Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám
Ráérő emberek gyakran fölvetik a hiábavaló kérdést: ha elölről kezdhetnéd az életet, milyen életet választanál? Én nem gondolkoztam még a reinkarnáció kérdésén, de bizonyos, hogy ha újra végig élhetném az életet, semmi áron le nem mondanék az Afrika földjén töltött éveimről. Már csak a következő egyszerű okból is ragaszkodnám e soha vissza nem térő élményekhez: a huszonöt és harmincöt éves kor közé eső tíz esztendő, hitem szerint, az emberi élet fénykora. Ekkor van teljében az ember testi és lelki képességeinek, ekkor legteljesebb az élet szépségeiben való gyönyörködése. Idősebb korában szerezhet újabb tapasztalatokat, amelyek megtanítják rá, hogy bölcsebben vezérelje élete hajóját, de ezt az elsőbbséget sokszorosan ellensúlyozza a fokozódó testi hanyatlás és a haladó évekkel óhatatlanul vele járó növekvő sötéten látás. Persze csak önmagamról beszélhetek, de bizonyos, hogy amikor én abban a szerencsés koromban voltam, a legkedvezőbb véleményem volt az emberekről és az emberi törekvések önzetlenségéről, tele voltam káprázattal, törhetetlen hittel a nemes emberi eszményekben - s mindaddig, amíg ki nem ábrándított valaki, csupa jót gondoltam embertársaimról. És jó dolog olyan emberek között élni, akinek a jóságában nem kételkedünk.
Az ifjúkor áldása az optimizmus, nemcsak hiszi, de "tudja" az ember, hogy akármi baj érje is, előbb-utóbb minden jóra fordul. Ez a bizalom távol tartja tőlünk a veszedelem sötét árnyékát és megment attól az önkínzó tépelődéstől, amely megbénítja későbbi éveinket.
S mindezeken felül: emlékező tehetségünk szerencsés gyarlósága megaranyozza a múltat, az álélt bajok és gyötrelmek egyre jobban elhalványodnak emlékezetünkben, az örömök emléke pedig egyre tündöklőbb fénnyel ragyog fel a múlt ködéből. És ez a folyamat tökéletesen tudat alatti - ritkán eszmélünk rá, hogy mindez önámítás csupán. A ráeszmélésnek olyan ritka esete volt az, amikor egyszer régi útitársammal, Hilton-Simpson-nal hölgy társaságban utazásainkról folyt a szó és egy hölgy fölvetette, mennyi nyugtalanító bajlódást kellett átélnünk az Egyenlítő vidéken.
- Nem félt a kígyóktól? - kérdezte.
- Eszünkbe se jutott, hogy kígyók is vannak a világon - válaszoltam gondolkodás nélkül. - Amennyire emlékezni tudok - mondottam - sem Hilton-Simpson, sem én nem láttunk egyetlen egyet sem utolsó utunkban.
Ezt a meggyőződéses észrevételt útitársam is megerősítette. Kevésre rá azonban derengeni kezdett előtte, hogy mégis csak láttunk egyet.
- Nem emlékszel? - kérdezte - Miszumbában, mikor Maszolóval kimentünk egyszer, kicsi híja, hogy rá nem tapostál egy élettelennek látszó trigonocefalosz-ra. Maszoló rántott vissza...
- Az ám, csakugyan - feleltem, és már egész tisztán emlékeztem az esetre.
- Hát arra a másikra nem emlékszel?...Lodzsában...
- Úgy ám bizony.
- És Kolé-ban...
És íme így mászott elő egyik kígyó a másik után a feledés leple alól emlékezetünk valamelyik titkos rekeszéből. És velük együtt fakadoztak föl más kínos emlékek, amelyek belegázoltak a visszaemlékezés bűvös képébe...
Félek, nagyon félek, hogy én immár nem látom az igazi Afrikát, csak azt a másikat, melyiket a szeretet eszményesített hálás és csalódás emlékezetemben...Szó ami szó, a helyszínén megörökített jegyzetek bizonyos fokig meg-megfékezik a kisiklásra hajló képzeletet, - ezeknek a följegyzéseknek tulajdonítandó, ha mégsem csupa verőfény ragyogja be emlékezetem. De az ember hajlik rá, hogy elpusztítva ezeket az ünneprontó "kígyókat" - sorra agyonütögeti őket, és erősen hiszem, hogy mire csakugyan eljön az öregség, képzelet világomból sikerül szerencsésen valamennyit kiirtani, s lelkemben úgy fog föltámadni a múlt, hogy a rózsáknak akkor nem voltak töviseik és a nap soha le nem nyugodott.
*
A szavak értéke, jelentése minden egyes ember fülében más és más. Ez az oka, hogy oly kevéssé értik meg egymást az emberek. Háború! Mit jelent például ez a szó Tormay Cecil Ulving Annájának?! Egy hatalmas négyszögű tér, nagyobb mint a városháza előtti térség, tele fasorokkal és egymással szemben álló katonákkal. A mai öregek képzeletében ez a szó gyakran úgy él, mint valami dicső katonai felvonulás...lengő lobogók, harsogó muzsika, diadalmi mámor...Háború! Mit jelent a háború Barbusse-nek? Árkok össze visszásága, szenny, sár, tetvek, öldöklés...Ugyanaz a szó, és ennyi különféle, ellentétes kép!
Mit jelent Afrika énnekem, aki valamikor vadonok sűrűjében bolyongtam?!
Afrika! Ébred a hajnal a harmat lepte füves síkságon. A fű között rejtekező smaragd-kakukk küo-kű kiáltása figyelmeztet rá, hogy csak az imént hagytuk el a falut. A levegő éles, a nap korongja fölbukkanóban a látóhatáron: szerte árasztja fényét a tájékon, de még nem űzte el az éjszaka hűvös leheletét. A kanyargó ösvény mentén, amely oly keskeny, hogy alig fér meg rajta lábunk nyoma, egyre ritkul a fű s a négy hónapos szárazságtól fölperzselt fűszálak között csak imitt-amott üti föl fejét egy-egy frissen sarjadt szál, az esős évszakkal beköszöntő első tornádó nyomában. Enyhén völgynek lefelé kígyózik az út. Ahogy lejjebb és lejjebb jutunk, kitágul a szemhatár. Alattunk a mi rétjeinkhez hasonló zöld mezőség nyúlik a messzeségbe. Hetek sem telnek bele, ha majd amúgy istenigazában megindul az esőzés, merő mocsárba fog fulladni a rét és mező, amelynek a nyirkossága ma még éppen csak hogy táplálja a buja növényzetet.
Fehér pontok cikáznak a napsugárban. Amott, karnyújtásnyira fenséges járású nádi antilop emelgeti fejét, hogy megtudja, ki tolakodott be birodalmába. Pillanatra tétovázik - fészke meleg és odakint csípős még a lég - de íme: ember a betolakodó, az ő örök ellensége! Kecsesen kinyújtózik, húsz lépést iramodik előre, körülpillant - és már nyoma is veszett.
A karaván hosszú kígyó módjára kanyarog az ösvény mentén. Egyre izzóbban tűz alá a nap, az erekben mindegyre hevesebben lüktet az élni vágyó vér. Egyik ember nótaszóra fakad. A hang megrémít egy antilopot: min a szélvész iramodik neki s tűnik el szem elől. De fölkapja a dallamot egy másik - és a fehér ember, méltóság ide, méltóság oda, rázendít a karral. Ki tudna ellenállni a dalnak, amikor a világ ilyen gyönyörű.
Afrika! A vadon. A fák összeboruló koronái között csak imitt-amott villan meg az ég kékje, s a korhadó növényzet nehéz illata megüli a levegőt. Semmi nesz, csak az emberi láb alatt roppan meg az avar - s mégis-mégis megszámlálhatatlan élőlény közelségét sejti a képzelet. Amott a fa tetejéről majom pislog le ránk. Szemünk csak egyet fedez fel belőlük, de kiáltás hallik és nem tudni honnan, százával rontanak végig a jól ismert ösvényes, vad robajjal az ágak sűrűjében. Már el is nyelte őket az erdő. A csönd átvette ismét birodalmát...De nini, a fák fölött szemmel nem láthatóan, papagáj-raj húz el, éles füttyögetéssel, táplálékra vadászva. Néma csönd megint...De ím, mi az? Mintha mozdony pöfögését hallanánk...Orrszarvú-madár. Ismét csöndesség borul a tájra.
A smaragd-kakukk ismerős szava jelenti, hogy völgy torokhoz közeledünk és közel vagyunk az emberi telephez. A karaván elővédje hirtelen megáll. Az emberek leguggolnak és integetnek valamit. Hol a puskám? Ki kukkantok a fák között...semmi. De ni csak...ott...embereink aggodalmasan mutogatnak arrafelé. sötétlő folt a fű között. Mi az? Egy fekete bölénybika bukkan föl, hogy szembeszálljon a veszedelemmel. Szimatja valahogy cserben hagyta. Lövés dörren. Vad robogás. Az emberek szétrebbennek. Újabb dörrenés. A bölény fölhemperedik. Üdvrivalgás. És a fehér ember ráeszmél, hogy ő a teremtés koronája.
Afrika! A folyó. A vájt csak, bronztestű evezősök csapásaitól hajtva simán és nesztelenül siklik az ólomszínű vízen. Csak a víz csobban meg olykor a csónak oldalán. Közeledünk az aranyos fövenyű part felé. A víz szélén hever valami - maga is aranyfényű. Egy krokodilus emeli meg csúf fejét nagy hirtelen és lomhán, zajtalan belesiklik a folyóba.
Amodább víziló-csorda imbolyog a vízben. A part hosszában egy marabu lépdel a sekély vízben ünnepélyesen. Valóságos torzképe a madárnak. Egyik lábát maga alá húzza és gyanakvóan méricskéli a vizet, mielőtt megmártaná benne. Villám sebességgel víz alá bukik s amikor megint fölkapja a fejét, valami ezüstös fényű dolog csillan meg hatalmas csőrében. Hal. Fölhajítja a levegőbe, tévedhetetlen ügyességgel fejénél fogva kapja el és a hal már el is tűnt a madár torkában.
Egy kiterjesztett szárnyú madár, akárcsak valami címer madara, ül mozdulatlanul a sziklafokon. Búvármadár. A part-menti kékes árnyú fűből egy víziló mélabús bőgése hatol fülünkbe. Éles vijjogással röppen föl a halászó sas. Apró lilék ijedten szedegetik lábukat a fövenyen, megriasztva a darvak seregét, amelynek rózsás testtel emelkednek föl a halványkék ég magasságába.
Az evezősök meggyorsítják csapásaikat. Ütemes dalba kezdenek. A ladik orrában ülő ember bottal veri a taktust a csónak oldalán. Hirtelen körülfordul a vájt csónak és a bougainvilliák vízbe boruló ágai között besiklunk a patak torkolatában meghúzódó "kikötőbe." Itthon vagyunk, a faluban.
Afrika! Éjszaki tanya. A csillagos égbe kunyhók rejtelmes körvonalai rajzolódnak. Itt is, ott is, tüzek fénye villan meg és sötét árnyak libbennek erre-arra. A pajta előtt, ahol nappal egy-két semmittevő lézeng, parázsló fatönkök körül gyülekezik most a falu. Csupa férfi és fiú. Körbejár a szortyogó pipa. Távolabb egy asszony szitkozódik.
Hahahaha! Hátborzongató kacagás gyűrűzik végig kísértetiesen az éjszakában. A rákövetkező csöndet egy öreg ember öblös hangja töri meg.
- Nem mindig nevet ám így a hiéna...
Ifjú üde hang válaszol rá:
- Hogy is volt csak az a hiénával, bátyja?
Várakozó néma csönd. Loppal odahúzódom a tűz mellé. Megszólal az öreg:
- Add ide csak azt a pipát.
Más árnyékok is közelebb települnek. Az öreg bilambu, a nagy mesélő, mindig tud valami érdekes történetet. Hallgassátok csak!
- Egyszer volt, hol nem volt...
Afrika! De hogyan is volt csak az azokkal a fáradalmakkal, betegséggel, nélkülözéssel és veszedelmekkel!?
Igen, ilyesmi is akad naplóm jegyzeteiben...de emlékezetemben nem hagytak nyomot. Az én számomra nincsenek kígyók az Éden kertjében.
Ám gyertek és lássátok.