Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Figyelő
Szabadkán halt meg, hatvankét éves korában. A helyi lapokban olvasom: "A magyar zene nagy halottjának, Lányi Ernőnek temetése hétfőn délután folyt le ezrekre menő tömeg részvételével a Kralj Petar-utcai gyászház udvarán. Subotica társadalmának minden rétegéből megjelentek a gyászolók. A sírnál a Munkás dalárda elénekelte a Régi nóta, híres nóta...kezdetű Lányi-dalt és mindenki sírt."
Én ifjúkoromban ismerkedetem meg vele, mikor szülővárosomba került karmesternek. Már első pillanatra egy kiváló ember benyomását keltette s ez az érzésem évek során, a mindennapi érintkezés közben, erősödött. Boltozatos koponyája, sűrű-fekete szemöldöke, széles mozdulata a régi romantikusokat juttatta eszembe.
Megjelenése pedig átalakítóan hatott az egész városra. Elég volt közelsége, az ő varázsos, sugallatos egyénisége, s az alföldi buckák fölött muzsika zendült, a szabadkaiak zenélni kezdtek. Lányi-dalok hangjai szűrődtek ki az ablakokból s este, mikor sétáltam az elhagyott utcákon, mind gyakrabban hallottam a zongorákon Bach, Beethoven, Csajkovszky melódiáit is. Nagy nevelő volt. Akkor már külföldi és országos hírnév állt mögötte. Ezt a vidéki társadalomban valami gyönyörű szerénységgel, póz nélkül viselte, inkább eltüntetve, mint feltüntetve. Ötven felé járt, bozontos művész-üstöket deresedett, de főképp fiatalemberekkel barátkozott, Csáth Gézával, Jász Dezsővel, mivelünk, kik a Nyugat első számait szorongattuk kezünkben. Érdekelte az új irodalom indulása. Nem volt "szakember" a szó nyárspolgári értelmében, hanem művész, kit a szavak is megbabonáztak. Dalszövegeket kért, melyekben "fülemülefütty" van és pacsirtaszó." Múltjával a magyar népdal formanyelvében gyökerezett. Később mesterien megzenésítette Ady "Szeretném, ha szeretnének..." kezdetű versét, Ignotus dalait.
Két művész lakozott benne: egy zeneszerző, kit mindenki ismert s egy költő, kit csak kevesen ismertek. Verseket írt a magyar népdal e törzsökös művésze német nyelven. Lehet, hogy az idegen forma izgatta. Évtizedekkel ezelőtt megjelent egy német verses könyve, névtelenül: Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers. - Hagyatékában hatalmas kötetre való német kéziratot leltek, melyet most olvastam. Költemények ezek, a goethei parabolák, glossák és aforizmák zárt formájában, a Westöstlecher Divanra emlékeztető humorra, frissességgel, s némi schopenhaueri ízzel is, melyekbe egy élet lehiggadt tapasztalatát, emberismeretét, keserű tanulságait foglalta. Följegyzések az emberek butaságáról, hiúságáról, éles, pár soros szatírák. Egy öreg zeneszerző különös látomása a pokolról. Millió skálázó, zenétől dühödt Valkűr kalimpál a lehangolt zongorán. Gúny, mindennek és mindenkinek megbocsátó szomorúság, bölcs jóság. Nem dalszövegek. Kiegészítője annak a művészetnek, melyben érzelmi életét élte ki. Az értelem muzsikája.
Egész művészet volt s egész lélek. Megindultan gondolok rá, ki hozzátartozott fiatalságomhoz s emléke most harmonikusan fut át idegzetemen, mint gyönyörű dala, "Az Üllői-úti fák."