Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Krúdy Gyula: Aranyidő
Mária csókjának néha olyan volt az íze, mint a hűvös osztrigának, máskor pedig mint a pattogatott kukoricának.
Bár testileg oly izmos volt a lány, mint egy légtornásznő, a hold fordulásai legtöbbször komolyan beteggé tették az ifjú hajadont. Újhold jöttekor valamely névtelen, félelmetes nyugtalanság vett rajta erőt, minden ok nélkül szeretett hangosan sírni, harapdálta az ujjait, amíg kibuggyant vére, gyűlölte a haját, néha úgy megszorította Sobri Jóska nyakán az ütőeret, hogy a jól termett ifjú fuldoklott. Kiszámíthatatlan volt, azzal fenyegetőzött, hogy megszökik egy vándor cirkusszal. Az anyja azzal gyógyította, hogy egész nap kártyát vetett neki és többnyire az ételekről beszélt, amelyeket másnap vagy harmadnap feltálalnak.
- De hiszen én úgy olvastam a "Szép szobalány csintalanságai"-ban, hogy az osztrigának külön nyitója van, amellyel a csigát feltörik! - kiáltott fel siránkozva a beteg lány, amikor az anyja az ágy szélén üldögélve a másnapi ebéd menüjét olvasgatta kártyáiból.
- Megteszi a magáért az én öreg konyhakésem is. Nincsen olyan pecsenye, amelyet én azzal el nem tudnék vágni, - felelt zavartalanul Szarvashegyiné. - Ha én azt mondom neked, hogy holnap osztrigát eszünk, akkor itt lesz az osztriga.
- Mint Vecsera Máriánál, - sóhajtotta a rózsa utcai Mária, hogy a nagy vágyódástól kicserepesedtek az ajkai és valóban érezte a soha sem kóstolt osztriga ízét. (Ha ilyenkor megcsókolná valaki, azt hinné, hogy egész éjjel a maszka bálon mulatott egy öreg Rothschilddal, vagy a görgényi vadászokkal, akik a szép szegény lányokat ilyen Redout-bálokon szokták betegre etetni exotikus ételekkel és Pomery és Greno ledér boraival.)
Az új keverésnél azt mutatta a kártya, hogy búcsú van a Terézvárosban, Rudolf trónörökös álruhában elnyeri a céllövészeti panoráma összes műtárgyait, még a legnagyobb virágvázákat sem hagyva ki, amelyeket szétosztogat a szájtátók között. A Mező-utca sarkán pattogatott kukoricát árulnak és a Fips-féle leány-iskola növendékei vágyakozva állják körül a Jancsi-csemegét. Az álruhás idegen abbahagyja a céllövészetet és nyomban megvásárolja a zsáknyi kukoricát, amelyet szétoszt a kislányok iskola-kötényeibe.
- Olyan gyűrű volt az ujján, mint egy szultánnak, - rebegte sírósan Mária. - De meg se húzta a hajam, csak azt kérdezte, kell-e még tengeri, kislány?
- Legközelebb meghúzza a hajad, - bókolt kártyái felett Szarvashegyiné.
- A királyfi, - sóhajtotta Mária és lázas ajkainak most pattogatott kukorica illata lett.
A minden hónapban előforduló betegség miatt Szarvashegyiné végre beadta a derekát, megalázkodott annyira, hogy felkeresse az óbudai jósnőt, de az valami badarságot mondott: nem szabad minden éjszaka férfiak bosszantását hallgatni a fiatal lánynak. Szarvashegyiné méltatlankodva jött haza Óbudáról.
A beteges napok elmúltával Máriának karakán jókedve kerekedett. Elmulasztotta Sobri Jóskával az iskolát, nyakon csípte Ilonát és vitte őket, mint a szélmalom.
- Menjünk a kincsünk után! - kiáltotta, mikor az ifjú április néhány szeplőcskével hintette be az arcát, mintha előre megjelölné az elkövetkezendő csókok helyeit, mint a mérnökök rakják le színes póznáikat a mezőkön.
Sobri Jóska vonakodott. Mária szétvetette a lábát, amint állatszelidítőn módjára a mogorva fiatalember elé állt.
- Te, már sokszor megmondtam neked, hogy nem szeretem a mindennapi embereket. Nem szeretem a lehajlós ing gallérokat, amely illett Deák Ferencnek, a "Ékszert" a hajadból a füled mellett, amellyel manapság már csak Krúdy kapitány, a honvéd menedékház parancsnoka hódítgatja a nőket, az ádámcsutkádat és a nagy orrodat, mert csak a nagymamák hiszik, hogy az ilyen férfiak valamely különös okból vannak megjelölve a sorstól...Én a regényhősöket szeretem.
- Vegyen magának egyet az apám regényeiből. Elég bolond emberről írt az öreg az "Alföldi toronyőrben." Rózsa Sándor regényes gavallér.
- Én megelégszem Sobrival, de az olyan legyen, amilyennek én akarom. Ha kell: leugorjon az emeletről, rózsát lopjon nekem a margitszigeti kertészektől, piros fejű kakast, pénzes hátú halat a piacról, csókot az ellenségünk, a méltóságteljes, imakönyves szomszéd asszony ajkáról...És csak azt a férfit fogom valaha szeretni, aki imponálni tud nekem, nem úgy, mint az anyám korabeli gavallérok, akik megverték kézzel vagy szemmel az asszonyokat, hanem úgy, mint az oroszlán bőgése az állatoknak. És hidd el nekem, Sobri Jóska, hogy az egész élet nem ér egy hajítófát sem, ha azt be nem tölti egy nő szerelme.
- Ezt szokták mondani az öregasszonyok a férjüknek, mikor azok a kocsmába akarnak előlük szökni. Nem megyek kincset ásni.
- Sobri, te akasztófavirág, - pattant fel Mária. - Nem ismered még a kezemet?
Egy villanás alatt megmarkolta az ifjú orrát és olyant csavart rajta, hogy Sobri Jóska sziszegett.
- Megyek a pokolba is, csak eresszen...Bestia! Borgia Lukrécia! Előre megrendelheti a koporsóját, aki magát valaha feleségül veszi.
Ilona jól ismerte villámló húgát. Tréfásan vállat vont, mintha nem törődne Mária erőszakosságával. Úgy mentek végig az Andrássy-úton, mint tegnapi huszár önkéntesek. Bancalláryné, a zsidó nőegylet elnöknője csaknem keresztet vetett ijedtében, amikor palotája kapuján kilépve az Andrássy-út veszedelmével találkozott. De Zukker generális, aki kis kerekes-széken tolatta magát a déli napsütésben, hátraszólt kutyamosójának, hogy lassabban haladjanak. Más bolond férfiak izgatottan rohantak be a borbélyműhelybe, hogy szakállukat fodoríttassák, másnak viszont az jutott eszébe, hogy tengerkék szalaggal ellátott szalmakalapot kellene venni, a lovasok tüntetőleg megveregették hátaslovaik nyakát, a Fonciére-palota ablakában kabátját, gallérját kezdte ledobálni a bolond öregúr, aki akkortájt ott lakott. Az uszályukkal páváskodó dámák olyan hangot hallattak, mint a patkány cincogása, amikor az ismert pesti lány hevesen elrohant mellettük.
- Ha megtaláljuk valaha a kincset, olyan sleppes ruhában sétálok erre, mint Erzsébet királyné, - duruzsolta Mária és minden ok nélkül nagyot csípett Sobri Jóska karján. - Te vadalma!
A lánchíd kőoroszlánjai egykedvűen néztek a kisasszonyra, a Gellérthegy sem emelte meg süvegét: Budára értek, a hosszúkabátos, tubákos Budára, ahol a férfiak a hátuk mögött lógatják le a sétabotot és a harmonikás nadrág alján minden eshetőségre készen gumi-szalagot is viselnek, - talán azért, hogy a nadrág meg ne ugorjon tőlük egy óvatlan pillanatban? Ember emlékezet óta egyetlen nőszemély csinált némi felfordulást a Krisztinában és a Tabánba, a Batthyányi grófnők szobalánya, aki éjszakánként úrnői öltözeteiben kalandozott a tamburás, halszagú kocsmában. Azóta is minden feltűnően viselkedő hölgyet a budaiak röviden a Batthyányiék szobalányának neveznek.
A tabáni temető felé mentek a Gellérthegy oldalában és Mária felragyogott, amikor egy temetési-kocsival találkoztak, amely a szokásos kísérőivel ellenkező irányba haladt a temetővel.
- Nagyon helyes dolog, hogy a mi temetőnkbe már nem temetnek. Néha attól féltem, hogy valami túlbuzgó sírásó mélyebbe ássa a sírgödröt a szokásosnál és rájönnek a rejtekútra.
Változatlanul helyén találták az ódon családi kriptát is, felette a bús kis kápolnával. A salétromos falak repedései között piros pettyes bogárkák próbálták a kiiramlást a halálnak országából, a gyatra fűben sisakos darazsak henteregtek, mint a csatatéren ébredező páncélos vitézek. Egy lepke jött valamerről, amely még szennyesnek látszott a téltől, tántorogva himbálódzott a fák alatt a város felé, mintha egy halott szerelmes szívének utolsó dobbanását vinné hírül valakinek. "Férjhez mehetsz már, Rózsi!" De még a cinkék itt voltak a bokrokon, miután a budai házikókról leolvadt már a hóbunda, de ők mindig várják ismerőseiket, akikkel a csikorgó, kék havakban a tél folyamán barátságot kötöttek.
Ilona érzelmes lányhoz méltóan ibolyát szedett, józan eszű lány létére nem félt, hogy a halottak kinyújtják a sírhalom alól kezüket, amikor virágaikat letépi. Igaz, hogy az idevalósi ibolyáknak valami olyan öreges, fonnyadt illatuk volt, mint litánián az ódon templomnak.
- Mássz be Sobri Jóska! - biztatta az ifjút Mária a kápolna nyílásánál.
- Csak a színpadon, a Rómeó és Júliában szép a sírbolt, - vonakodott az ifjú.
- Csak azt akarom tudni, hogy járt-e erre valaki azóta, mióta én itt voltam. Benn van egy kis vasajtó, olyan mint a pékek sütőkemencéjén. Nézd meg, hogy nyitva van-e az ajtó?
Sobri Jóska ledobta a kabátját, - szép, szürke, gyöngyház gombos kabát volt, amelyet az öreg író (Sobri apja) idejében csak a mágnások és a divatlap szerkesztők ismertek pesten, mostanában azonban ebben ültek a fakereskedők a bakon.
- Mit parancsolsz, te ördög?
- Az ajtóra vagyok kiváncsi, - felelt nyomatékosan a lány.
A fiú bemászott a sírbolt üregébe. Póthálósan, téglásan, dörmögve tért vissza.
- Az ajtó rozsdás és be van zárva.
Mária lehalványult:
- Jól megnézted?
- Egy pakli kakas-gyufát elpattogtattam.
- Be van zárva?
- Be, ha mondom! - felelt türelmetlenül Sobri Jóska és füle mellett gondosan előre simította a haját.
Mária előkiáltotta Ilonát, aki koszorút fonva az ibolyákból egy olyan sírt keresett, ahol véleménye szerint boldogtalan halott alussza örök álmát. Ám a sok vén fejfa alatt csupa megelégedett öregember horkolt, aki régen megérdemelt nyugalommal hallgatta itt a vasárnapi híreket. Egy Rauchfangkehrer nevű embert halt meg csak harmincéves korában. Az kapta a koszorút.
Mária elmondta Ilonának a rejtekút bejárása körül szerzett tapasztalatát. A tavasziasan gömbölyű lány nyújtózkodott.
- Bizonyosan az a vén bolond ember csukta be az ajtót.
- Fel tudnád törni az ajtót, Sobri?
- Szerszámmal. Feszítővassal.
Mária bólintott.
- Az öreg mókus hiába hozta vissza a fésűmet, nem fogjuk békében hagyni. Ennek az öreg vadrácnak kell valamit tudni a földalatti kincsről, különben nem védelmezné ennyire.
Sobri a sírdombokat rugdosta:
- Azt hiszik, hogy ezek elvittek magukkal némi pénzt is a városból? Szegény emberek voltak ezek. Talán még a szalonkabátot is lelopta róluk a szomszéd, mielőtt a koporsót beszegezte volna.
- Ki törődik a holtak pénzével? nekem nem kell a másé, csak az, amihez jussom van. A rejtett kincshez, - felelt röviden Mária. - Van pénzed, Sobri?
- Egy forintom van. Charlotte első futására tartogatom.
- És ha azt mondanám, hogy menjünk uzsonnázni?
- Akkor Charlotte "nekem" nem fut, - felelt egyszerűen, habozás nélkül a szenvedélyes sportember. - Mehetünk drága hölgyeim.
- Mégpedig kocsmába! - kiáltotta harsogó jókedvvel Mária kisasszony.
Ilona válságosan búcsúzott a Rauchfangkehrer sírjától, a barátságos, öreg fejektől, a rozsdás avartól, amelyen már nyoma sem volt a budai lányok alakjának, akik késő őszig itt heverésznek: - szegény Ilonka oly hosszadalmas pillantásokat vetett a sírhalmok között messzire elnyúló sétautakra, mintha önmagát látná valahonnan a távolból közeledni...Amint a végzet néha megmutatja magát egy ó-temető csendjében.
Az ifjúság ellenben Budára tartott, még pedig abba a városrészbe, ahol esős napokon csak az ereszek alatt lehet járni, mintha az öreg hivatalnokoktól itt mindenki megtanulta volna a kakas-lépést, valamint az egyensúlyozás művészetét, amely ember emlékezet óta szokása az idősebb tisztviselői gárdának. Valóban ők járnak erre legtöbbet a kanyargós utcákon, ahol olyan némák a házikók, mintha itt mindenki hangtalanul szülné meg gyermekét, nesztelenül talpalná cipőjét, a boldogtalanok nem merészelnek hangosan siránkozni és a szerelmesek mindig csak egy falból kiálló, öreg kampós szegre irányítják szótlan tekintetüket, ahol már a nagymama is befejezte életét...
Ó, ti hamvadó szerda hangulatú, nagypéntekesen búskomoly utcácskák a Tabánban, ti voltaképpen a szemérmesen surranó szegénység utcái vagytok. A százesztendős, ódon kapuk lelkekre záródnak, amelyek soha sem mertek kinyílni, szú módjára őrlő öregség himbálgatja fejét az ablakfüggönyök mögött, hervadó asszony süvít keletlen hamu pogácsái felett és skroflis kislányuknak a családanyák különös altató éneket mondanak a hóbortos Krúdyról, aki a tabáni öregasszonyokat ugyan azzal az egy mesével vigasztalja: hosszú szeget kell verni a férfiak hátulsó fejébe, amikor azok alszanak, ameddig a hajzat eltakarja a fejbőrt, az életunt halottkémet reggel édes pálinkával vagy borral kell várni, a sírásóval jó előre megbeszélendő a dolog, hogy az "öreget" gyorsan eressze le a gödörbe, mielőtt észrevenné magát és akkor harmadnapon már jöhet három piros rózsával kezében a dalos elöljárósági írnok.
Ó, ti boldogtalan kis budai kocsmák, ahol a Fliegende Blätter avult élceit mondogatják a piros orrú előkelőségek, miután éberlaszting cipős lábukat jól messzire elhúzzák arról a helyről, ahol kenyérsütéshez való kovászként erjedő, a főbűnöktől villámló szemű, az őrjöngésig csigázott vágyú negyven esztendős feleségeik lába a keszeg írnok lábával barátkozik a baklábú ivóasztal alatt, ó ti kis kocsma szobák, ahol harmonika sűrű füstön, emberpárán át keresi a füleket monoton hangjaival, hogy reggelre vagy egy hét múlva megvalósíthassa a nótában lévő jó tanácsot a sápadt szűzleány vagy a nagymájú menyecske, ó, ti kedves kocsma udvarok odaát a Tabánban, ahol filagóriát vagy ártatlan kertecskét épít a télen ujjival malmozó zauvirt az élet örömeit ócska hordók tartalmában keresgélő polgároknak, zöldléces virágállványok, amelyek a sváb csapos mocskos ujjai alatt növekednek, hogy később pihenőhellyel szolgáljanak egy szőke vagy barna női fejnek, amely elámult egy cigarettát sodorintó kézen vagy egy pomádés hajfrizurán, - ó, ti kis budai menedékhelyek a városi élet elől, ti romantikus kalitkái a gyermekkor mézes kalácsos (regényességet) nem felejtgető városi polgárságnak, ti csatorna-szagú, áporodott ború, szennyes ételű, nyomasztó, szerénykedő, papucsban járó kis kocsmák, ahol a pesti táncosnő lábszárának kék erezeteit, derekának ráncait és azt hiteti el önmagával, hogy először szeret, - ahol emlékkönyv módjára lapozgatnak a kiszáradt, életunt férfiak a szíveikben, hogy rátaláljanak a hangra, amely e helységben megfelelő, - ó, ti kis álmos háztetők, amelyek alá oly óvakodva kell bemenni, mint gyermekkorban épített kártyavárba, hogy valahol útközben el ne veszítsük magunkat, ahol a nőknek hosszú álmosság után felnyílik a szemük, ahol elhiszik, hogy voltaképpen elátkozott herceg kisasszonyok, királylányok, - ahol egyformán tud hazudni a rossz gitár és a fogatlan öreg, - ahol patkány szalad a nők harisnyáin, mint a vállalkozó elöljárósági írnok keze, - ahol örök szerelmet esküsznek egymásnak kék és fekete szemek, kakadu-hajzatú öregemberek és kikeményített szoknyájukat szégyenlő ifjú nők, - ahol a pesti kisasszony a vattát bagó helyett élemedett udvarlója szájába helyezi...Budai kis kocsma! Te délutáni szunyókálás, amelyhez a kalitban a csíz füttyentgeti semmitmondó gondolatait. (Mintha mindenki megfordult volna valaha Budán, aki hajdanában szerelmes volt a fővárosban! A kocsma cégérek, a Pincék, Gerslik, Hordók bohó szerelmi órákat, suttyomban átélt szerelmi izgalmakat őriznek, a csorba poharakon régi nők szájának méze, az asztalok kecske lábai, a valaha itt ölelkezett lábaktól kopottak.)
Sobri Jóska családfenntartói komolysággal foglalt helyet a két kisasszony között, akik tűntető magaviseletükkel, kacérságaikkal és pillantásaikkal azt jelképezték, hogy mindketten szerelmesek Sobri Jóskába. A csárdás, egy nyugalmazott zsandár bíborpiros arcával egykedvűen tett-vett a bormérő asztal mögött, többnyire az elveszett tízdekás súlyocskát kereste, mert azt rendszerint olyan helyre tette, ahol nem tudta megtalálni, bosszúságában fel-felhajtott egy pohár rózsaszínű bort. Majd pléhkannáit csörgetve elvonult a pince felé. Az ivószobában nem maradt más, mint egy öregember, aki kezével kereste a poharat és ősz fejéről ötven esztendő bortermése ragyogott. A kisasszonyok darab ideig az öregember kedvéért kacérkodta, kacarásztak, féktelenkedtek, amíg észrevették, hogy a kiszemelt udvarló régen megvakult. Mária elkedvetlenedett, míg Ilona lehajtotta a fejét és az egérlyukba nézett, mintha nem találna semmi mulatságosat a világon.
- Savanyú a bor, - duruzsolta Mária. - Meghalnék, ha egész életemet Budán kellene eltölteni. Mit csinálhatnak itt az emberek, ha esik az eső? Hová, merre vágyódnak? Mit álmodnak, - mikor oly messzire esik ide Pest? Milyen boldogtalan lehet itt mindenki!...
Sobri Jóska komolykodva hebegett, mint ez már szokása volt e néma ifjúnak.
- Egérlyukban is lehet lakni, - válaszolt Ilona húga szavaira.
- Annak-akinek...ha itt kellene maradnom, egyebet se keresnék, mint egy kampós szöget, amelyre felkössem a nyakravalómat. Itt bizonyára sokan lesznek öngyilkosok, az unalomtól, a szegénységtől, a soha sem változó társaságtól. Csak az emberek nem beszélnek arról, hogy szeretnének meghalni, mert nincs reménységük.
Ismét temetési menet közelgett a szűk, hegynek kanyarodó utcában. Kétlovas kék kocsi vitte a holtat, aki lány volt és élt 17 évet, mint a koporsó ezüstbetűi mondogatták.
- Itt mindenki meghal, - mormogta összeborzadva Mária, amint lábujjhegyre állt, hogy a kocsma üvegajtóján át jól lássa a temetést.
Ilona kitágult szemmel meredt a temetésre:
- Pesten nincsen ilyen szép koporsó. Olyan színe van, mint valami virágnak. Lehetséges, hogy külön festéket találnak ki Budán a koporsók festésére.
A halottas kocsi mögött a szokásos asszonyságok bandukoltak, ócska fekete ruháikban, amelyeket már évek előtt azért festették be, hogy eljárhassanak a temetésekre. Úgy libegtek tova az áprilisi délutánban, mint valami csókák, amelyek erre az alkalomra szálltak le, valamely vén toronyról. És a temetés után újra visszamennek magas őrhelyeikre, ahonnan a városrészt figyelik. Olyan jóízűen sírdogáltak, mintha már régen vártak volna e napra, hogy megkönnyebbüljenek. Mi az élet a bolthajtásos kis házakban? A szomszédban egy esküvő vagy egy temetés... A többi csak borzas macska módjára tűzhelyen üldögélő gond. Vagy a kéményen néha besurranó álom. Öregember nyögése, káposzta szag délben, a lámpagyújtogató baktatása estefelé. A harmonika-szó néha nagy messziségből hallatszik, amerre a boldog emberek járnak.
Hárman azonban felhasználták a temetési alkalmat és a menetből elmaradva, besurrantak a nyugalmazott zsandár kocsmájába, mintha már eleget tettek volna kötelességüknek.
- Úgysem segíthetünk többé szegény Fánnin, - mondta az egyik férfi, akinek piros volt a szeme a sírástól és ócska hajóskapitányi ruhát viselt. - Igaz-e, Fábián?
Fábián, a zsandár poros üveget töltött meg, amely üvegen mindenféle barna karikák mutogatták, hogy meddig állt bennük a víz valaha, évekig, amíg az üvegek valahol egy polgárháznál szolgáltak.
Fiatal szűk nő libegtette fürtjeit, mint egy hajas baba és kék szemével ábrándosan nézett Fábián borára. Mintha azt kérdezte volna: vajon megvizezte a bort Fábián?
A harmadik látogató, aki a kocsma piros abroszának a színét inkább kedvelte e koporsó kékségénél: nyurga fiatalember volt, lehetett volna akár gitáros is a nagy ádámcsutkájától, lehetne táncmester a görbe lábaival, amelyek úgy csosszantak, csúszkálta tova, mintha mindig egy illedelmes valcer rejtőznék bennük. A fejbúbján úgy áll a haj, mint a veréb fészek, ami a szerelmes embereknél is szokásos, akik sokat turkálnak a hajukban.
- Valódi budaiak, - rebegte Mária és jól szemügyre vette a borba nézegető lányt, valamint a férfiakat, akik egy darabig az asztalra fektetett kezüket nézegették, amíg a rácvárosi harang a temetési menet után siránkozott.
A harang elhallgatott, a poharak megteltek, a hajós külsejű, idős ember oly szomjúsággal ivott, mintha a sósvizű tengerekről jött volna...A porcelán-képű baba a fantasztikus fiatalember poharából ivott, mintha annak borával együtt szerelmét is kontya mögé akarná hajítani. Olyan gégéje volt, mint egy bakternek, aki végignézte a rácpap disznótorát. Az ifjú ellenben nem tudott inni hevülékenységében, hiába biztatta az öregember csendes, ravaszkás szóval:
- Mindnyájan úgy járunk, mint Fánni. Ki előbb, ki utóbb.
Az ifjú azon emberek közé tartozott, akik budai kis kocsmákban állítják fel planétájukat, az itten megfogalmazott tervek szerint óhajtanak boldogulni odaát a messzi pesten...
- Én nem hagyom magam elgáncsolni, Micike, akárhogy törekednek erre az ellenségeim. Minden reggel átmegyek Pestre és nézek, szimatolok, tervezek, hogy lehetne ebből a tolvaj városból a megélhetést kipréselni. Ha cipőfoltozó volnék, szeget vernék minden cipőbe. De én író vagyok, Micike és tartom magam olyan írónak, hogy akárkivel felvehessem a versenyt. Most még elnyomnak, sanda, ellenséges szemmel néznek mindenütt, ahol megfordulok, de már nem soká tart az egész. Van időm, kiböjtölök mindenkit, még a legveszedelmesebbeket is, akik nem tudnak ugyan írni, de annál tolakodóbbak, annál gyorsabb a lábuk, annál ravaszabb az észjárásuk. Ki kell tartani, mint egy éhes diáknak, majd csak beeresztenek a kapun. Leginkább botrányokat szeretnék elkövetni, hogy az újságok mindennap írnának rólam. Ha Blondin lehetnék, aki tojást főz a Niagara felett...ha Casanova Jakab lehetnék, akit megvernek minden éjszaka nők ablak alatt...ha Kozarek, a hóhér én lehetnék egy napig valamely nevezetes akasztásnál...ha én lehettem volna az ál-Wesselényi, vagy Stanley, az utazó!...Mindegy, hogy mi történik velem, csak beszélnének rólam ezek a lusta emberek, mint Benedek Aladárról, aki éppen most csukatta be magát bankó hamisítás ürügye alatt a Fortunába! Feltűnni Micike, még ha megverik is utána az embert!
- Szép könyveket kell írni! - válaszolt egy pohár bor lehajtása után a babaképű kisasszony. - Ugye, pap, igazam van?
A hajóskapitány a kifröccsent borból két kéményes gőzőst rajzolt az asztal lapjára. Az ifjú összeráncolta a homlokát:
- A könyveket nem olvassa senki, de a rendőri vagy botrány híreket mindenki. Mily nagyszerű volna, ha egyszer például letartóztathatnának állam- vagy vallás-ellenes cselekedet miatt! Az újságok megírnák élettörténetemet és én azt vallanám, hogy természetes fia vagyok egy hercegnek és csak álapám volt az ácsmester...Valamely nagyszabású botránynak kellene a központjába keveredni, valahol felgyújtani egy templomot...
Mária csendesen megrúgta Sobri Jóska lábát:
- Ez a mi emberünk. Ilyennek kell lenni egy fiatal embernek!
- Szeretném megfogni a gallérját, - sziszegett Sobri. - szemérmetlen, ostoba fajankó. Nem állhatom a pojácákat. Ilyen forma ember lehet Mélyacsai Kis Pista, a zugköltő, aki részeg fővel mindenkibe beleköt az utcán, aztán másnap bocsánatot kér. Szeretném leönteni egy pohár borral, ha nem sajnálnám a bort.
Szarvashegyi Mária ellenben más véleményen volt. Mindenáron magára akarta vonni az ismeretlen fiatalember figyelmét. Emiatt előbb a hosszadalmas, horgos pillantásokat lövellt a fiatalember felé, hogy Sobri Jóska elsápadt.
- Azt hiszi, hogy az Andrásssy-úton jár a Ganz-kisasszonnyal? - kérdezte sötéten.
- Paraszt voltál, paraszt maradsz, - felelt igen hangos kacajjal Mária és az ismeretlen budai fiatalembernek arcába szökkent a vér a pesti kisasszony kacér tekintete folytán. Ezek a tekintetek őseredeti tekintetek volta, amelyekhez a jártasabb nők az alsó szemhéjukat megfesteni szokták. az öreg urak kigombolják a mellényüket az új pillantásokra, míg a magával elfoglalt fiatalember csak mindig tovább fújta a maga mondókáját:
- Piros nadrágban kell járni, Micike, ha ember boldogulni akar. Nagyon jó dolog az is, ha őrültnek tettei magát valaki és eleven bogarakat, egereket nyel, pávatollat tűz a kalapja mellé, fütyül a templomban és sündisznócskát hord a kabátja zsebében. Jó dolog, ha ellenségeink azt híresztelik, hogy öregnők varrják az ingünket, ellátnak zsebpénzzel, ha fiatal korunkban váltót hamisítottunk és vénségünkre egy hercegkisasszonyt elszöktetünk. Jó dolog, ha megcsalt nők átkozódnak a hátunk mögött, cserbenhagyott mennyasszonyok leöntenek az emeltről, bőszült férfiak lesnek az utcasarkon, pisztollyal belőnek az ablakunkon, táncolni visz az ördög az akasztófa alá és már fiatalkorban kell szerezni valamely gyógyíthatatlan betegséget, amellyel az ember érdekessé teheti magát.
Mária a szomszéd asztalnál oly hangosan sóhajtott, hogy az már akár zokogásnak is beillet volna.
- Miért nem ismerek én ilyen embert, aki megtanítana az élet művészetére? - kérdezte a medve tekintetű Sobri Jóskát. - Hogyan vihessen szerepet egy szegény kártyavetőnő lánya a fővárosi társadalomban, akinek még csak egy jó tanácsadója sincs! Milyen ruhát hordjak, milyen szappant használjak, hogy ne legyek túlságosan illatos? Mit kell mondani az öreg férfiaknak és a fiatal mafláknak, hogy megkedveltessük magunkat? Hogyan kell elhitetni a férfiakkal, hogy kincsüket, életüket, egészségüket a lábunk elé helyezzék? Hogyan lehet királyné vagy hercegné egy szegény lányból?
- A panorámába kell menni, ott mindig mutatgatnak valami csodákat, - felelt az orra alatt Sobri Jóska.
- Sírni szeretnék dühömben, ha elgondolom, hogy majd nekem is kártyavetésből kell megélnem, mint szegény anyámnak...ha addig élek is: nyomára kell jutni az eldugott kincsnek. Én léghajóból akarom nézni Pestet, - csak az ügyefogyottak mennek kalapos kisasszonynak, - susogott Mária. - Lehetséges, hogy ez a fiatalember maga sem tud az élet művészetéről, mert nem járna temetésre a hadnagy-utcába, de bizonyosan megfordul olyan társaságban, hol az életművészet tudományáról sokat beszélnek. Ah, ha én valamikor megismerkedhetnék egy nagyszerű szélhámossal, egy Európa szerte körözött hamiskártyással...
- Azt hinném, hogy a hamiskártyásokból elég egy a családban, a derék Kálmánfi úr, - felelt csendesen Sobri Jóska.
- Az egy bojnyik! Hiszen még franciául sem tud, - vágta vissza Mária és ügyet sem vetett rá, hogy a kemény szavakra Ilona csendesen sírni kezdett.
A temetési vendégek a szomszéd asztalnál újabb bort rendeltek a zsandárnál, apa és lánya szemhunyorítás nélkül nyakalták az italt, legfeljebb az öreg biztatta néha magát: "A valódi sashegyiből soha sem lehet eleget inni." Míg a fantasztikus fiatalember, a verébfészek forma hajzattal csaknem kizárólag Máriának beszélt, mintha titkos küldetése lett volna valamely földalatti hatalomtól:
- A férfiak még csak utat tudnak vágni maguknak, legfeljebb a sóhivatalban vagy a fináncoknál száradnak el, de a nők, kérem, az elhagyott, magukra maradt nők szinte hiába hordozzák a nagyszerű tehetségeket. Minden milliomodik házmester lányból lesz csak grófné vagy táncosné. A kis Vecsera bárónéból is csak egy van az egész monarchiában. És egynél több feleséget az egyiptomi kedvese vitt magával Magyarországról. Milyen kár a tehetsége nőkért, akik itt elpusztulnak, szobalányok, virágárusnők, fonnyadt asszonyságok lesznek, pedig többre hivatottak, mint a férfiak.
- Mily kár az ifjú violákért, akik elhervadnak, akiknek mézes kelyhét soha sem kóstolja a lepke! Mily kár a göndörfürtű lányokért, akik soha sem fogják bevallani álmaikat, mert soha sem találnak rá arra a férfire, akinek érdemes és becses volna mindent bevallhatni, a nőiességnek attól az első éjszakától kezdve, amikor álmukban először pillantják meg az új holdat tizekét-tizenhárom éves korunkban! Mily kár a lesütött szemű hajadonokért, akik soha se mondhatják el valakinek hangosan azt az imát, amelyet szívükben éreznek, - mindig csak úgy kell imádkozniuk, amint az esztergomi érsek által jóváhagyott könyvek ezt előírják, de amely könyvekben nem foglaltatik egyetlen sor sem a titkolt, bujdosó szerelemhez!
Az ismeretlen fiatalember most egyet fordított székén, lovagló helyzetbe ült és kalandos, mámoros szemeit Máriára szegezte, mint a fűzfa poéták szokták, amidőn verseiket előadják. (Sobri Jóska unott megvetéssel hajtotta le a fejét és megmarkolta a szék karját, ha netán verekedésre kerülne a sor.)
- Mily kár azokért a tündöklő lányokért, akik soha sem ismerhetik meg az önérzetet, amelyet a finom cipő, az elegáns ruha, a divatos kalap viselete ad a nőknek, - akik soha sem ülhetnek a ruganyos hintó képes párnáira és nem hajolhatnak ki páholyukból, hogy büszkén intsenek a földszintre strucctollas legyezővel, - akik kénytelenek egy hétig hordani az inget, stoppolt harisnyát húzni gyönyörű formájú lábukra és félni a széltől, amely az utcákat végigsöpri, mert nem kifogástalan az alsó-szoknyájuk, - mily kár a formás, havas ujjakért, amelyeken nem tündöklik a gyémántok észvesztő vize, az aranynak mámorító sárgasága, - a büszke nyakért, amelyek legfeljebb az ékkövek proletárjával, a korállal ismerkednek meg, a hónaljakért és vállakért, amelyek nem tudnak soha arról, hogy a hidegvízen kívül egyéb illatszerek is vannak a világon a keblekért, amelyek előtt nem térdepelnek a férfiak...Mily kár a dalért, amelyet csak álmában énekel a szegény lány, a csókért, amelyet a hideg szentképekre helyez, és a táncért, amelyet társaság híján soha sem tanulhat meg.
Mária, mintha eszét veszítette volna: egyetlen ugrással az asztal tetején termett.
Tudott-e táncolni azelőtt is? Soha sem mutogatta tudományát, talán egyedül tanult meg táncolni, mint a fészekből kipottyant veréb repülni?
Lángvörös arccal, szoknyáját kezébe kapva, gyönyörű lábait a levegőbe dobva valamely spanyol-táncot járt, amelyet talán csak ez alkalomra talált ki. Forgószélként perdült, kibomlott haját repítette, a cipője orrával feltaszította a poharakat...Őrjöngve, visítva járta a táncot az asztal tetején és észe sem látszott venni, hogy a visszatérő temetési menetből már mások is gyülekeztek a kocsmába és megbotránkozva állták körül az asztalt. A nők káromkodta, a férfiak rikoltottak, Sobri Jóska ölre ment a nyugalmazott zsandárral, aki mindenáron egy kanna vízzel akarta leönteni a mámoros lánykát.
- A Battyhányiék szobalánya! - kiáltotta most egy éles, csúfolkodó hang.
Görgött a röhej, mint mikor vakondok túrást rúgnak fel.
Sobri Jóska egyetlen kézmozdulattal lekapta az önkívületben lévő Máriát az asztal lapjáról és a szabadba vitte. Ilona sírva, kezét tördelve menekült...
- Miért tette ezt? - kérdezte kongó hangon Sobri Jóska, miután darab ideig karjában vitte a leányt az alkonyati Budán, mint egy pórul járt gyermeket.
Máriának bőségesen, húsvéti feloldozással hullottak a könnyei a fiú arcára:
- Azt hallottam, hogy az isteni díva is így tűnt fel valaha.
Ilyen hatása volt a nyugalmazott zsandár borának.