Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Figyelő
(Deutsches Volkstheater)
Ami Ibsen későbbi drámáiból hiányzik, az a sors. A sors, mint emberen kívüli, az emberi észen túli és mégis értelemmel bíró faktor az emberi élet alakulásának. A nagystílű dráma metafizikai, mert nemcsak az emberi lélek küzdelmeit, a jellemek harcát, hanem a sorsnak fölöttük való uralmát is ábrázolja. (A világtörvények uralmát.) Ibsen "Trónkövetelő"-jének különös jelentőségét abban látom, hogy nemcsak pszichológiai, nemcsak szimbolikus, hanem lényegében metafizikai dráma. A szerencsés flótás és szerencsétlen flótás: ilyen népiesen naiv Ibsen alapfelfogása a sorsról, mint a mesében. Népies módon ad értelmet egy nagyszerű jelenségnek. Hakon király olyan, mint egy mesebeli herceg, mindig szerencséje van (anyja kiállja a tűzpróbát, amellyel igazolja királyi származását, őt választják királlyá, holott másoknak talán több igényük van a trónra, a nő, akit társául választ, önfeláldozóan szereti, ő neki születik fia, mint ellenfele Skule Jarl fájdalmasan mondja). Szerencsétlen flótás, a sors bélyegese Skule Jarl, - erős, becsvágyó, uralkodásra termett férfi és mégis mindig a második helyen áll, és sosem lesz belőle király. Hakont védi a sors, ő a szerencse fia, vele nem történhet semmi baj, ő mindig győz, mindig király marad. Viszont Skule Jarl tehet amit akar, sosem fog odajutni, ahova a becsvágya hajtja. Ez a naiv, meseszerű értelmezése a sorsnak, nem magyarázza meg a sorsot. De a legnagyobb mélységbe nyúl, a sors megmagyarázhatatlanságát és értelmezhetetlenségét érezteti. Az egyik ember szerencsés, a másik szerencsétlen, - ez az a tény, életben és művészetben egyaránt izgatóan hat, mivel megfoghatatlan és emberi szempontból igazságtalannak látszik. A szerencsés és szerencsétlen flótás meséje átcsillog az egész cselekményen és metafizikai ízt ad a Shakespeare drámáiban az ember jelleméből következik a sorsa. Bizonyos, hogy a sors csak a legdöntőbb, hanem egyúttal a legérthetőbb és legmegismerhetőbb komponens. A sors visszavezetése az emberi jellemre a sors rejtélyének egy metafizikai megoldása és drámailag is hatásos.
A metafizikai megoldás, azaz a jellemnek mint valami adottnak az ábrázolása mellett, amely nem függ az emberi akarattól, van pszichológiai megoldása is, amely megkísérli a sors meggyőző és ésszel felfogható magyarázatát. Egyik legmélyebb ok annak, hogy Ibsen jelentősége a legutóbbi években háttérbe szorult, abban keresendő, hogy állandóan arra törekszik, hogy a sorsnak egy ésszel felfogható, pszihológia magyarázatot adjon. Hogy ez neki néhány későbbi munkájában sikerül, az éppen ezeknek a drámáknak a gyöngéje, felületessége és inferioritása. Hogy pedig az a "Trónkövetelők"-ben nem sikerül, ez az éppen ennek a munkának nagysága, baja és jelentősége.
Hakon királynak nincsen jelleme, nem más ő, mint a mesebeli herceg. De Shakespeare módján, azaz a nagydrámaíró módján oldja meg Ibsen a Skule Jarl sors problémáját. Az kételkedő, a belsőleg bizonytalan, aki többet akar, mint amennyit bír, aki azt, amit akar és amire nem képes, bűn árán is megkísérli elérni és megbűnhődik, hogy többet akart, mint amennyit bírt. (Ez tehát már nem mesébe való felfogás többé. Ennek az embernek a pusztulását a saját hibái és gyengéi okozzák. Lásd Shakespeare!) (De világtörvény-e ez? Hiszen vannak emberek, akik bűn nélkül is elpusztulnak!)
De az, ami Ibsent legmélyebben érdekelte, a valóban Ibseni, az, amivel ő sajátjából hozzájárult a sors problémához, az a pszichológiai és ésszel magyarázható felfogása a sorsnak. Ibsen magyarázata Hakon és Skule különböző sorsát illetőleg a következő: Hakonnak volt királyi gondolata, Skulénak nem. Ibsen legbelsőbb érdeklődése pszichológiai volt. Analizálta a különbséget a között, akinek nincs, és ezt a különbséget nem öntudatlan mivoltuk különbségében találta meg, ahol Shakespeare találta volna,) hanem tudat állapotaikban. Ahhoz, hogy valaki király legyen (ami Ibsennél annyit jelent, mint elsőnek lenni valamely területen, pl. a művészet területén) önmagában való rendíthetetlen, naiv hit szükséges. Ez a hite megvan Hakonnak, de nincs meg Skulénak, - és nem is képes elérni.
Ami Ibsen szubjektív élménye és ami őt érdekelte: egy léleknek a küzdelme az önmagában való hitért. És sajátképpen Ibseni, nem pedig általános emberi a cselekmény menete. Skule Jarl megkísérli, hogy kierőszakolja az önmagában való hitet. Hakon királyi gondolatát (hogy Norvégiának egységes népnek kell lennie) a sajátjának adja ki. Mivel pedig neki nincs meg az önmagában való hite, álúton próbálja elérni azt, hogy mások higgyenek benne.
Ez valóban valami új. Egy naiv költő olyan férfit ábrázolt volna, aki hivatottság nélkül tör a trónra. Skula Jarl nem is annyira a trónra törekszik, mint inkább a hivatottságában való hitre. Nem annyira külső hatalomra, mint inkább egy belső tudat állapotra. A hatalom, a dac, a csalás árán belső tudatállapot elérésére törekedni, ez sajátképpen Ibseni, nem pedig általános emberi ebben a műben.
Hogy Ibsen ebben a munkájában nemcsak pszichológikusan és szimbolikusan, hanem erősen metafizikusan is hat, annak oka abban rejlik, hogy Ibsen nem belső élményeihez talál ki cselekményt, hanem ellenkezőleg, egy adott históriai cselekménybe fűzi belső élményeit. (És minden valóságból vett történetben benne rejlik a megmagyarázhatatlan sors egy darabja.) Ezáltal elkerüli azt, ami későbbi munkáiban idegen szerűséget keltő: a túlságos kiszámítottságot, a túlságos ésszerűséget.
A világ nem számtani példa, amelyben nincsen maradék. A "Trónkövetelők"-ben Ibsen még nagymértékben öntudatlan költő és az újabb generációk ellene fordulásának egyik főmotívuma éppen a kiszámítottságban van. Ebben a darabban még Shakespeare hatása alatt áll. És ennek a hatásnak köszönhető technikája és a drámáról való felfogása jelentékenyebb, mint az utolsó drámákban. Szerkezeti technikája előrehaladó és nem vissza tekintő. Drámájának van eleje, fejlődése, fokozódása és megoldása.
Összegezve: a "Trónkövetelők" sokkal közelebb áll a mai nemzedékhez, mint Ibsen későbbi drámái: technikában, a cselekmény menetében, a drámának a történelemből vett, sorstartalmú vázában, a jellemeknek, mint a sors beteljesítőjének az ábrázolásában, végül pedig a drámának mindezen tényekből kiáradó metafizikai hatásában.
[+]