Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Kosztolányi Dezső: Pacsirta
(melyben apa és anya első napjáró megtudunk egyet mást.)
Kisvajkai és kőröshegyi Vajkay Ákos, nyugalmazott megyei levéltáros s felesége, született kecfalvi Bozsó Antónia, nézett a vonat után, mely kifelé lihegett és a szemhatár alján nemsokára füstös, fekete ponttá zsugorodott.
Maguk elé meredtek azoknak az embereknek szomorú és buta mozdulatával, kiket valamilyen veszteség ért. Legalább ahhoz a helyhez ragaszkodtak, hol utoljára látták. Nem bírtak elmenni.
Aki elutazik, az tovatűnik, az megsemmisül, az nincs is. Csak annyira él, mint az emlék, mely visszaréved képzeletünkben. Tudjuk, hogy van valahol, de nem látjuk őt, akár azokat, kik meghaltak. Pacsirta pedig amikor elutazott Ceglédre, vagy félnapra, a tarligeti kirándulások alkalmával és akkor is alig várták. Milyen nehéz volt elképzelni, hogy most nem jön haza velük.
Ilyenféle gondolatok gyötörhették a két öreget. Lehorgasztották fejüket, a pálya kavicsait bámulva, nem kevésbé búsan, mint egy váratlanul-gyorsan behantolt sírdombot.
Máris érezték a magányt. Kínosan, egyre növekedve, ott lebegett köröttük a csöndben, melyet a vonat hagyott maga után.
Vékonyka vasúti tiszt közeledett, piros szalaggal, szárnyas kerékkel a karján, ki a vonat indulásánál a sínek között állt és most határozatlan lépésekkel az iroda irányába ment.
Arca sápadt volt, de szűk homlokán a sapkaellenző alatt éretten virítottak a meggyszín nyári pattanások. Mellén lötyögött az egyenruha.
Szippantgatta a levegőt, mert állandóan nátha gyötörte s bal orrlyuka ilyen verőfényes időben is bedugult. Sóhajtott, hogy szuszogását kissé megszépítse. Köhögött is, bár egyáltalán nem kellett köhögnie.
Azonnal észrevették őt. Cifra Géza volt.
Az asszony figyelmeztette urát, Ákos is látta, már előbb, csak nem akart szólni. Tanakodtak, mitévők legyenek.
elfordították fejüket. Nem akartak vele találkozni.
Cigra Gézát kilenc év óta ismerték.
Annak idején, hogy ide helyezték, a tiszt látogatást tett házukban és Vajkayék lekötelező szeretettel fogadták őt, mint mindenkit, többször meghívták uzsonnára, néhányszor vacsorára is. Cifra Géza elfogadta meghívásukat, csupa félszegségből, mert ő nem tudott nemet mondani senkinek. Dicsérte az uzsonnát, vacsorát, a katolikus nőegyleti bálban Pacsirtával táncolta a második négyest, a tarligeti tavon nagyobb társasággal csónakázni vitte, foglalkozott is vele, már ahogy ő tudott nőkkel foglalkozni. De aztán minden ok és alap nélkül arról kezdtek beszélni a városban, hogy pacsirtát elveszi. Erre egyszerre elmaradt tőlük.
Más társaságba került. Pár díjnokkal, obskúrus hivatalnokkal szokott összejönni, kik az ő társadalmi helyzetén is alul álltak, de silány szellemi világuk közelebb esett az övéhez, jobban illettek hozzá, mint bárki más. Ennélfogva szégyellte barátait, mint feleségét az, aki rangján alul nősült. Nem is mutatkozott velük. Titokban találkoztak az egyiknek, vagy a másiknak lakásán és itt kiröhögtek mindent, lebecsültek mindenkit, főképp egymást. Annyira irigykedtek egy borostyán-szopókáért, egy új ezüst-cigaretta tárcáért, annyira gyűlölködtek arra, ki közöttük valami kis pénzhez jutott, vagy örökségre tett szert, hogy a kicsöppentek azonnal szövetséget kötöttek a szerencsés pajtás ellen, természetesen még mindig a barátság keretén belül és képesek lettek volna neki halálosan ártani, névtelen levélben följelenteni, kitörni a nyakát.
Cifra Géza nem volt ennyire irigy, ennyire rosszlelkű és ezért olykor undorodott is tőlük. De még sem tudott kiszakadni innen, mert cimboráihoz, kiket a kicsinyesség és gonoszság tartott össze a szenvedély erős kapcsával, sivár műveletlensége kötötte és szerette hülye diáktréfáikat, disznó vicceiket.
Lassanként el is hidegedett a közte meg a Vajkayék között való barátság. Csak épp köszöntötték egymást, pár szót váltottak, mikor így, alkalomszerűen találkoztak.
Pacsirta nem emlegette Cifra Gézát. Hiszen sokan voltak ilyenek, nagyon sokan. Szülei azonban Cifra Gézát nem felejtették el, ő neki, épp ő neki nem tudtak sohasem megbocsátani, ő a begyükben volt. Mi volt a hibája, mi volt a bűne? Semmi, bizonyára semmi. Soha egy ujja sem nyúlt leányukhoz, nem hitegette, nem csalogatta, célzást sem tett semmire, akár csak a többi férfi.
Mindössze annyi történt, hogy vagy nyolc évvel ezelőtt, ismeretségük első évében, egy márciusi estén, illedelemből hozzá csatlakozott a Magyar király előtt s a jó időről, meg a rossz időről beszélgetve, a Baross-kávéházig kísérte, és Pacsira, a szülei boldog meglepetésére, pár perc késedelemmel érkezett haza, a vacsorához, melyet rendszerint nyolc óra tájban szoktak elkölteni.
Vajkayék ezt nem tudták elfelejteni. Évek múlva is erre a titokzatos esti sétára gondoltak és Cifra Gézát családi legendával övezték, mely egyre nőtt bennük, anélkül, hogy valami is táplálná. Hol lenézték, hol vádolták, hol pipogya fráternek, hol minden emberi érzésből kivetkezett, becstelen élvhajhásznak tartották ezt a vékonydongájú, gyatra, de nem egészen rosszindulatú fiatalembert, ki közöttük különben csak Ő volt. Nevét sohasem ejtették ki.
Kétségtelen az, hogy Vajkayéknak egy időben roppant tetszett. Legmerészebb álmaikban sem szemelhettek ki leányuknak alkalmasabb kérőt. Csak ilyen jóravaló, megbízható, "házias" fiatalemberekről ábrándoztak, kik vasalatlan posztó nadrágot viselnek, nyomott homlokukat kínosan ráncolják, kissé izzadnak és elpirulnak, mikor beszélnek.
Géza közéjük tartozott.
Mindig zavarban volt. Mihelyt értelmesebb emberekkel került össze, rosszul érezte magát, kimondhatatlan gyötrelem tükröződött arcán. Kín volt rá nézni. Félt mindentől. Félt attól, hogy korán jön, vagy késő megy, félt, hogy megsértik őt, vagy megsért mást, félt, hogy sokat beszél, vagy keveset beszél, attól is félt, hogy sokat eszik, vagy keveset eszik és vendégségben rendszerint kétszer visszautasított valamit, míg harmadszori kínálásra vett belőle, félrebillent fejjel, mentekező mosollyal. Most sem tudta, mit tegyen.
Arról fogalma sem lehetett, mit jelentett ő ennek a két szegény öregembernek. Csak azt érezte, hogy kissé hidegebbek iránta, mint annak előtte, de ezt természetesnek kellett tartania. Odamenjen-e tehát, vagy ne menjen?
Legjobban szeretett volna eltűnni, észre sem venni őket. El is határozta. Akkor azonban eszébe jutott, milyen illetlenség, botrány, hálátlanság lenne, megijedt szándékától és mint rendesen történni szokott, ellenkezőjét művelte annak, amit föltett.
Odament.
Ákos, ki, még mindig ott állt feleségével, csak akkor rezzent össze, mikor Cifra Géza kesztyűs kézét sapkája ellenzőjéhez emelve üdvözölte őt.
- Elutazott? - kérdezte.
- El. - szólt az apa, rekedten.
Itt elakadt a beszélgetés. Ez az a pont, melytől Cifra Géza mindig rettegett.
- Tulajdonképpen - kezdte, anélkül, hogy folytatná.
Ilyen szókkal töltötte ki a társalgás hézagait, de nem sok eredménnyel. Mosolygott, elkomorodott. Meleg-hideg borzongatta. Nagyokat nyelt. Arra gondolt, hogy most már elég ideig volt itt, majd rögtön arra, hogy kevés ideig volt itt és nem lehet még elmennie. Ádámcsutkája le-föl mozgott gigás nyakán.
Zavarában megnézte zsebóráját.
- Kettő negyvenhét - mondta vasutas nyelven - öt húszkor ott lesz.
Apa nem felelt. De anya mosolygott ár, szívesen, marasztalóan, mint egykor, régen.
- Nem késik a vonat? - kérdezte tőle.
- Nem - felelt Cifra Géza.
Erre úgy képzelte, hogy most már igazán mehet. Tisztelegni akart, aztán mégis inkább megemelte sapkáját, civil módra.
A két öreg kifelé indult.
Hosszú délután volt előttük és minthogy nem tudták, mit csináljanak, hazafelé tartottak. Még siettek is, mintha bizony várná otthon őket valami.
Ákos öt éve elhagyta a megyét, betegségére való tekintettel nyugalomba vonult. Napjai múltak, hónapokká, évekké olvadtak, észre sem vette, ötvenkilenc éves lett. Sokkal öregebbnek látszott. Legalább hatvanötnek.
Mielőtt nyugdíjaztatta magát, a Petőfi-utcában megvette földszintes házát, megkuporgatott garasaiból, meg abból a vagyonroncsból, mely anyai nagyatyjáról, Körcsy Gedeonról maradt rá. Egyebe nem volt se égen, se földön, csak ez a házikó. Itt szokott járkálni, hátratett kézzel belefáradva a semmittevés unalmába. Várta, hogy felesége és leánya felkeljen, aztán, hogy lefeküdjön, hogy megterítsék az asztalt, aztán, hogy leszedjék az asztalt. Tett-vett nyugtalanul, szemében aggodalmas fénnyel.
Társaságba évek óta nem járt. Nem ivott, nem dohányzott. Gál doktor, a háziorvosa, meg a pesti tanár, mikor fenn járt, az érelmeszesedése miatt eltiltották a szesztől is, meg - ami jobban fájt - az ő kedves szivarjaitól.
Egyetlen szenvedélye, mely a múltból megmaradt, az volt, hogy beült az udvarra néző kicsiny, mindig nyirkos szobájába s elővette Nagy Iván valamelyik kötetét a magyar nemesi családokról, vagy Csergheő Géza élvezetes, becses művecskéjét, a címerek fejlődéséről és lapozgatta. Értett a heraldicá-hoz, a címertanhoz, a diplomaticá-hoz, a levéltanhoz és a sfragisticá-hoz, a pecséttanhoz is. Nézegette, silabizálta a latin nyelvű adományozó leveleket - litterae armales - melyeket valamelyik régi király íratott s nem akadhatott kezébe oly nyílcédula, oly perbe hívó executionale, vagy káptalani vallató fassio, melyről ne tudott volna azonnal felvilágosítást adni. Egy szempillantás és látta, hogy sarjaznak szét a különböző nemzetségek, mit jelent a címer mezőnyén egy vízirányos szellemen, egy kiterjesztett szárnyú sas, vagy egy aranygolyó. Élvezte is hivatását, minden érzékével. Micsoda öröm volt megpillantania a nagyítón egy egérrágást, egy molyfurást, vagy egy zegzugos szújáratot és közben leszívni, mélyen, a penész savanykás illatát. Itt élt, a múltban. És amint mások a jövendőmondóhoz járulnak, úgy zarándokoltak ő hozzá sokáig messze megyékből előkelő urak, kik múltjukat óhajtották megismerni.
Fiatal korában kenyér keresetből űzte "a törvényes származás kimutatásá"-t, a filiatio-t, a deductio-t, de később sem tudta abbahagyni, hogy már szüksége sem volt rá. Úgy merült bele egy donatio regiá-ba, mint valami izgalmas sakkrejtvénybe és kereste a nagyszülőket, szépszülőket, dédszülőket, aztán a legérdekesebbet, az Őst, a Vagyonszerzőt, a primus aquirenst, aki leleményével egész nemzedék szerencséjét alapította meg, vitézi tetteivel dicsőséget sugárzott minden ivadékára. Feje asztalnokoktól, csillag keresztes hölgyektől, máltai lovagoktól zsibongott. Nagy tisztelttel beszélt azokról, kik udvarképesek.
Ha nem akadt munkája, ismerőseit vette elő. Cifra Géza rejtélyes származását is ki akarta mutatni. Egy ideig szépen haladt a geneológia tabella, át is rándult vele együtt a szomszéd megye levéltárába, hogy újabba adatokat gyűjtsön, de a munka egyszerre megakadt. Cifra Géza apai dédapjáról már sem ő, sem az okmányok nem adtak pontos felvilágosítást. Így családfája, melyet Ákos rajzolni kezdett, abba maradt, lombosodó ágai elhervadtak, mintha pusztító vihar dúlta volna fel. Valahányszor kezébe került ez a rajz, a többi iratai között, gúnyos mosoly suhant át arcán. Cifra Géza nem is volt nemes ember, csak afféle közönséges jött-ment.
Mi mindent tudott azonban mesélni az ő őseiről, kiket jobban ismert az élőknél: a Vajkay Ádámokról, Sámuelekről, kik felvidéki sas fészkeikben lakta, leányokat raboltak, a nőkről, a Klárákról, Katalinokról, Erzsébetekről, kik Mária Terézia púderes báljain szerepeltek, vagy felesége családjáról, a hatalmas Bozsókról, birtokaikról, melyeken a tízennyolcadik század közepéig főúri gazdagságban éltek, egy-egy szóról, melyet a régi atyafiak elejtettek valahol századok mélyén és arról az arany liliomról is, mely címerük vörös mezőnyében nyílt. Olyan régi vér lüktetett bennük, hogy nemesi levéllel nem is rendelkeztek, mert nemességüket donatios birtokkal kapták, címerüket is ősi usus jogán használták. Dolgozó szobája falán berámázva függött ez a címer s családfája is, melyet évtizedes, fárasztó munkával II. Endréig vezetett vissza és tulajdon kezével pingált ki, halvány vízfestékkel. Szerény állására, kis jövedelmére való tekintettel nem kérelmezhette a császári és királyi kamarásságát, noha sokszorosan jogot tarthatott rá. De ez nem bántotta soha. Nem lévén hiú ember őt csak az elv érdekelte, az növelte titkos önérzetét, a kivitel már nem.
Munkájával ötvenéves korában elkészült. Minden Vajkay és Bozsó származását földerítette, akár éltek, akár haltak. Mit tehetett most? Böngészgetett régi pergamenekben, papírokban, hártyákban, üldögélt dolgozó szobája nyikorgó kerevetén, melyet török mintás szőnyeg borított és egészen megadta magát ebben a régiségtári levegőben. Ült itt s a jövőre gondolt.
De a jövőből csak annyi látszott bizonyosnak, hogy nemsokára meghal. Erről az öreg emberek kíméletlen közönyével, döbbenetes tárgyilagosságával beszélt, ami Pacsirtát meg a feleségét is gyakran megríkatta.
Régen megboldogult szülei kriptájára sírkövet állíttatott, sötétbarna márványból, rávésetve arany betűkkel: "A Vajkay-család sírboltja." A sírt rendben tartatta, pázsitját öntöztette, négy puszpángot ültetett rá és olajfestékkel festette be azt a padot is, melyen a temetői látogatások idején merengeni szokott.
Közölte, hogy apja és anyja között óhajt majdan pihenni. Rendelkezett, hogy a tiszta szobában ravatalozzák föl, a folyosót vonják be feketével, de csak két pappal temessék. Testamentumát lepecsételt borítékban íróasztala alsó fiókjába zárta és figyelmeztette feleségét, hol találja majd meg akkor. A halálra való készülődés utolsó éveit jobbára lefoglalta.
Különösebb izgalmat csak akkor érzett, mikor a temetkezési egylet egy-egy tagja meghalt. Ekkor kezében a halotti könyvecskével - így mondta mindig: könyvecske - a városba ment, elsőnek sietve az egyletbe, hogy befizesse illetékét hazajövet még egyszer föllapozta a füzetet, nézte, bevezették-e a díjtételt s kezével, melyen kéken puffadtak a kemény, meszes erek, sárga, reszkető ujjával mutatta családjának, hogy minden rendben van.
Most, hogy az aszfalton lépkedett, nem volt már nála a fehércsíkos gyapjútakaró, meg a kulacs, de úgy ment, mintha terhet viselne, nagyobbat, mint előbb. Felesége is gyámoltalanul járt a fal mellett, mintegy oltalmat keresve.
Kisdiákok cirkáltak az utcákon, hazatérve a szeptember eleji könyv vásárról. Eladták kigumizott könyveiket, újat vettek helyettük, és nevetgélve a tanárokról beszélgettek, főképp a két legszigorúbbról. Mályváldyról, a számtan és fizika professzoráról, meg a részeges Szunyoghról. Még nem volt lecke. Ma kezdődtek az iskolák.
Fél óráig tartott, míg haza vánszorogtak a Petőfi-utcába, melynél már elfogyott az aszfalt és kétoldalt gazzal fölvert, nyílt árok futott.
Derék szomszédjuk, Veres Mihály foltozóvarga volt, küszködő, őszbe csavarodott kisiparos, ki egészségtelen, sötétes műhelyében, melybe három tégla lépcsőn kellett lemenni, reggeltől estig dolgozott, kedvetlenül és lassan. Áporodott csirizszag szállt ki innen, mely Vajkayék lakásába is beszüremkedett. A varga számtalan neveletlen gyermeke a nagy, piszkos udvaron hancúrozott, disznó-ólak, üres kocsiszínek között.
Szemben emelkedett a Vajkay-ház.
Ez a takaros, fehérre meszelt porta most a csöndben aludt. Az öt utcára néző ablak be volt csukva, függönyeik leengedve, krém-csipkéjeik az ablakpárnára lógtak, melyeket ebben a hőségben sem vettek ki az ablakok közül.
Ákos előkereste zsebéből a mindig nála lévő kulcsköteget, kinyitotta a fekete rácsos kaput, bementek.
A szobaajtót bezárta maga mögött és minthogy belül két réz szögön, télen-nyáron vastag falszőnyeg függött a léghuzam ellen, azt most is gondosan oda akasztotta.
Kongó lakás fogadta őket. Csak ekkor kezdtek beszélni.
- Hogy bírjuk ki? - szólt az asszony, könnyezve, a szűk folyóson.
- Majd kibírjuk - mondta apa.
- Péntek, szombat, vasárnap - számolta a nő az ujjain, mintha rózsafüzért morzsolva, imádkozva - aztán hétfő, kedd, szerda, csütörtök - és megállt, sóhajtva - péntek, egy hét. Egész hét, apa. Mit csinálunk nélküle?
Ákos nem válaszolt Ő kevesebbet beszélt, többet érzett, többet gondolkozott.
De minthogy az asszony még mindig könnyezett, megjegyezte:
- Na ne sírj. Ma péntek van. Aki pénteken sír, az vasárnap nevet. Mi is majd nevetünk, anya, - mondta, minden meggyőződés nélkül és bement az ebédlőbe.
Itt az asztal a délutáni fényes napsütésben állt, zsíros tányéraival, poharaival, az ebédtől maradt morzsáival, melyeket Pacsirta máskor a kis morzsakefével azonnal letisztogatott. De azért most is milyen gondos volt, milyen figyelmes. A tiszta szobában, mielőtt elment, rendbe állította a székeket, a hálóban előre megvetette az ágyakat, apa ágyát, meg anya ágyát, az éjjeli szekrényre kikészítette a két pohár vizet, s az üvegburás aranyóra mellé az almáriumra odatette a mécsest, a gyufát is, hogy este majd meggyújthassák.
Anya a leány szobában rakosgatott. Ákos tanácstalanul benyitott ide is.
A leány szobája valaha tiszta, fehér kápolnához hasonlított.
Festései azonban idővel megkoptak, selyempárnái bepiszkolódtak, megszürkültek. Üres szépítőszeres tégelyek álltak a szekrényekben, imakönyvek, melyekből szentképek csipkés szélei látszottak, német felírással, bársonyba kötött, cirádás emlék albumok, báli legyezők, telefirkálva nevekkel, táncrendek, illatzacskók, hamisfürtök, melyek spárgán függtek.
Pacsirta tükre az ajtó mellett, a legsötétebb sarokban lógott, északnak fordítva.
Csönd lebegett mindenen.
- Milyen üres itt - sóhajtott az anya és mutatta kezével.
Ákos nem tudott mit mondani s minthogy a hosszú házasság alatt elvesztette kezdeményező erejét, ismételte:
- Milyen üres.
Átmentek megint az ebédlőbe.
Itt az üvegszekrényben csillogtak a velencei emlékek, a balatoni emlékek, a karlsbadi poharak, melyeket egy életen át fölhalmoztak és öntudatlan kegyelettel őriztek. Villogtak az apró-cseprő tárgyak is, melyek már egészen haszontalan, alkalmatlan, olcsó portékák: a bazári ibrikek, a csöpp porcelán kutyusok, az ezüstözött kancsócskák és az aranyozott angyalkák, a vidéki élet e rémes bálványai, melyek a támlás dívány felső állványára, oszlopos rekeszektől elválasztva, mindennap, külön-külön darabonként letörölgetve kerültek oda és összerezzentek, valahányszor leültek, mellükre pottyanttak, valahányszor lefeküdtek. A képek is milyen fájóan meredtek rájuk. Dobozy, a magyar hős, ki a törökök elől menekülve, hitvesét tartotta csupasz mellén, az első magyar minisztérium és Batthyány, kopasz fejével, ki térdre ereszkedett és karjait kitárva várta az osztrák zsandárok gyilkos golyóját.
- Menjünk ki talán a kertbe - indítványozta az asszony.
- Menjünk ki.
Kimentek a kertbe. Sárga, tikkasztó hőség fogadta őket. Kényes, fehér cicák sétáltak a smaragd gyepen. A kútnál edény állt, benne poharak és az üveg a vízben szivárványlott. Egy napraforgó hajlott szárán a lángoló nyugat felé emelte nap imádó arcát. Vadgesztenyefák, akácok, ecetfák meredeztek. Hátul, a falnál az alkörmös mutogatta sötét, érett bogyóit.
Leültek a padra, melyen pacsirta horgolni szokott, egymás mellé.
- Szegényke - szólt anya, - legalább kipiheni magát. Aztán - és elakadt.
- Micsoda?
- Hátha akad valaki?
- Ki valaki?
- Valaki - mondta az anya félénken - valami szerencséje, -
Az apa bosszankodva, ingerülten elfordult. Szégyellte, hogy hallotta azt, amit annyiszor hiába hallott, azt, amire folyton gondolt, azt, ami sok keserves csalódást, arcpirító fölsülést okozott neki. Durvának tartotta feleségem megjegyzését. Vállat vont. Majd alig hallhatóan mondta:
- Ugyan.
Zsebóráját nézegette.
- Mit is mondott? - kérdezte.
- Kicsoda?
- Ő - szólt az öregúr és felesége megértette, hogy Cifra Gézáról van szó.
- Öt húszkor.
- Fél hat - felelte az apa - most érkezett meg.
Ez a gondolat kissé megnyugtatta mind kettőjüket. Fölkeltek a padról, végig haladtak az orgonabokrok között, melyek alatt kő törpe állt őrt. Máskor Pacsirtával együtt ebben az időben indultak sétálni, néptelen mellék utcákon a kálváriáig és vissza. Most nem mennek el.
Többször körüljárták a kertet, egymás mellett, egyre gyorsabb ütemben. Ákos azt remélte, hogy a lovak a pusztán nem ragadtak el és Tigris nem harapta meg a leányt. Anya utána bandukolt, megosztotta és eloszlatta aggodalmait. Úgy látszott, hogy ez a hét, melyet egyedül kell tölteniük, rosszul kezdődik, nagyon rosszul: végtelennek, kilátástalannak rémlett.
Pacsirta megígérte, hogy mihelyt megérkezik, haza sürgönyöz. A sürgönyt megírták otthon, csak fel kellett adnia. Mindössze ennyi volt. "Szerencsésen megérkeztem."
Lassan bealkonyodott. Darabig várták a sürgönyhordót, kinn a kertben, de mert itt nem találták helyüket, bementek, abban a hitben, hogy akkor mindjárt megérkezik.
Múltak az órák, mégsem jött.
Ákos bezárta az ajtókat. Mint minden este, megnézte, hogy a bútorok, a szekrények ruhái mögött nem áll-e valaki, majd kilenc tájban, mikor rendesen le szokott feküdni, a hálószobába tért feleségével és itt az ágyra heveredett, ruhástól.
Elcsigázva a fáradságtól, azonnal elnyomta az álom.
Álmában ismét a Széchenyi-utcán ment feleségével, meg Pacsirtával az állomás felé.
De most letértek a rendes útról és egy kevésbé ismerős utcába csaptak, aztán az alagúton át, mindenféle kerülőkkel, valami fatelepre jutottak.
Itt egyszerre észrevette, hogy leánya hiányzik. Feleségére pillantott és ez egy tekintettel erősítette meg borzasztó sejtelmét. Az asszony tekintete pedig nemcsak azt jelezte, hogy eltűnt a leány, hanem azt is, hogy elrabolták, azok, kik már sokszor, azok a rejtélyes fickók, kik félig vaspáncélos középkori lovagokhoz, félig fekete álarcos bohócokhoz hasonlítottak.
Ákos futni kezdett előre, a fatelep felé, majd megijedve a magánytól, visszafelé szaladt. Pillanatra úgy rémlett, hogy látta is őt. Egy palánk mellől, mely az ő kerítésükre emlékeztetett, Pacsirta esdekelve emelte rá ferde szemét, mint csöndes őrült és kezét feléje nyújtva kérte, hogy segítsen rajta, úgy látszik, be volt oda zárva. Ákos épp nyújtani akarta felé a kezét, de erre eltűnt.
Később hiába kereste, nem találta sehol. Kapukon zörget, kocsmákban érdeklődött, bement egy gyanús házba, valami külvárosi bordély műhely félébe ért, melybe több lépcsőn kellett lemenni, a föld alá.
Itt zöld kötényben gubbasztott egy munkás, de nem Veres úr, hanem holmi gonosz, sunyi ember, ki hivatalos sapkát viselt, bádog számmal, láthatóan minden tudott már és rá sem nézett Ákosra, csak a cinkosok közönyével mutatott egy függönyös üvegajtóra. Ákos berontott ide és a homályos benyílóban valóban meglelte leányát: a földön hevert, rettenetesen megcsonkítva, kopaszra nyírva, késszúrásokkal meztelen mellén, holtan.
Az asszony csöndesen tett-vett a szobában, nehogy fölkeltse alvó férjét. Hallotta szaggatott lélegzését, mely a kiabálást előzi meg, nézte nyugtalanul forgó fejét a kispárnán. Ákos első álma gyakran lidérce volt, melyből szívdobogva, állati ordítással riadt.
Odament, fölé hajolt, ujjával megérintette ura homlokát. Ákos felült az ágyban. Egy korty vizet ivott.
Szemét tágra meresztette.
Még mindig látta az álom alakokat, kikkel már sokszor találkozott.
De most is csodálkozott, hogy az, ki mindene és oly csöndesen élt szegény, álmában ilyen drámai szörnyűségek középpontja.
Pacsirtát ilyen álmai után még jobban szerette.
Felesége a sürgönyről beszélt.
- Még nem jött meg? - kérdezte Ákos.
- Még nem.
Erre berregett a konyha csengője. Az asszony fölugrott, szaladt ajtót nyitni.
- Itt van - kiáltotta - és visszajött. "Szerencsésen megérkeztem" - olvasta.
Ákos kezébe vette s nézte, boldogan, hitetlenül.
- "Szerencsésen megérkeztem" - olvasta ő is.
Megnyugodva, mosolyogva előbbi izgalmukon, levetkőztek, eloltották a lámpát, mind a ketten elszenderedtek.
Ideje is volt, mert már elmúlt éjfél.