Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám · / · Pataki József: A lerombolt Nemzeti Színház
Pest vármegye és a magyar társadalom minden előkészületet megtett arra nézve, hogy a színház avatás az intézet hivatásához méltó formában, megfelelő ünnepségek között történjék.
A "Honművész" felszólította a tollforgató embereket, hogy a Nemzeti Színház megnyitására versben vagy prózában emléksorokat írnak, még pedig - s ez igen jellemző adat a mi sokat hánytorgatott nemzetiségi politikánkra - "a hazában divatozó magyar, latin, német, tót, horvát, örmény, orosz, görög, szerb, oláh és zsidó nyelven." Vagyis írhat ki-ki a maga anyanyelvén! "Ezen emléksorok kiválóbbjából - folytatja a "Honművész" - egy hímes koszorú készül, hogy ezen örvendetes nemzeti ünnepünk dicsőítése a késő maradékok számára is örökítessék".
Ugyanezen célból egy névtelen hazafi kezdeményezésére mozgalom indult, hogy "felső engedelem mellett a pesti magyar színház felnyitására emlékpénzek verettessenek." Az emlékérmek veretése azonban a Bécsben székelő "felső engedem" érhetetlen - inkább nagyon is érhető - késedelmezése következtében elmaradt.
De hiábavaló volt minden bécsi mesterkedés, a színház avatás az emlékérmek nélkül is nemzeti ünnep lett. "1837. aug. 22.-e! - írja a könyveiben, téged sok késő utód hálával említi áldva azt és azokat, kik nevezetessé tettek!"
Már a megnyitást hirdető színlapcédula is ünnepi köntösben jelent meg, szép congréve-nyomással, kék szegélyben piros és fekete betűkkel "Hozzá hasonlót a "Honművész" szerint, a színészeti világ alkalmasint eddig nem sokat látott." A megnyitó előadás jegyein pedig a színház képe volt látható a következő vers kíséretében:
"Itt kicsiben láthatd a` mi Pesten nagyban is áll már,
A` heven óhajtott nemzeti színpalotát.
Vedd szívesen képé` s a` mit én neked, azt neki óhajtod:
Hosszú pályádat ne nehezítse vihar!"
De bármennyire szívből jövők voltak is ezek a kedves, megható előkészületek s bármennyire visszatükrözték is e teremtő korszak finom arculatját és lángoló lelküket, a színház avatást mégsem ezek tették igazi nemzeti ünneppé. Azzá lett az magától is. Azzá lett azért, mert a lelke mélyén mindenki annak érezte.
A megnyitás napján a nemzeti színű zászlókkal fellobogózott s virág füzérekkel díszített színház már délelőtti órákban is valóságos búcsújáró hely volt, délután pedig akkora volt ott az emberáradat, hogy a zöld gallyakkal telehintett Hatvani országúton (a mai Rákóczi-út) csaknem lehetetlenné vált a közlekedés. A pokoli hőségben óriási néptömeg állt a színház előtt rendületlenül várva, hogy a kapuk megnyíljanak. Végre esti hat órakor feltárultak a nézőtérre vezető ajtók s a lelkesült néptömeg - egy jelen volt tudósító feljegyzése szerint - "örömzajjal ömlött be a tündér templomba."
A "barátságos és mégis pompás nézőtér", amely csakugyan olyan szép volt, mint egy tündértemplom, teljes kivilágításban várta s valósággal ámulatba ejtette a betóduló néptömeget. Az örömzaj hirtelen elült s helyét valami boldog meghatottság, valami ünnepi elfogódottság foglalta el. A közönség elhelyezkedett és az előadás megkezdéséig, tehát egy teljes félórán keresztül, egybe sem tett, csak gyönyörködött a látványban, melyet szemének és szívének az elővarázsolt magyar színház nyújtott.
Ez alatt szakadatlan egymás után robogtak a színház elé a szebbnél szebb fogatok, jött az úri rend, érkeztek a notabilitások. Hamarosan megtelt a nézőtér. Karzatok, földszinti helyek, zártszékek és páholyok zsúfolásig tömve. Egyedül csak az udvari páholy maradt üresen. Oda nem jött senki. Sem a király sem a nádor. Az uralkodó ház teljesen távol tartotta magát e szép magyar ünneptől.
Pontban 6 és fél órakor felharsant az ünnepi muzsika "Thália diadalma az előítéleteken"), melyet erre az alkalomra "Heinisch József úr a pesti magyar színház hangászi karmestere" szerzett.
A jó készülettel előadott s tetszéssel fogadott nyitány után jött az est legjelentősebb pillanata, a várva várt perc, melyben a Nemzeti Színház előfüggönye először fog felgördülni. Az ősi Chaosz után az első nap virradása nem okozhatott nagyobb örömet, mint amilyet a mi lelkes nagyapáink éreztek eben a történelmi jelentőségű pillanatban. (Ne felejtsük el, hogy pesten addig csak német színház volt, melyben a magyar színészek csak mint megtűrt vendégek játszhattak olykor-olykor.)
A függöny tehát felsuhant és kezdetét vette az egy felvonásos ünnepi játék: "Árpád ébredése". Írta ez alkalomra ts. ns. Pest vármegye felkérése folytán Vörösmarty Mihály. (A költői lendülettel írt munka Trattner-Károlyi igen csinos kiadásában a est folyamán a pénztárnál volt kapható.) A szerencsésen megszületett magyar színház tehát Vörösmarty zengzetes nyelvén szólalt meg, a játszó személyek közül elsőnek László József (a későbbi nagy bonvivánt-színész) lépett a színre mint Sírszellem, az első szó padig a nagy Lendvay ajkairól hangzott el a színházban. Ő volt árpád vezér.
Az előjáték végén "a magát illedelmes mérséklet között tartó néptömeg örömhangokra fakadva zajos éljen-t mondott t. Földváry Gábor úrnak e színház létén buzgólag fáradozottnak, úgy Vörösmarty úrnak is, az előjáték szerzőjének." (I. "Honművész" 1837 évf. 69.-i szám.) Ugyan akkor a karzatról nyomtatott verset szórtak: "Pintér Mihály úr örömdal"-ár, aki a színháznyitás ünnepét óhajtotta ezen versével megtisztelni.
A színre került mutatványok általában tetszettek a publikumnak. Különösen megtapsolták a "hatos magyar táncot", melyet Szöllőssy úrnak hat növendéke járt. Bő tapsok jutalmazták a szép magyar öltözetű Szöllőssy úrnak Hubenayné asszonnyal eljárt kettős táncát is. Nagyon tetszett továbbá Rózsavölgyi Márknak "Nemzeti örömhangok a pesti magyar színház kinyitására" című alkalmi magyarja, melyet a 34 tagú hangász-kar igen szépen adott elő.
Egy szóval minden előadott szám tetszett, csupán a "Belizár" című 5 felvonásos játék ellen merültek fel itt-ott (különösen az újságok részéről,) némi fogások. Hát bíz ez nem is volt szerencsés választás. A színházat feltétlenül eredeti színjátékkal kellett volna megnyitni vagy "Bánk bán"-nak, vagy valamelyik Kisfaludy-vígjátékkal, nem pedig a németből fordított gyenge "Belizár"-ral. A "Rajzolatok" tudósítója igen helyesen jegyezte meg, hogy "egész Európa kigúnyol bennünket e fonák választásért."
No de hagyjuk a kifogásokat! A közönség túlnyomó része különben sem kifogásolt semmit, mert az meghatottságában csak bámulni, csak örülni, csak lelkesedni tudott. Akinek pedig ez iránt kételyei volnának, az olvassa el Vörösmarty "Játékszíni króniká"-jában az idevágó részt, annak is különösen következő mondatát: "A közönség olyan volt, mint várni lehetett: kíméletes, komoly, s minden tiszteletre méltó, tiszta hazafi örömében egészen elmerült s ki e hangulatot nem ismeri, hidegnek mondhatná zajtalanságáért. De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt."
Íme, ilyen lelkes ünnepi hangulatban nyitották meg a nemzeti Színházat, azt a "tündér templomot", melyet az elkorcsosult utódok minden lelki furdalás nélkül széjjel romboltak!