Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám
A lankadt nyár már lassan távozik,
elestek mind a magvas búzaszálak
kaszák alatt. A tájék változik
oly finoman, mint hattyúszínű vállak
bőrét, ahogy csiszolja az idő.
Az arany ég még veres hőt sugároz
s az erdőből egy-egy faun kijő.
Megáll, majd arra tart, ahol a száraz
tisztáson nimfák víg csoportja repked.
A kecskelábú orvul ront a nőkre
és elkap egyet. Édes, szép, kerekded
mellét markolja, hogy a drága, szőke
lány a kíntól szinte összeroskad.
Messziről groteszk szörnyek csapata
figyel fülelve. Zord, komor, poros had:
centaurok. A víz mellett merengve
egy ifjú isten üldögél a sás közt,
éppen fürdött és hosszú, szőke, lenge
haját szárítva színes koszorút köt.
De mind e barmok, istenek s növények
népe a titkos távozás keservét
már fájva érzi. Sáppadnak a fények,
bár titkolja a Nyár aggsága terhét.
Csak egy gyümölcsös nyújtózik
vidáman,
körték s almák bölcsője ring a karján,
szelíden zöldes lomb alá takarván
az ajándékot, mit majd nyújt az Ősznek.