Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Figyelő
Mély meghatottsággal tettem le ezt a könyvet. Ha költő volnék, verset írnék róla, oly mélyen rezgette meg a lelkem.
Egy gyöngéd lélek áhítatos megemlékezése a leggyöngébb lelkű emberről, aki valaha e földön járt.
Aki boldog odaadással élvezhette a Felejthetetlen Mester csupa-ötlet szellemét, mélabús mosolyát és gyöngédségének páratlanul emberies hevét, - mély megindulás nélkül nem olvashatja végig a megemlékezésnek ezt a szeretetből és rajongásból szőtt remekét.
A Riedl Frigyes nevelte tanárnemzedék kétségtelenül a legjobb, amely valaha magyar katedrán működött. Neki, egyedül neki sikerült a tudás és a szépség iránt olyan pezsgő rajongást szítani tanítványaiban, amelyet a legsivárabb körülmények sem apaszthatnak el. Ez a rajongás bő folyamban árad ma is minden lelkes Riedl-tanítványból, minthogy a megfeszített megértés és a rendíthetetlen szellemi függetlenség forrásából fakadt. A Mester varázslatos egyénisége oly éltető erővel él ma is bennünk, hogy gyakran döbbenünk rá: Ő beszél, Ő lelkesül belőlünk. És amit Ő mond: jól van mondva. Amit Ő mond el, az a Szépség és igazság ellenállhatatlan és kérlelhetetlen erejével hat.
Hoffmann Mária szép könyvében a rajongó és hálás tanítvány emel életre keltő emléket a legkiválóbb magyar tanárnak. Elbájoló anekdoták sorozata az egész könyv, anélkül, hogy az emlékirat-szerzők éretlen én-hangsúlyozása elcsúfítaná. Hoffmann Mária mindenről és mindenkiről ír, csak önmagáról nem. Ő, a leghűbb tanítvány, a Mester íródeákja, sohasem szerepel e spirituális anekdoták során, melyek valamennyien a tanár és a tanítvány példátlanul eszményi viszonyát örökítik meg. Mélységes áhítattal gondolunk vissza a lelki fölfrissülés és a kölcsönös buzdítás e soha meg nem ismétlődhető viszonyára.
Hiába rejtőzik el túlzott szerénységgel a gyöngéd lelkű íródeák. Mély éleslátása és mondatainak egyéni ritmusa oly nemes zamattal tölti el könyvét, hogy olvasása - nem is tekintve az érdekfeszítő tárgyat: Riedl Frigyes intim - a legbájosabb élmény.