Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Figyelő
Akarat és sors egyenrangú felek és nem erről a világról valók, mindkettő ősi elementum, egyik sem győzhet soha, s így küzdelmük sem érhet soha véget. Sors és akarat e viszonyának felismerése, alapja mindannak, ami a drámát tartalmilag és formailag meghatározza.
Ibsen tragikus költő volt és ezt a dualizmust tekintette a lét főtörvényének. A századvég gondolat törvényének. A századvég gondolat törvényei azonban nem egyszer őt is elragadták, írói hajlamai felülkerekedtek néha, nem költői mondanivalói összekeveredtek költészetével, formái programokkal szövődtek át: a tragikus viszony művészi tisztasága zavarossá lett nála nem egyszer. Érezte ezt maga Ibsen is. Pályáját be-nem-teljesülőnek látta, művét töredéknek, tragikus hősnek önmagát. Az évek eljártak fölötte, az álmok csak álmok maradtak, élete utolsó szakának a múlandóság mély húros hangulata ad távlatot és ez emeli a költőt a legtisztább művészi magasságba.
Minden dráma legdrámaibb pillanata az ébredés, az a pillanat, amelyben kitűnik, hogy a lélek tervei nem illenek a valóság keretébe, amelyben a hős elejtette a tett fegyverét, kapitulál bölcsen, vagy visszamenekül önmagába. Minden dráma döntő pillanata líra tehát végeredményben. Ekkor ismerjük fel sorsunk közösségét.
A John Gabriel Borkmant ez a líra járja át minden ízében. Hőseinek harca régen lezajlott, régen a darab kezdete előtt. Ami előttünk történik, az már csak tragikus ébredés. Ibsen mögött lezáródik az élet és a Jonh Gabriel kanyargó ösvényei őt magát is felviszik léte magaslatára, ahonnan - mint hőse - még egyszer letekint álmainak és vágyainak rajongva áhított, soha el nem ért országára. "Csak álom maradt minden, csak álom," mondják a darabban, illúzióink cserben hagynak bennünket, megdermedünk a szív telében, vagy árnyakká leszünk, önmagunk árnyaivá. De a lélek mélységes optimizmusa megmarad. Akaratunk törhetetlenségének, túllévő erejének, intecióink tisztaságának hite végzetünk győzelmére ráborítja az utolsó kísérlet, az utolsó mámor nemes fátyolát. Ibsennek ez a darab lehetett utolsó mámora.
A Jonh Gabriel Borkman ennek az utolsó mámornak tragédiája. Elle és Gunhid, Borkman és Foldal testvérek tulajdonképpen. Testvérek akkor is, amikor szemben állnak. Egyet akarnak mindannyian: megmenteni azt, ami még megmenthető. Hajójuk süllyed, és hogy most is tépik egymást, az csak kapkodásuk következménye. Mindenki jót akar a maga módján, nem rajtuk múlik, hogy az utjaik kereszteződnek. A kísérlet, az utolsó kísérlet nem sikerül és az utolsó mámor elragadja Borkmant, kiemeli az életből, árnyakká teszi az asszonyokat, és csak Foldalt hagyja meg illúzióiban, tragikus valóságok között, de őt is csak azért, hogy annál kegyetlenebbül rázhassa majd fel megható optimizmusából. A fiatalok, akik repülő szánban, ezüst csengőkkel indulnak az élet elé, csak úgy járnak majd, mint elődeik. Életvágyukban van is már némi melankólia, homlokukra árny borul. A John Gabriel Borkman tehát nemcsak az utolsó kísérletnek, hanem az első kísérletnek is, nemcsak az utolsó mámornak, hanem az első mámornak is tragédiája.
Az akarat céljai itt nem nagyon különbözőek. Borkman a társadalomban kívánja érvényesíteni koncepcióját, gátakat nem ismer és nem lát, semmiféle áldozattól vissza nem riad. Boldogulni és boldogítani akar, jólétet teremteni maga körül. Gunhild ábrándja a nyugalmas polgári élet, szilárd alap, biztos fészek. Ella már sokkal poétikusabb lény, ő a szív hajlamait tartja követendőnek. hasonlít hozzá az öreg Foldal is, aki költői hírnévről, tragédiákról álmodik, bár "karrier" alatt ő is társadalmi érvényesülést ért. Ennél a figuránál spontánabb, mélyebb, emberibb aligha található a modern irodalomban.
Ezeknek a törekvéseknek megfelelően a sors is társadalmi erők alakjában jelentkezik. Borkmant barátja árulása gáncsolja el. Gunhild a házasság, anyaság béklyóiban zúzódik össze, Ella abba pusztul bele, hogy törekvései nem találnak megértőkre. Ugyancsak a meg nem értés izolálja Foldalt is. Az egyesek akarata a közösség ellenállásával - a sorssal - szemben természetesen gyöngének bizonyul és hőseink tettei összetörnek. Akaratuk azonban tovább működik és csak a halál percében tűnik el szemünk elől. A tragikus viszony e két erő között teljes művészi tisztaságában valósul meg.
Fokozza a Borkman művészi tisztaságát, hogy Ibsen ez egyszer egészen megfeledkezik programjairól.
Egyetlen egy havas téli este hozza meg a letörők tragikus ébredését és a neki indulók féktelen mámorát. Ez a téli este a cselekmény foglalata. Formai és tartalmi teljességének megfelelőn Ibsen dikciója szokatlan fényű pátoszt kapott ebben a darabban. A tragikus líra árama lüktet minden kis részletében.
A John Gabriel Borkmant a Vígszínház fogja most bemutatni.