Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám
Hölgyeim és uraim!
Nem tudom milyen véletlen juttatott eszébe Osvát Ernőnek engem: Ady Endre váradi ifjúságának baráti tanúját és osztályosát, hogy én is meggyújtsam az emlékezésnek hazavilágító mécsesét a nagy költő sírján és felidézzem a két nagy örökéletű magyar halott: Ady Endre és a régi magyar Várad emlékezetét. Nem tudom, - de végtelen hálát érzek most Osvát Ernő iránt, hogy alkalmat ad életem két nagy adósságának törlesztésére.
Úgy érzem, hogy lerovásra váró két nagy adósságom még az egyre szomorúbb magyar sorsban. Igaz tanúságot tenni a fiatal Ady életéről és az örök fiatalító és minden magyar lendületeket és nekibuzdulásokat csiráztató Váradról.
Most, ha a függöny fellebben egy kis lírai színjáték fog önök előtt leperegni: Ady Endre ifjúságának egyetlen színjátéka s ez a kis darab mélyen belevilágít a régi hurkás magyar életbe, amelyben a huszonhárom év előtti Ady Endre, az akkori névtelen vidéki újságíró vergődött és forrongott.
Hittel vallotta akkor szent László tornyai alatt ez a kálvisita titán:
Paraszt Apollónak termettem,
Ki dalos, erős és pogány,
Ki szeretkezve és dalolva
Dől el az élet alkonyán.
Debrecenből jött Tisza István váradi lapjához a Szabadsághoz. A Tiszáknak ez a régi családi lapja Biharban öreg, fülledt levegőjével a vármegye lapja volt. A jó öreg magyar-dolmányos Hegyessy Márton volt a főszerkesztője, de a kiadó tulajdonosa egy éberszemű mozgékony újságkiadó: Laszky Ármin, kinek ambíciója volt, hogy fiatal magyar tehetségeket toborozzon a lapjához. Ennél az újságnál dolgozott rövid idegig Krúdy Gyula s ennél a lapnál cseperedett fel Nagy Endre s ennek a lapnak a fiatal, Párizst járt szerkesztője volt akkor Bíró Lajos.
A zilahi garabonciás diák, a debreceni jogász eljött a nyugtalan vizű és nyugtalan lelkű váradi homokra újságot csinálni.
A magyar kultúr-históriában különös szerepe van ennek a mai elveszett magyar városnak. És sem Ady Endre életét és költői kipompázásának túlfűtött beteg iramát, sem a magyar történelem utolsó húsz esztendejét soha senki megérteni nem fogja, aki fel nem ássa, meg nem érti Nagyvárad modern várossá fejlődésének történetét.
Itt gyúlt ki a nagy magyar krízis. Itt eszmélt rá a magyar lélek, hogy válaszúthoz ért és itt ütközött meg először a Tisza István szelleme az Ady Endréjével.
Nehéz erről ma még beszélni, de úgy érzem, nemsokára beszélni kell a két titáni kálvinista lélek összecsapásáról, mert ebben a tusában vajúdik a magyar tragikum és a két nagy magyar halála után is itt vívódik a sorsunkon: a mindannyiunk életén az Ady Endre és a Tisza István harca.
Két ellenlábas pólus: a múltba néző, a vármegye öreg bástyáján nőtt kálvinista és a bástya árokban az iszapos Ér-parton termett, kicifrázott köd jövendőt látó prédikátor.
Ady Endre nem sokáig bírta a Tiszák újságának levegőjét, a régi vármegye urainak pipaszóhoz írt cikkekben való dicséretét. A Szabadság szerkesztősége mégis elindítója Ady Endre gyönyörű magyar tragikumának. Itt jött össze Bíró Lajossal. Bíró Párizsból jött. Tele a húszadik század hajnalán a dekadens Párizs mámorával s a nyugaton járt fiatal lékek valami szebb, kultúrásabb magyar élete vágyódásával.
A két fiatal váradi újságíró virrasztott éjjeleken nagy szellemi tornákon mérte össze a magyar múltat és jövőt.
A millieu, a város a legalkalmasabb talaj volt egy új magyar fáklya kigyulladására. Ez a fáklya ott szunnyadt Ady fiatal lelkében, hogy később lángra gyúlva, vörösen izzó fénye bevilágítsa az örvényt, amely felé már akkor tántorogtunk és hogy fanyar fekete füstjével meglobogtassa előttünk a ma gyászos lobogóját.
A város fölött a hatalmas püspöki rezidencia: ez a fejedelmi francia kastély s körülötte a klérus százados lábas-házai, mint a dogma őrei. A nagy székesegyházban még nemrég Schlauch bíboros prédikált és a kövér ezerholdas birtokok felett ülő káptalanban olyan szellemi erősségek ülnek, mint Bunyitai, Karátsonyi, Fraknói Vilmos. A vármegye házán a Beöthyek és Miskolcziak, Szunyoghok és Örleyek úri pereputtya. A rózsabokorban Tisza István muzsikáltatja magát megyegyűlések után, a magyar általános választójog első prófétája új tanokat hirdet. A jog akadémia katedráján Somlyó Bódog és Ágoston Péter, a szerkesztőségekben Ady Endre ifjú sereg hajtói s magában a polgárságban egy egyre jobban izmosodó, mohó kultúrszomjas fiatal zsidó kapitalizmus.
Minden tényezője a nagy magyar tragédiáknak összezsúfolódik ebben a kelet-nyugati vasúti keresztezésben a szeles Kőrös-völgyben épült városban.
Itt Erdély kapujában, a Bocskayak bihari földjén könnyebb a szó, látóbbak a szemek élesebbek az ellentétek és hamarabb érnek az eszmék és gondolatok.
A hepehupás vén Szilágyban ezer éve szunnyadt ős Ady nemzettség lelke, itt ráeszmélt a tragikus húszadik századra, hogy a csendesen pipázó lelke vármegye fülébe sikoltsa. Felszállott a páva a vármegyeházára! S bizony kihullunk a nagy Időrostán, ha meg nem értjük az idők parancsoló szavát.
Ebben a városban 1900-ra felépült a gazdagodó városi polgárság gyönyörű kis kőszínháza, a Szigligeti Színház. Ady otthagyta a vármegye lapját és a Várady Zsigmond progresszív szellemű lapjának, a Nagyváradi Naplónak a szerkesztője lett.
Ady ebben a légkörben felszabadult. Várady Zsigmondban megismerte a nyugatot járt kultúr kálvinistát, a Bocskay prédikátorát s ennek a szellemnek a hatása alatt a legpompásabb publicisztikai tevékenységet fejti ki. Adynak ezek a vidéki vezércikkei ma is eleven ható klasszikus erejű cikkek s nem egy ma is újra íródhatna. De Ady érzi, hogy ő nemcsak a kisváros izgalmas napi harcainak hivatottja, hanem neki a végtelen távlatába kell kiáltani, neki a fajtája lelkiismeretét kell felráznia. próbálja.
Keserves nagy küzdelem volt. Ott álltam és láttam a pacsirta álcás sirály vajúdását.
A Kőrös-utcai kis hónapos szobájában, a Royal kávéházban és a híres Váradi bodega pincéjében születnek az első Ady-versek: a Fantom s itt írja
Vagyok fény-ember ködbe bujva,
Vagyok veszteglő akarat,
Vagyok a láplakók csodája,
Ki fényre termett s itt marad,
Köd omlasztó reggelre várva,
Várván, jön-e a virradat.
Ebben a magyar hajnalvárásban már-már a tragikus magyar zsenik korai letörése fenyegeti.
Végre is Várad is minden kultúrszomjazása mellett is egy vidéki kisváros volt, híres úri tivornyáiról. Ivott a gentri, ivott a Vilmos-huszárok híres gárdája s velük ivott a színtársulat.
Ady új szavát nem értik meg éppen azok, akikhez beszélni szeretne.
Neki sok mondanivalója lenne, de nem a Müller cukrászdában ülő divatos váradi asszonyoknak, nem a tehetségét megbecsülő fiatal zsidó kapitalistáknak, - nem, ő a fajtájához szeretne beszélni, az asztalra ütve, káromkodva valami szent önkívületben elszavalni a nagy Isten titkát, az Ős Kaján vatesi látomásait, de nincs, aki megértse. A bihari gentry számba se veszi, a papok törvényszék elé állíttatják egy hírlapi cikkéért s a nyolcnapi fogház büntetése alatt írta a Még egyszer című kötet nagylendületű lázadó versét: Én vagyok a láp-lakók csodája.
Próbálja a vidékről megostromolni Pestet. Visszautasítják. Tóth Béla nekitámad. A vidéki lapok gúnyt űznek a versiből. A vidéki Akadémia az egyébként igen értékes, nagy tudású Rádl Ödön a Szigligeti-társaság katedrájáról megsuhogtatja felette a bárdot, csak mi néhány betűvető cigány állunk mellette rendíthetetlen hittel, hogy sikoltanunk kell, mert elérkezett az idők teljessége. Mi néhányan: Homonnai Albert, Antal Sándor, Haraszthy Lajos, Emőd Tamás, később Juhász Gyula hirdetjük minden tiltakozás, gúny és bolondokháza emlegetése dacára, hogy a magyar alkotó géniusz egyik legnagyobb alkotó csodája itt jár közöttünk s nem akarjátok észrevenni.
Nem is vették észre. Pest bezárkózott előtte s csodálatos véletlen, egy asszony nyitotta meg előtte a halhatatlanság útját: Léda, aki után elindult Párizsba.
Párizsból aztán megkérdezhette a süket magyar lelkiismerettől, Szabad-e betörnöm Dévénynél az új idők új dalaival.
Az a kis darab, amely ma itt előadásra kerül, a váradi legtermékenyebb forrongás idejéből való. Amikor felépült a Szigligeti-színház, a váradi fiatal írókat és újságírókat elfogta a láz, hogy ennek a gyönyörű új színháznak csinálnak Pesttől függetlenül valami szép eredeti új irodalmat. Nem is rajtuk múlott, tudtak volna is, hiszen ott volt köztük Ady, Bíró, Nagy Endre, később Juhász, Balázs Béla, Emőd Tamás.
A Tény az hogy, ebből a lelkesedéből született három egyfelvonásos darab. Az egyiket Bíró Lajos írta, a másikat Dénes Sándor nagyváradi ügyvéd, a harmadik Ady Endre Műhelyben című egyfelvonásosa. A darabnak nagy sikere volt. Szegény Nyárai Tóni, aki fanatikus hívője volt. Ady zsenijének, megjósolta, hogy ezt a kis darabot még sokszor fogják emlegetni, mikor már ők nem élnek.
Mi ott álltunk mint váradi diákok a színház álló helyén és szent áhítattal hallgattuk a mi vezérünk szavát s íme most az ő és Magyarország sírja szélén idézem ezeket a drága emlékeket Ady Endre és a régi Várad emlékezetét.
Hézagos pár kontúr vonallal iparkodtam megéreztetni azt a levegőt, amelyben ez a darab született s amelyről még sok mondani valóm volna a magyar kultúrtörténet számára. Egy bizonyos, hogy a váradi levegőben ott izzott e század elején egy gyönyörű magyar jövő lehetősége. Hogy nem sikerült, nem az Ady szellemét terheli a felelősség, hanem annak a süketségnek van sok része Magyarország tragikumában, amely Ady Endrét nem értette meg.
Istenem, ha még egyszer elölről lehetne kezdeni. Ha még egyszer elindulhatnánk a Váradi homokról. Ha Ady Szelleme még egyszer alkothatná a magyar fülekbe. Felszállott a páva a vármegye házára, s ha megértenék ha megértették volna az ő csodálatos próféta szavát, - hej nem siratnánk most régi híres Magyarország!