Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Pacsirta
(melyben felvonulnak Sárszeg nevezetesebb alakjai a Magyar Király éttermében, köztük Környey Bálint is.)
Szombaton a tanyák népe a város felé özönlött, mert ezen a napon volt a hetivásár.
Még sötét hajnalban érkeztek az asszonyok. Zötyögtek a kövezetlen utakon kocsijukkal, a szemét valóságos uszályát húzva maguk után. Először megitatták síró csecsemőjüket, kik karalábés-kötegek között mozogtak, valahol a kasban. Kikotorták a csizmaszárból a tejesüveget, melyekben már rajokban feketélltek a legyek, éhes magzatjaik szájába nyomták, azok pedig mohón kortyolgatták a meleg, megsavanyodott tejet.
Később besétáltak a kékbeli parasztok is. Odaálltak a Széchenyi-térre a szakáll szárítóra, kurta pipával agyarukon kaszinóztak. Marhavészről, meg adóról beszélgettek. Mellettük a kisiparosok külön csoportban azon panaszkodtak, hogy nincs pénz, sehonnan sem lehet szerezni, az urak csak a jó biztosat szeretik, a takarékba rakják, az Agrár Bankba, ötös kamatra.
Zsibongott a piac a ragadó hőségben, minden színben, minden lármával. Kofák zsákjában vörösen virított a paprika, mint a szemben lévő festékes bolt ajtajában a cinóber festék. Káposzták teregették világos zöld selyem fodraikat, szőlők fürtje lilult, tök fehéredett, túlérett dinnyék sárgultak. Lőrinc-nap után, kolerás, émelyítő szaggal s távolabb a Petőfi-utca felé, a mészárosok során, fél disznók lógtak vaskampókról a nyershús barbár pompájával és tornaingben bajnok mellű székálló-legények csontokat törtek bárddal. Alább, hol a gerencsérek tanyáztak, a Bólyay-utca felé, az edény piac csörömpölt. Baromfiak csipegettek, cselédek nyelveltek, úriasszonyok sopánkodta a drágaság miatt. Föléjük pedig szürke ezüst fátyolos vont a por, Sárszeg gyilkos pora, mely megtizedelte az tenni gyermekeket s a felnőtteket korai halállal sújtotta.
Íjas Miklós, a Sárszegi közlöny alig huszonnégy éves segédszerkesztője, a Széchenyi-kávéház egyik tükör ablaka mögül szemlélte ezt a képet. Dupla gallért viselt, divatos angol ruhát, vékony, lila nyakkendőt.
Fél tízkor ébredt, tüstént átjött ide, hogy elolvassa a pesti lapokat s noha még nem reggelizett, rumos feketét rendelt, egymásután gyújtott cigarettáira. Szája vonaglott az undortól.
Minden nap ezt látta. A tükörablakon túl mint egy akváriumban úsztak előtte a sárszegi élet egyéb nevezetességei is.
Először Galló ügyész ment a törvényszékre, barna aktatáskájával kezében, hajadonfőtt, ráncolva magas homlokát s nyájas arckifejezéssel szigorú vádbeszédén gondolkozott, melyet egy sváb rablógyilkos ellen fog tartani. Városi urak haladtak, lassan. elefántcsont fogantyús sétabottal. Priboczay már kiállt a Mária-gyógytárba és tollkésével szokott napi köröm tisztogatását végezte. Füzes Feri az Úri Kaszinó felé sietett.
Itt, a kaszinó társalgójában találkoznia kellett az ellenfél segédeivel, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel és a hetek óta húzódó kényes ügyet a párbajkódex szabályai szerint jobbra, vagy balra eldöntsék. Provokálás, megverekedés, becsület bíróság, nehéz lovassági kard, bandázs, öt lépés avansz, végkimerülés viharzott koponyájában. Hegyes orrú lakkcipője csikorgott az aszfalton.
Ő volt az összes lyukas becsületek kifoltozója, igazi gavallér, igazi gentleman, igazi úri fiú. Eau de Cologne-szagot árasztott. Mosolyogva ugrándozott, mert szájáról sohasem tűnt el az az édes, semmit sem jelentő, idétlen mosoly, melyet úgy viselt, mint nyáron divatos szalma kalapját, télen kamásliját.
Megyei kocsik röpültek. Hajdúk ültek a bakon, kék-fehér zsinóros díszruhában s kalapjuk szalagja libegett. Aztán föltűnt a Széchenyi-utca járdáján egy hatalmas termetű, sárga bajuszos úr is, Környey Bálint.
Környey Bálint foglalkozására nézve tűzoltó főparancsnok volt, de tulajdonképp a sárszegi társadalom hatalmas faktor, mindenkinek barátja, ismerőse, ki mindig, mindenütt jelen volt. Híres ivó, a Párducok című asztaltársaság elnöke, híres sportember, ki kettétöri az ezüst forintost a diákversenyre díjat tűz ki, azonkívül híres szervező, ki a tarligeti tavon minden nyáron "velencei éj"-t rendez rakétákkal, kivilágítással. Még mos is ott rongyolódtak a falon azok a kis plakátok, melyek a júliusi "velencei éj"-t jelentették be a n. é. közönségnek.
Botját fölemelve köszöntötte a szerkesztőt. Íjas hanyagul viszonozta ezt, mert itt csak azt tudták, hogy szerkesztő, de nem tudták, hogy micsoda költő.
Tizenegy óra után a Petőfi-utcában még minden csöndes volt. Veres úr ezt észre is vette, egészségtelen, sötétes műhelyéből. Vajkayék azelőtt minden áldott nap már hétkor felkeltek, Pacsirta kinyitotta az ablakokat és szellőztetett, takarított.
Most kissé elaludtak az öregek. Még mindig égett az éjjeli mécs az üvegharangos ütőóra mellett.
Csak akkor nyitották fel szemüket, mikor a féltizenkettőt is elverte. Meglepődtek, hogy egyedül vannak. Pár pillanatig hallgatóztak, de a szomszédos leányszobából semmi nesz sem hallatszott. Szívüket ismét megcsikarta a tegnapi kínzó szorongás s újra át kellett élniük, amit már átéltek.
Ezzel együtt azonban más is jelentkezett, ami nem kevésbé volt kínzó: gyomruk korogni kezdett, hatalmasan, követelve a maga jogát, elnémítva minden más panasz-szót.
Fektükben még kitömte az álom, levegőétkeivel, színes fátylaival.
Mikor azonban felöltözködtek, érezték, hogy üres és tenyerüket fájdalmasan rászorították.
- Nagyon éhes vagyok - mondta apa.
- Én is - mondta anya.
És elmosolyogtak ezen a gyarlóságon.
De nem csoda, hogy megéheztek. Tegnap elfelejtettek vacsorázni, aztán az ebédet is csak hübele Balázs nyelték le. Már pedig az ilyen étel sohasem táplál.
- Hamar a teát.
- Igen, a teát.
Anya kiment a konyhába, teát főzni.
Vajkayék nem tartottak cselédet. Mióta hat évvel ezelőtt elment Örzse, Pacsirta dajkája, egy megyei hajdú leánya, ki húsz éves korától fogva náluk szolgált, fölvettek egy-egy leányt, de azok csak pár hétig maradtak náluk. Pacsirta szigorú volt hozzájuk, csukott mindent, főképp a cukrot, sokat követelt tőlük és mind idő előtt megszöktek. Új cselédet nem akartak házukba venni, takarékoskodniuk is kellett, nézni minden krajcárra, aztán a mai lányok már loptak, pletykáltak. A cseléd fölöslegesnek is mutatkozott. Pacsirta meg az édesanyja mindent elvégzett, sokkal jobban. Szenvedélyesen tisztogattak, a szakácskodásban pedig egyenesen beleszerettek. Folyton sütöttek, főztek.
Anya és apa megitták a teát. Éhüket azonban nem verte el, csak kimosta gyomrukat, növelte az űrt. Nyomban az ebédre gondoltak.
Már hetekkel ezelőtt elhatározták Pacsirtával együtt, hogy erre a pár napra - hiszen csak egy hét az egész - nem főznek otthon. Pacsirta, ki a konyhát vezette, a Magyar Királyt ajánlotta, Sárszeg legnagyobb vendéglőjét, mint ahol még legtűrhetőbb a koszt.
Mindhármuknak lesújtó véleménye volt a vendéglőkről, a bár alig fordultak meg itt, órákig tudtak beszélni, fitymáló, sajnálkozó arccal, micsoda moslékszerű levest, mócsingos, rágós húst, kotyvasztott tésztákat adnak szegény agglegényeknek, a családtalan fiatalembereknek, kik nem ismerik a jó "házit", és micsoda förtelmes tisztátalanságok fordulnak elő ilyen konyhában. Ó, az ottani levesek, az ottani húsok és az ottani tészták. Cifra Gézának is gyakran kifejtették ezt.
Most erőszakot kellett tenniük, hogy legyőzzék undorukat, melyet maguk növesztettek nagyra, mesterségesen. Útközben vigasztalgatták egymást. Szemüket összehúzták, orrukat elfintorították, mikor beléptek a Magyar Király óriási, tejüveggel fedett, nappal is négy ívlámpával világított, barátságos, tiszta éttermébe.
Ákos leült egy asztalhoz, feleségével.
Patyolat fehér abrosz terült eléje, közepén csokor virág állt, mellette sótartó, frissen púpozott sóval, paprikával, borstartó, mustáros üveg, ecet, olaj, oldalt ezüstszárú üvegtálon almák, őszibarackok, fonott kosárkákban frissen sütött ropogós császár zsemlék, sóskiflik, mákkal hintett cipócskák. Épp akkor lépett be két fehérsipkás cukrászfiú is, hosszú deszkán rengeteg krémes lepényt hozva, melynek dús, tojásos tölteléke csodálatosan aranylott, a cukorral vastagon szórt, barna pirosra sült, omlatagnak látszó vajas tészta kérge alatt. Csak futó pillantást vetett oda az öreg, bizonyos halvány megvetéssel, aztán fölvette az étlapot. Feleségének adta.
- Rendelj valamit. Én meg se nézem.
- Mit akarsz?
- Mindegy, - szólt Ákos. Egészen mindegy. Akármit.
Körülnézett a teremben. Nem volt itt kellemetlen, semmi esetre sem olyan kellemetlen, mint ahogy gondolta.
Majdnem minden asztalnál ültek már. Nem ismerte őket és a vendégek sem tudták róluk kicsodák. Hiszen olyan elvonultan éltek, hogy idegeneknek számítottak, maguk is úgy érezték, hogy egy új város éttermébe csöppentek.
Szemben velük azonban ismerős ült: Weisz és társa, egyedül Weisz úr magában járt, mindig, a társa nélkül, kit csak kevesen ismertek. De azért csak így hívta őt mindenki Sárszegen: Weisz és társa.
Weisz és társa tehát föltekintett az előtte lévő ezüstcsajka lanyha páráiból, melyek csiptetőjét köddel vonták be s köszöntötte Ákost. Csak futóan, mert teste-lelke az evéssel volt elfoglalva. Merengette a gulyáslevest, a kockára vagdalt piros gulyáshúst, kirakta M. K. monogramos porcelán tányérra s a tojásdad burgonyát kanalával morzsolgatta össze. Jóízűen, gyorsan evett. A levet, a remek zsíros levet villájára tűzött zsemle darabkákkal mártogatta ki.
Az asszony elküldte a pincért. Az visszajött, tányérukba öntötte a barna húslevest, melynek forró fölszínén zsírba sütött, könnyű borsó gömböcskék libegtek, palacsinta tésztából. Utána rizses csirkét rendeltek, melyet otthon is gyakran készítettek, majd máglyarakást. Ákos elég jó étvággyal, elég gyorsan elfogyasztott mindent.
- Milyen volt? - kérdezte felesége, ki madárétkű lévén csak villahegyről evett s ilyen dologban nem érezte magát illetékesnek.
- Meglehetős, - szólt az öreg - egészen - kezdte magas, lelkes hangon, de meggondolta - egészen meglehetősen, igazította magát.
Fizettek, de még üldögéltek kicsit, komoran, elfogódottan.
Kanalak, villák kések zengtek mindenütt, ezüst trillával. Az emberek komolyan, teljes meggyőződéssel táplálkoztak, tudva, hogy igen fontosat visznek véghez. Magányos urak önzően ettek, a családok pedig kedélyesen elterülve, asztalkendőt kötve kisfiúk, kislányok nyakába.
Ákos többször feleségéhez hajolt.
- Ki ez?
- Nem ismerem.
- És ez,
- Ezt sem ismerem.
Mellettük honvédtisztek tanyáztak, kik nem rég érkeztek vissza a bileki helyőrségből.
A délceg fiúk sóskiflit ropogtattak egészséges, fehér fogaik alatt, és fogpiszkálóra tűzve ajóka gyűrűket emeltek ki a bádog dobozok olajos mélyéből. Ákos búsan szemlélte őket. De amint nevetni kezdtek, lesütötte szemét. Bántotta a fiatalemberek tekintete, kik bizonyára vidám, lányos házakhoz járnak, kaucióra számítanak, más, egészen más világban élnek, mint ők. Hogy leplezze zavarát, melyet a sok ráirányuló tekintet okozott, kezébe vette az étlapot és nézegette, csupa unalomból.
Távol a sarokban, hol I. Ferenc József király arcképe lógott, magyar tábornoki egyenruhájában, a pálma mellé nagyobb társaság ült le, mely minden délben itt villásreggelizett s a pincérek kitüntető figyelemmel sürögtek-forogtak körülötte. Csonthúst, paprikás virslit ettek és egymásután hajtogatták fel a korsó söröket. Vajkayék csak Gál doktort ismerték itt, a házorvosukat, egy rövidlátó, társadalmi életet élő urat, ki folyton vendéglőkben, kávéházakban, meg a színházban tanyázott és rejtély, hogy mikor gyógyított, meg Priboczayt, a kedves, csöndes patikust, ki mint alelnök foglalt helyet az asztalnál. Bólogatott, szelíd fejével, melyen a gyér, szőke haj már tíz év óta elvesztette színét, de sehogy sem akart megőszülni, csak halvány lila színűvé vált, mintha festené.
De itt volt a város színe-java is.
Fehér tata, az Agrár Bank sárszegi fiókjának igazgatója, Galló ügyész, ki már megtartotta szigorú vádbeszédét a rablógyilkos sváb ellen és még sokan, igen sokan.
Füzes Feri elintézte a párbajt, balra, súlyos feltételekkel. Nem szólt erről senkinek, mint gentleman és úri fiú, csak Gál doktort, a társadalmi orvost vonta félre, a hosszú asztal sarkába és ott még jobban mosolyogva, mint rendesen szokott, közölte vele, hogy holnap reggel megverekszenek az urak a városerdőben, a már ismert helyen, hozza magával orvosi műszereit. Végkimerülés, természetesen, végkimerülés.
Öt percenként nyílt az ajtó. Az újonnan érkezőket majdnem mind ez a társaság nyelte el.
Egy óra után, hogy vége volt az iskolának, a tanárok állítottak be, Mályvády, a számtan és fizika szigorú professzora a Szunyogh a latin nyelv tanára.
Gál doktor nyomban maga mellé ültette Szunyoghot. Anélkül, hogy valamit szólna, Szunyogh csuklóját a nagyujja és hüvelykujja közé fogta, balkezével kivette aranyóráját, figyelmesen olvasni kezdte a tanár pulzusát.
Cudar állapotban volt már szegény Szunyogh. Két évvel ezelőtt a delírium tremens kétségtelen tünetei mutatkoztak rajta és családja bedugta egy szanatóriumba. Itt kissé magához tért, de mihelyt kijött, visszaesett régi betegségébe.
Valaha csodálatos tehetség volt, de Sárszegen ívásnak adta magát, szenvedélyes alkoholista lett, diákjai azt rebesgették, hogy zsebében tartotta a pálinkás butykost és előadás alatt is ki-kiszaladt a folyosóra, hogy húzzon belőle egyet. Különben már hónapok óta nem tudott aludni, sem, fázott, vastag felöltőt viselt nyáron is és cipőjét vattával bélelte, hogy lábai ne dideregjenek. Kövér arca, dupla tokája tégla vörösen izzott. Gyermek kék szemét könnyek borították. Már most délelőtt részeg volt.
Csuklója, jéghideg csuklója, reszketett az orvos meleg kezében. Vastag felöltőjében, föltűrt gallérral ült az étteremben, s félénken, mint ahogy a diákjai tekintettek rá, az orvosra nézett.
Gál doktor lenyomta órája fedelét, mely a rugón halkan, arany zajjal, kattant és ránézett Szunyoghra. Mint mindennap, most is lelkére igyekezett beszélni. Dicsérte az élet megannyi szépségét, eszébe idézte feleségét, eladó leányát, becsvágyát is, a Philológiai Közlönyben megjelent értekezéseit s azt sem titkolta, milyen szörnyű sors vár rá rövidesen, ha nem szakít eddigi életmódjával. Szunyogh hallgatta, pislogott szőke szempilláival. Vastag törzse ide-oda ingott, lesoványodott lábai reszkettek. Aztán megfogadva tanácsát csak három deci asztalit rendelt.
Vajkayék már indulóban voltak, mikor belépett Környey Bálint két úrral.
Az egyik Szolyvay volt a közkedvelt komikus, a másik kürtő kalapban, nagyon elegánsan, mintha skatulyából ugrott volna ki, egy magas színész, a sárszegi lányok, asszonyok bálványa, Zányi Imre, a hős szerelmes.
Eddig is otthonosan viselkedett az asztaltársaság, de a lárma, kacagás csak most hágott tetőpontra. Környeyt öblös hahota fogadta, ami az elnököt meg is illeti. Ő pedig megállt előttük, mintegy szemlét tartva a párducokon.
- Szervusztok, urak.
A Párducok című asztaltársaság vagy húsz évvel ezelőtt alakult Sárszegen, azzal a nem-megvetendő céllal, hogy a szeszfogyasztást népszerűsítse és a férfi barátságot ápolja. A párducoknak inniuk kellett, napszámban, lelkiismeretesen, akár bírták, akár nem. Ákos is közéjük tartozott, mindjárt az asztaltársaság megalakulásakor, de aztán hirtelen megöregedett, "elsavanyodott", ahogy mondták és nem nézett többé feléjük. Mások kidőltek, meghaltak idült szesz mérgezésben, májzsugorodásban, amely a sárszegi férfiéletek rendes befejezője. Ezeknek sírját évenként egyszer megkoszorúzza az asztaltársaság, mikor Környey beszél, az ifjak, párduckölykök és az öregek könnyeznek, kik deresedő fejel is állják a sarat és még mindig párducok.
Környey Bálint letelepedett közéjük. Mindenkihez volt egy nyájas, tréfás szava. Ahogy azonban szájához akarta emelni a söröskorsót, észrevette Ákost, kedves, ifjúkori pajtását, régi cimboráját. Elmosolyodott, majd hanyatt dőlt a meglepetéstől. No de ilyent. Kezét lengetve intett neki és vidéki szokás szerint átkiáltott az asztalához:
- Szervusz öreg.
- Szervusz, szervusz.
Már nem sok kapcsolat volt közöttük, csak annyi, hogy Környey mikor vadászott a birtokán, pár foglyot, pár vadkacsát küldött neki.
De most, hogy meglátták egymást, örültek.
Az asztaltársaság az üdvözlésre halkította hangját. Odahajolt szeretett elnökéhez, ki magyarázott valamit, nyílván elmesélte, kiket köszöntött. A párducok néhány pillanatig tisztelettel, nem minden szomorúság nélkül tekintettek Vajkayék magányos asztal felé. Környey Bálint fölkelt.
- Isten hozott Ákoskám - mondta, mielőtt asztalukhoz ért volna, majd kezet csókolt az asszonynak és kezelt Ákossal is. Ezt fel kell írni a kéménybe, fekete krétával - és nevetett. Hogy kerülsz te ide?
- Ebédeltünk - szólt Ákos, de aztán csak ötölt-hatolt.
- Öreg párduc - szakította félbe Környey és megfenyegette újával - egészen hűtlen lettél hozzánk. Mért nem nézel fel egyszer a kaszinóba?
- Kérlek alássan, én már nem iszom, nem dohányzom, nem kártyázom. Aztán, kérlek alássan, - gondolkozott - megvénültem.
A két barát bólintott. Mutatták egymásnak fejükön a barátpilist, mennyire megkopaszodtak. Eldiskuráltak erről, arról, régi emberekről, híres mulatozásokról. Környeyt azonban nemsokára hívták az asztalhoz. Bocsánatot kért. Vajkayéknak is menniük kellett.
Kiballagtak az utcára.
Éjszaka valahol eshetett, enyhült a rekkenő meleg, puha, kedves fény öntötte el az utcákat. Ákos kihúzta magát, tüdejébe szívta a levegőt. Melegség ömlött el tagjaiban, kezdődött az emésztés: az ételek jótékony, erőnevelő anyagukat most küldték szét a véráramba.
Az érdeklődés, mely a vendéglőben megnyilatkozott irántuk, követte őket itt is. Utánuk fordultak. Nem mintha valami föltűnő lett volna rajtuk, de itt az utcán még nem szokták meg őket, mint azokat a régi szobabútorokat, azokat az öreg díványokat, melyek rendesen benn állnak a szobában és furcsák, mikor évenként egyszer-kétszer kiállítják a szabad levegőre, hogy szellőződjenek.
Nem iparkodtak. Lassacskán, módosan sétáltak, lépegettek a söpört aszfalton, melyet keramittéglák kereteztek, fogadták a sétálók üdvözlését, kik a hőség múltán nyájasabban köszöntenék őket. Átadták magukat a délután hangulatának.
Harangoztak. Bim-bam, Sárszegen folyton harangoztak. Reggeli misére, vecsernyére, temetésre,, nagyon sok temetésre. A Széchényi-utcán három koporsós-üzlet is volt egymás mellett és két sírköves bolt. Aki először járt itt s hallotta ezt a fülsiketítő harangozást és látta ezeket a koporsós meg sírköves boltokat, azt hihette, hogy az emberek nem is élnek itt, csak meghalnak. A kereskedők pedig benn ültek boltjukban, a koporsók, sírkövek mellett, minden kereskedő vakbuzgó hitével, hogy az embereknek épp az ő árujuk kell s ebből a boldogító rögeszméből meggazdagodtak, fölnevelték gyermekeiket, úrian eltartották családjaikat. Ákos benézett ilyen üzletbe. Egymás mellett álltak az érckoporsók, minden méretben, a gyermek-koporsók is, de a boltos szivarozott, a boltosné újságot olvasott, az angóra-macska pedig a fakoporsóban mosdott. Nem volt ez csúnya.
A Mária-gyógytár üvegkorsóin rézsút bukott el a napsugár s aranybetűs cégére, Priboczay nevével, valamint védőszentje, a kígyót tipró Mária és mellette a pogány Aesculapus testvérien világított. Minden ragyogott.
Ragyogott minden szörnyűség. még az orvosi műszerkereskedés kirakata is tündöklött. Csillogtak az ezüstös csipeszek, a gumikesztyűk, az összecsukható műtőágyak s a bonctani bábú is, mely lékelt koponyáját, kék vörös üvegszemét, véres szívét tárta föl, késelt hasát tette közszemlére, csavargó beleivel, barna májával, zöld epezacskójává. Sohasem merték ezt megnézni. De most megnézték. Borzasztó volt, de érdekes volt.
Aztán a többi kirakat, minden kirakat, hogy csábított, mennyi ígéretet, mennyi üzenetet küldött feléjük. Tessék kérem, az élet kínálta holmit, tessék vásárolni. Vadonatúj árúk, melyeket még nem használtak, a régiek, kopottak helyett, selyem pénztárcák, ízléses halmokban bársonyok és ruhaszöveteke, zsebkendők és sétapálcák, illatszeres üvegek, átkötve selyem szalaggal, pipák és szopókák, ropogós szivarok és aranyhüvelyes cigaretták.
Weisz és társa előtt megálltak. Egy disznóbőr-bőröndöt csodáltak, melynek patent angol zára volt, nem olyan, mint az ő keshedt vászon bőröndjüknek, meg egy krokodilbőr-tárcát. Ettől az asszony nem is tudott megválni. Jaj de remek, jaj de kedves. Ákosnak kellett figyelmeztetni, hogy már menjenek tovább.
Vajna úr kirakatában viszont irkák, tolltartók között könyvek sorakoztak, melynek címlapját már kiszívta a kánikulai nap. Az öregurat ezek a pesti irodalmi újdonságok, a nemesi oklevelek avatag stílusa után, valósággal meghökkentették. Vad verseskönyvek meredtek rá, melyek akkor divatoztak, vigyorgó ördög arcokkal, meztelen férfiakkal, őrjöngő nőkkel, kik hajukat kibontották, szemüket elmeresztették.
Ákos többször elolvasta a kiagyalt, ál-modern címeket is: "Halál futás - Életéjben," "Aspasiám: - akarlak!" Az asszony elmosolyodott, meglökte urát. De az nem nevetett, csak vállat vont. Tudomásul vette, hogy ilyen is van s bár furcsállta, nem tagadta, hogy érdekelte.
Otthon házicipőt vettek, kifújták magukat, pihentek. Sok minden történt.
Még sütött a nap. Kinyitották az ablakokat, úgy, hogy a lakást átjárta a lanyha légáram, melyen arany por oszlopok libegtek. Szemben velük Veres úr rongyos, szutykos porontya, Gyurka ácsorgott. Száraz kenyeret majszolt, melyen a vastag, cukros napfény végigcsorrant, mintha mézet pergettek volna rá s a fiú nyalogatta. Távolról behallatszott egy cigánybanda hangja. hallgatták, ketten együtt.
- Muzsikálnak - mondta anya.
- Igen, valaki mulat.
- Hallod? Nincs cserepes tanyám...
Ákos, mikor esteledett, a levéltartóból behozta a pesti újságot.
Egy hírlapot járatott, melyet még apja rendelt meg és előfizetése családi hagyománnyá vált, mert annak idején a magyar nemesi családok érdekeit istápolta. Azóta az újság minden vízben megfürdött, megváltoztatta irányát, rá sem lehetett már ismerni. Ellenkezőjét hirdette annak, mint amivel valaha indult és győzött. Az öreg azonban ezt nem vette észre.
Régi méltánylással beszélt róla és mikor fölbontotta címszalagját, áhítat ült arcára, templomi komolysággal merült egy-egy cikkébe s ha véletlenül épp az ő társadalmi osztályát szapulta és ellen, meg az atyafiai ellen küzdött, azt hitte, hogy nem egészen érti, amit olvas, még mindig bólogatott s szórakozottan - nem akarva ellentmondani, - tovább lapozott. Kicsit elfásult a cikkek iránt. Nem olvasta többé, csak a vegyest, a házassági és halálozási rovatot. Aztán ezt is abba hagyta. Hetekig fel sem nyitotta a számokat. Ott hevertek asztalán, töretlen címszalaggal.
Ma, minthogy későn kelt és a sok járás-kelés ellenére még mindig nem álmosodott el, böngészgette az újságot.
Csakhogy nem jól látott. Vajkayék villanycsillárjai mind magasan lógtak, közel a mennyezethez. Ezenkívül a négy körte közül hármat kicsavartak, hogy takarékoskodjanak. Másra sokkal több pénzt költöttek, de ehhez a takarékosság elveihez ragaszkodtak. Így állandóan félhomályban botorkáltak.
- Nem látok - mondta Ákos.
- Talán csavard be a körtéket.
Ákos fölállt az asztalra, megigazította a villanyt. Négy lámpa gyulladt ki. Meleg, egyenletes fény ömlött az ebédlőre.
- Milyen barátságos - kiáltott az asszony.
- Igen, így lehet olvasni.
Az öreg föltette pápaszemét és olvasni kezdett feleségének.
- "A Dreyfus-per második tárgyalása. A rennesi katonai törvényszék előtt." Az a francia kapitány, kiről annyit beszéltek. Kiszolgáltatta a titkos aktákat a németeknek. Hazaárulással vádolják és most felel bűnéért a bírái előtt. Halálbüntetésről írnak.
Ez nem érdekelte az asszonyt.
- "Vilmos császár Elszász-Lotharingiában."
- A német császár?
- Igen, odautazik és ki fogja jelenteni, hogy ez a tartomány mindörökké német volt és az is marad.
- Elszász-Lotharingia?
- Az, anya, melyiket 1871-ben visszafoglaltak a franciáktól. Hej akkor még fiatalok voltunk. Én negyven éves.
Ákos elmosolyodott. Az asszony is mosolygott. Kezét gyengéden az öregúr kezére tette.
- Csak nem lesz megint háború, - sóhajtott az asszony.
- A franciák meg a németek, - magyarázta Ákos, - most sem nagyon szeretik egymást, de úgy látszik, hogy mégis csak kibékülnek.
Külföldi hírek szálltak köröttük, villamos pezsgéssel telítették a szoba levegőjét, melyben éltek és belekapcsolták őket az egész világ izzó, keserű, de nem dicstelen, nem érdektelen küzdelmébe. Nem sokat értettek belőlük, de mégis úgy érezték, hogy nincsenek egészen egyedül. Milliók és milliók éppúgy küszködtek, mint ők. És ezek a harcok most itt adtak találkozót egymásnak.
- "Strike", - olvasta Ákos. Ez angol szó. Úgy kell kiejteni, hogy sztrájk. A munkások nem akarnak dolgozni.
- Miért?
- Mert nem akarnak.
- És miért nem kényszerítik őket?
Ákos vállat vont.
- Anya, szólt óvatosan megigazítva orra nyergén a szemüveget, "Brazíliában ötezer munkás sztrájkol." "A munkaadók mereven elzárkóztak a munkások követelései elől."
- Szegények, - mondta anya - és maga sem tudta, kiket sajnál, a munkásokat-e vagy a munkaadókat?
Különben mint minden hónapban fölfedezték a tüdővész biztos gyógymódját, ami bizonyítéka annak, hogy mégis csak haladunk.
- Tyűha, - mondta Ákos. Minálunk is. "Lelketlen izgatók járnak a nép között." "A parasztoknak száz lánc földet ígérnek a miniszterelnök nevében." Azt írják, hogy "kommunizmus." Föl akarják osztani a földeket.
- Kik?
- A lelketlen izgatók.
Anya sopánkodott és bólingatott:
- A lelketlen izgatók.
A politikából elég volt. Inkább a végzetes szerencsétlenségek érdekelték őket.
- "Ohio államban - olvasta apa - az összekötő vasúti hídról lezuhant egy vonat. Harminc súlyos sebesült és két halott."
- Irtóztató - jegyezte meg az anya, ki egyszerre fölrezzent a majdnem sírt.
- És mi van szegény sebesültekkel? - kérdezte.
Keresték mind a ketten, de nem találták.
- Arról ma nem ír az újság - mondta apa. -
Minden esetre benne éltek az eszmék, érdekek, emberi közösség áramában és ez fölfrissítette őket, eloszlatta azt a fulladt tompaságot mely beleévődött testükbe, ruhájukba, minden bútorukba.
Maguk elé bámultak.
- Hogy vagy, anya? - kérdezte Ákos.
- Hát, - szólt az asszony - megvagyok, apa. És te?
- Én is.
Ákos odament hozzá, szelíden megcsókolta homlokát.
Amikor a mécsest meg kellett gyújtani, nem találták a gyufát. Ott állt mindig az almáriumon, az üvegburás óra mellett. De most nem volt a helyén.
Az asszony tűvé tette a házat. Végül a konyhában találta meg. Reggel kivitte a teafőzéskor és ott felejtette. Behozta, átadta urának.
Ekkor összenéztek. És eszükbe jutott valami.
De nem szóltak, semmit.
(Folyt. köv.)