Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Figyelő
Vannak régi, örökre elhangzott hangok, amelyek azonban verssorokban, szavak megválasztásában, kihalt modulációkban lappangva élnek s várnak a föltámasztásra. Aki élő írónak ismeri hangjátékát s azután olvassa műveit, igazolhatja: mennyire benne él a vers dallamában, a próza tagolásában az író élő eleven hangja. Mik őrzik meg írott sorokban a hangnak annyira megfoghatatlan, szubtilis lété? Pontosan nem tudnám megmondani. Költőnél a szeretettel, az élvezettel kiejtett szavak, a többször visszatérő rímek, a sorok lendülete s minden, ami a lélek belső ritmusát megérzékíti: egyszersmind hordozója, vázája a hangnak, a költő hangjának, amely úgy lebeg rajtuk, mint virágon az illat...Csokonainak hangja sokszor kísértett, mikor műveit olvastam. Ez a költődő, érzelmes, sokszor szenvedélybe fulladó, sokszor legátusosan éneklő hang, amelynek beteg tüdeje oly tragikus aláfestést adott. Ezt a hangot akartam a Vitéz Mihály a halál révén c. kis színjátékban életre kelteni. Csokonai hangja játssza itt a főszerepet. A darabnak színszerűsége ezzel áll vagy bukik. Csak ennek a hangnak muzsikája tudja megértetni a nagy belső élményt, amikor Csokonai reálisan megérzett szörnyű életéből átcsap egy metafizikus szemléletbe, amely előtt élete csak épp oly motívum, mint a Lila-mosoly Erzsébet ifiasszony ajkán, s a kiteljesedés, a megélés az ő egyéni torzó életéből átköltözik a fölemelően egyetemes magyar életbe. Lehet egy ennyire belső történést színpadra vetíteni? azt hiszem, igen. Sugár Károly, ez a kitűnő, forrószívű színész megmutatta, hogy az ágyhoz-kötöttség mozdulatlanságában, az arcjáték elvesző kifejezése ellenére is, színész tud lenni, nem érzelgő, szavaló színész, hanem cselekvést, történést kiizzó alkotó színész. Ezért roppant hálás vagyok iránta és nagyon szeretem, bámulom őt, nem is annyira a magam szempontjából, hanem inkább azért, hogy megvalósította, megszólaltatta Csokonainak a maga korában meg nem hallgatott, hanem valójában nekünk szánt, hozzám intézett hangját.