Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 7. szám
Mint kedves gazdáját a mese szolgalegénye: elomlott alakját már negyedik éve próbálom újfent eggyé forrasztani a boldog emlékezet élek-halok füvével. Itt Pesten és Budán sokan várunk rá, hívjuk, költögetjük. Ha csak egy esti percre még elénk állna. Egyszerre csak ott ülne az üres karosszékben, szemben, az ernyős lámpafény alatt. És nézne megint hosszan, melegen, simogatón, nagy, víziós szemekkel, a szemünkbe. Mert iszonyú ez, milyen távolivá sikamlott az asztalunktól, borunktól, lámpánktól, a kezünktől. Alig-tegnap még hogy itt-ült, borultunk erős vállára, "álmodtunk, sírtunk, ösztönöztünk", ma szuverénebb, nagyobb, történelmibb az árnya, mint egy síremlékké kövült fáraó.
Néha nézed, nincs-e valami felírva belőle az élő arcokra? Azokéra, akik sokat és sokáig látták. A szemekbe, amik hűséggel feledkeztek rá és féltőn simogatták. A régi kedvesek, kedves emberek mozdulatára, akik átkarolták. Ha talán rájuk maradt belőle valami nem-múló szubsztancia, kiből ha kettő-három együtt van, ott lesz Ő közöttük...
Ilyenkor, ha ásatag papírok közül, fiókból, falról, kézbe kerül egy kallódó fénykép, elévágódik a misztérium. Belép az Árny a szobába. Ott ül az ernyős lámpa alatt. Az üres karosszékben. Néz, hallgat, emlékeztet.
*
Egyik, - a szembeülő, őszirózsás Ady-kép, - 1908-ból való. Váradi felvétel, Lembert fotográfú műterméből. Délelőtti kép. Már a harmadik éjt-napot töltötte a cimboraság és szerelem kertjeiben. Előbb a pillék-pincében, Vakgyula hegedűjénél. Hű társa volt a váradi éjszakákban ez a rekedt, vén cseléd, aki térdének támasztott szerszámmal pengette, süket-egyformán fújván, Ady kedves nótáit: "Gacsaj Pista nagy legény volt," - "Nagy az én rózsám ereje", - "Burján Gazsi el ne bízd magad, e bumm." - Vagy a legöregebb, leghajnalibb nótákat, - ahogy Ady nevezte, - Csokonai dalokat, debreceni régi diák kántusokat, meg a "Fogd meg pajtás a vasvesszőt" búsongó zengzeteit. Utóbb a Karger-kertben a betlehem utcai "Világ közepé"-ben folytatódott az üldögélés, koccintgatás, - bujdosott a pohár - és harmadnap ért véget a Kékmacskában, reggeli virágos abroszok, korsó sörök mellett. Fiatalon, frissen, derülten, ezüst koronákat csörgetett a két összefogott tenyerében, rozs vagy lan-t játszott, harmad magával, mint az iskolásfiúk. Alig ért be a pannoniába, reggeli posta hozta címére a nyugat legelső számát. Akkor indult meg a lap, két példányt kapott belőle. Gyermeki, ugrándozó örömmel szaladt át az első Nyugaton. Ki emlékszik a mozdulatra, ahogy kutató szemeihez közel szokta régen emelni az olvasmányát, mohon és figyelmesen? Aztán siettette társaságát: fotográfushoz, most, mindjárt! Ötletes, poétás kedvtelés, ünnepi üdvözlet sugározta arcát: levétetni magát az első Nyugattal! Így lett az őszirózsás kép. Vad virág a korai Szent László-téri piacról került.
Ez az Ady-fotográfia különállóan érdekes. Elüt az ismert tizenöt-tizenhat képmástól. Talán nincs is még egy, amelyik a boldog, vidám Adyt mutatja, a csillámló szeműt, mosolyos szájút. Mögötte: három nap és éjszaka muzsikája. Benne: csupa hit, bizalom, öröm és fiatalság. Elégedetten dúdolt, mikor a fotográfus elé ült. Ez az az idő, mikor még "ropogtató, friss fogakkal evett az Élet beléndek-magvaiból," teste ruganyos, lábai ugrós kedvűek, energiái határtalanok, tréfái sűrű nyiladozók. Délután egy rikító-kék sportsapkát vásárolt Lebovics úr fő-utcai kirakatából, felcsapta fejére és az esti korzón sétálgatott benne, hogy a közmorált vadítsa. Ez az az idő, mikor dühösen foglalkoztatta az ide: ezer parasztot kiválogatni a leggubásabb fajtából, feltelepíteni Pestre egy kötött esztendőre, s nézni melyik mit csinál a másikból. - Pest és a paraszt? ha ma...
Ez az az idő, mikor Párizsból hazaszaladt Váradra, s még az este leült a napló redakciójában, hogy megírja a cikket, ami haza hajtotta. Amikor heccelő kedvében verseny-verseket írt a bodegában, a többiekkel: ki lesz hamarabb készen? és törlés nélkül írta végig. Amikor a Bémer-téri korzó kanyargásait nézte a Royal rácsa előtt és Fejére Lipóttal a korzó szerelmi görbéit akarta kiszámíttatni...
*
A másik, csupán fejet mutató kép, későbbi. Már teljesebben az az arc, amelyik utoljára maradt memóriánkban. Szintén váradi felvétel, úgy hiszem Lembert műterméből. A lemez az első kép kiporozása közben eltörött és az egyetlen képet ami kelt róla, Ady, nevét alájegyezve, Rozsnyai Kálmánnak adta. Ma is Rozsnyai tulajdonában van, Szeghalmon. Az ő szívességéből kaptam meg, hogy klisét csináltassak róla, a utólagos hozzájárulásában bízva, közreadom másolatát. Itt már komoly az arc és messze néző, a szem udvara, a száj fájóbb vonalú, a homlokdob is nagyobb. Akkori lejegyzéseim nyomán olyanformán állapítható meg, hogy egy-két hónappal a "duk-duk affér" utáni időből való. A jegyzet szerint "délben fényképezés, délután Brüll ház teraszán, este Rozsnyaival az Emkében." Minden valószínűség szerint ezekből a napokból származik is a felvétel. Az arcról megítélhetően még nem az idősebb, fáradtabb és férfi Ady-fej. Rajta még a fizikai fiatalosság. Kicsit törődött és szomorú.
A duk-duk affér után, amire későbbi közlései szerint Farkas Pál késztette, az Új Idők-cikket sok felszisszenés, dühös kis csatározás, válasz és ellenválasz, polémia, miegymás követte. Sértődtek Pesten is, Váradon is. Adynak csalódást, keserűséget, bánatokat hozott, hogy legszemélyesebb hívei közül is sokan meg nem értő, furcsálló, megütődő kommentátorokkal kisérték a duk-dukban tett vallomásokat. Sokáig messziről elkerülte Váradot, Pesten is tartózkodóbb, fájlalja és sebzi, hogy félreértették, s amikor idő előtt Rozsnyai dedikáltatja vele a holnap első kötetét, ezt írja bele:"...a duk-duk ügy részleteiről beszélgetve, teljes, de egyelőre még diszkrét megbánással, egyébként pedig szeretettel, - Ady Endre." Utóbb pár hónappal invitáló levelemre ezt válaszolja Mindszentről:
"Édes Tamásom, én kérek nagy fájdalmasan köteles bocsánatot tőled, hogy csupán üzentem neked s nem írtam. De beteg vagyok én, édes Tamásom, s én azt sejtettem, hogy téged nem foglak elveszíteni. Bár beszélhetnénk, mert ilyen neuraszténiás állat mint én, nem tud levelet írni. Ám mégis biztos vagyok, hogy te megértettél s magadnak megmagyaráztál mindent. Nem árultam el senkit, akit nem szabad, még Juhász Gyulát sem. A taknyosokat árultam el, a belőlem élő önképzőkört, s a magam - politikátlanságát. Voila, így kell nekem, éppen ezeknek prototípusa, Oláh Gábor üssön vissza. Mindegy. Csak arra kérlek, hogy téged s titeket szerettelek, ez idő szerint élve szeretlek. Két nap múlva utazom Pestre s onnan szanatóriumba. Írj a Meteorba. Kollányit s Nagy Miskát különösen, de minden jó emberemet üdvözlöm. A te szerető Adyd üdvözöl, ölel s kér téged, édes Tamás, hogy Canossa-járás gyanúja nélkül számíts rá a Holnap számára is."
Hogy a pesti utazás és a szanatóriumba-vonulás akkor megtörtént-e, ma már nem tudom időrenddel megállapítani. Csupán azt, hogy levele nyomán nem sokkal, táviratot kaptam, amiben Váradra érkezését jelenti és kér, egyedül várjam a Széchényi-téri kioszkban. A kioszkba olyankor szokott volt találkozót adni, ha nem kívánt embert látni, ismerősökkel keveredni. Úgy is lett és odaérkezése után pár nappal eshetett ez a fotografálás, amire a feljegyzés fényképezésről és Rozsnyayval való együttlétről szóló adata, a két adat időrendben való együtt szereplése utal.
A képről talán ezek az előzmények beszélnek legtöbbet, s az akkor Ady lelkiállapotáról.
*
Négy év. Négy strófa. Mint ahogy a bárka úszik el az "Asszonyok a parton" négy strófájában. Amint a hajó távolodik, úgy kerül strófánként egy sorral lejjebb a virágot és kendőt lobogtató kép. "Állt a parton ezer asszony". A negyedik vers utolsó sorában már "úgy hangzik mint egy mese. Állt a parton ezer asszony..."
Négy éve úszott el a csónak a holttengeren.
Hol vagytok virágot és kendőt lobogtatók, ezer asszony? hol vagy sötét víz utasa? Ki látott téged?
Kalandozó pillangóm elvész a kerepesi kert kövei között. már úgy hangzik, mint egy mese...
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.