Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 8. szám · / · Marczali Henrik:
Nagy nyűg a szegénység, de annak, ki meg bír küzdeni vele, erős ösztön is lehet. Ha Gyulai Pál atyja tovább él, ha családja nem marad szűkös körülmények között, író, költő lehetett volna belőle gyermek-fijú korában is, de tanítóvá csak a szükség tehette. A tanult, de anyagiakkal meg nem áldott ifjúnak ehhez a mesterséghez kellett fognia, melynek űzőit, a közmondás szerint, "gyűlölik az istenek." Ez a mesterség, a régi jó időkben körülbelül az egyetlen volt, mely az alsóbb rendűeknek vagy vagyontalanoknak belépést biztosított a nagy, hatalmas családok körébe.
A tanítást már mint tanuló kezdte, akkor kezdte az írást is. Már 16 éves korában megismerkedett az akkor Erdély vezető elméivel, köztük B. kemény Zsigmonddal. Mikor Wesselényi Miklós számos, elismert, de nem törvényes fiai egyikéhez nevelőt kér Keménytől, az Gyulai Pált ajánlja, mint aki ért németül és franciául, és kinek esze és kedélye mélyebb alapzatú. Hozzáteszi azonban, hogy "éppen nem jelentékeny külsejű, inkább hallgatag természetű és félrevonult. Ha fiad vásott gyermek, akkor számára Gyulait nem ajánlhatnám." Ezt a levelet 1890-ben, mikor olvastam, közöltem Gyulaival, ki örült, hogy nem kellett Zsibóra mennie.
Később is nevelősködött, titkárkodott erdélyi urak mellett, pesten is folytatta a tanítást Szőnyi Pál leánynevelő intézetében. Így nem csoda, hogy elvállalta 1855 őszén az ifjú Nádasdy Tamás grófnak külföldre kisérését. Mély erkölcsi érzete, nagyon kifejlett szeretete a családi élet iránt, mintegy predesztinálta mentornak. Különben is, mint leveliben elmondja, szinte tragikus összeütközés következtében, örülhetett, hogy egy időre eltávozik Pesttől. Ha ehhez vesszük azt a természetes vágyát, hogy más művelt országokkal is megismerkedjék, Berlint, Párizst láthassa, mind érhetőbbé válik ez az elhatározása.
Irodalmilag máris, alig harmincéves korában már ott állt, hol később láttuk már megírta volt verseinek jó részét, már megalkotta a "Vén színész"-t, és már félelmes kritikussá nőtte ki magát.
Egy művelt, igen jó akaratú görög, Dudumi Dömötör, éppen 1855 nyarán "gediegene Kritiker"-nek nevezi Gyulait "Pester Briefe" című művében. Elmondja, minő méltó feltűnést keltettek a "Budapesti Hírlap"-ban megjelent kritikái, kifejti, hogy a régi iskolával szemben ő helyezte Aranyt és Petőfit az őket megillető magas polcra, megjegyezte azt is, hogy az ifjabb költők iránt talán túlságosan szigorú, Petőfi epigonjaival szemben pedig irgalmatlan. Különösen kiemeli a világfájdalom költészetéről szóló fejtegetését. Elismeri annak jogosultságát általában, de a magyar költészetre nézve tagadja azt. Lírikusainknál az csak affektáció, mert a világfájdalmat megelőzi a kételkedés, mely csak filozófiai műveltségnek lehet eredménye, hogy a világfájdalom sokféle élményt és tapasztalatot feltételez, mi ifjú hőseinknél nincs meg és hogy gyengéd és mély érzés az alaphangja, mit pedig az "ifjú Magyarország" sem férfiasnak, sem magyarnak nem tarthat. Így már szinte előre jelzi azt, miért volt szinte menekülés Gyulaira nézve a tanítás, miről e levelek bővebb anyagot nyújtanak.
Bizony sok van ez írásokban, mi kisszerűnek, mellékesnek látszik. De azért minden sornak megvan az értéke. Ezt az értéket az a komoly, férfias lelkiismeretesség adja meg, mely Gyulai Pálnak talán legkiválóbb tulajdonsága.
A leveleket a nádasd-ladányi levéltárban találtam, Nádasdy grófné kegyes engedelmével elhozhattam és híven betű szerint lemásoltam.