Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám
Aludj! Ereszd le már szemednek
Két függönyét: a színjátéknak vége
S a Néző ül az elsötétült űrnek
Terébe veszve s percre még mereng...
Lelked kapuit fedje csend, sötét
Párnázott ajtó, mely mögött opálos
Tompított fényben méláz még a Bánat
S elültek már a fáradt illatok...
A gondolatról vedd le már a jármot
Mit hordott görnyedőn, napestig szántva
A gond sötétcseréjén. Tétován
Hadd menjen, meg-megállva, mint ha fáradt
Ökör legelve ballag s dombtetőn
Megáll és íves szarvát hátrahajtva
Az est kékjébe bőgi bánatát...
Aludj, bocsásd el már a mát, ne fogd
Oly görcsösen kezét, még esztelen remélve,
Hogy tán megadja reggeli szavát.
Királynő reggel, este bús cseléd,
Batyúba kötve holmija kezében,
Bocsásd szegényt, lám, ő is elbocsát...
Aludj! Míg nyugszol mozdulatlanul,
Peregve futják útjuk csillagok,
Hogy épp fölötted álljanak egy éjen!
Patak csobog a rengetegben, hogy
Vízén lebegj majd, rügy fakad a fán,
Hogy árnyékában merenghess nyári lombnak!
S tán Afrikában, mangróvés ligetben,
Csörgő bokákkal lépked most egy néger.
Banánt szed s majd, parfümös nők között,
Havas téléj aranyló fény-szigetjén,
Kristály- s ezüst-reflekszek záporában
Sárgáll feléd a sápadt porcelánon...
Talán, talán már álmodik leánykád
S ködfoltból most remeg ki csillagképpé
Pár szó, tekintet, villanó tejútján
Az ábrándoknak, öntudatlanul,
Hogy nézzen rá konok, vak szenvedéllyel,
mint nézed őt te, messze csillagot...
Aludj, virraszt a Végzet! S biztosan
Vezérli sajkád tűnő habjain
Az életed kanyargó folyamának
A messze ködlő Óceán felé...