Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám · / · Figyelő
1879 és 1922 között íródtak, de a négy közül csak az egyik vesztette el aktualitását: az, amelyik Deák Ferenccel foglalkozik a katonai kérdés szempontjából. Ennél csömörletesebb téma alig akad ma a magyar történelemben. A Shakespeare-tanulmány finom megjegyzései Lőrinczy (Lehr) Zsigmond. Szász Károly és Győri Vilmos fordításához fűződnek: ők egészítették ki 1878-ban a nagy magyar Shakespeare-ciklust a költő epikai és lírai költeményeivel. Most, amikor Szabó Lőrinc új mesteri interpretációja van előttünk, érdekes fellapozni ötödfél évtizedes elődjét és figyelni a magyar költői nyelv és fordítási irodalom alakulását.
A kis kötet nyomatéka és igazi aktualitása azonban a Teleki- és Széchenyi-esszékben van. Mert ez a nemzedék egyre szomjasabb lélekkel les vissza a gyűlölet törpe konstrukciói közül a magyar alkotás nagy idejére és az esedékes centenáriumok hűhója felett áhító és hitkereső emlékezés ködlik.
Gróf Teleki László, az emigráns vezér, kinek érzékeny és hiú poéta lelke meghasonlik és öngyilkosságba menekül az emigráció és a hazatérés gyötrő bonyodalmai elől, csak mellékszereplője a nagy színjátéknak. De vonzó és problematikus ember és a tanulmány modern lélekismerettel bogozza ki a politikai felszín szövedéke alól egyénisége pszichofizikai gyökérzetét.
Sokkal szélesebb, kultúrtörténeti alapon építi fel a szerző Széchenyi történeti eszméinek vizsgálatát és bírálatát. Akármelyik vonatkozásban közelítünk a legnagyobb magyarhoz, mindig kiderül, hogy a legérdekesebb magyar is, valamennyi között, aki magát megmutatta. Egyéni életének örökké túlfűtött konyhájában olvasztotta negyedfél évtizeden át a magyar politika minden ércét és salakját és szórta bele a maga izzó aranyát. S ebben a lázas, szüntelen munkában kalapált keményre, hajlékonyra történeti hitét, világnézetét, amely megállott csalódások, önvádak és lelki felborulások között, mindvégig.
Három főtétele van ennek a történeti világnézetnek. 1. Az ember "virtusai és esze által mindig magasabbra emelheti magát az istenség felé." 2. A nemzet olyan erkölcsi test, mely az emberiségnek alkotó része és azon lépcsőknek egyike, amelyeken az emberi nem mind magasabbra emelkedhet véghivatás, a "tőkelétesülés" felé. 3. "Egy nemzet úgy keletkezik, mint ahogy a gyermek születik, azután átéli a kamaszéveket, az ifjúságot, a férfikort és az öregkort s végül elhal..."
Ezeket hitte, és izgatott éles látással figyelte népének magán- és közéletét, gyűjtötte fajtája fiatalságának adatait s a reményt, hogy Szent László, Lajos és Korvin kora csak "előjelei és villám csillanatú jelenései"a viruló férfikornak, amelyben keleti törzsökének sajátos színét vegyítheti belé a magyar az emberi tökéletesedés skálájába.
Angyal Dávid tudós elmélyedéssel mutatja meg e gondolatok irodalmi előzményeit s az olvasmányok nyomát Széchenyi írásaiban. madame de Staél, Bacon, Herder és Bentham államférfi gondolkodását alakították. Igen nagyra értékeli a szerző ennek a történeti hitvallásnak a szubjektív jelentőségét Széchenyi töprengő lelkében, megfeszített tevékenységében. De aztán objektív bírálatát is adva, belehelyezi azt az evolúció egész gondolat rendszerébe, és Rankéval, Lotzéval és Burcklardttal oda konkludál, hogy az ember tökéletesedésébe vetett hit meglehetősen alaptalan, a történeti megértést pedig általában, a Széchenyi esetében is, inkább megzavarja. A népek életkoráról szóló metaforát is megtévesztőnek tartja az elöregedés, elhalás mozzanatában, amelyre annyi nép késő reneszánszai rácáfolnak.
Nagyon hiányzik a gazdag irodalmi szemléből az egyetlen magyar történeti filozófus gondolat menete: báró Eötvös József a XIX. század uralkodó eszméiben foglalkozik az emberi haladás gondolatával és szép hasonlatai egyikével fejezi ki ugyanazt a hitet, amelyet Széchenyi vallott. Aki csak a történet alakulását oda visszaságát nézi, olyan mint a vadember az ingaóra előtt: borzadva majd unottam szemléli a céltalannak tetsző mozgást és ketyegést, nem látja meg a mutatót és annak észrevétlen előhaladását. Eötvös ismerni vélte ezt a mutatót: "ez ingadozások, ez ellenkező mozgalmak dacára...folyván növekedett az emberek uralma az anyagi természet fölött, szaporodott a műveltség részeinek száma, s emelkedett az emberi méltóság érzete. [*]
Ez a vergődő nemzedék, amely de profundis kiáltoz és kapkod a maga életújító emberi és nemzeti hite után, aligha éri be a történet író higgadt, judíciumos megállapításával. Az emberi faj jövője s az egyes fajták és nemzetek szerepe ennek a jövőnek a megépítésében új gondolat viharokban sodródik megint, filozófus-szobák csöndjében és véres utcai harcokban él újjá, fanatikus és képmutató szenvedélyek rajzanak fel körülötte. Tudós bírálók után új hivőket és tagadókat ébreszt Széchenyi hite is.
[*]