Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Figyelő

Bálint Aladár: Fémes Beck Vilmos Emlékkiállítása

Néhány érem, gipsz negatív, imitt-amott egy-egy bronzfigura, kőből kifaragott fej, aztán sok-sok rajz, terv - ennyi mindaz, ami az elpihent drága hű barátra emlékeztet. Mi, akik egykor körülvettük és itt maradtunk, kiket a sors durva szeszélye nem szórt idegen országokba, megilletődve állunk meg az itt hagyott holmik előtt, amelyek hozzá tartoztak, belőle nőttek ki.

Szeretettel és hittel figyeltük e kitűnő szobrászművész emelkedésének lendületét, művészetének folyamatos és zavartalan gazdagodását, bejártuk vele a birodalmat, amelyet az ő teremtő ereje alakított ki ismeretlen és megfoghatatlan elemekből. Ő idegen világokba röppent, birodalma elárvult.

Úgy állunk meg a kiállítási helyiség küszöbén, mintha halottas ház pitvarában lennénk, zavartan, révedezve nézzük a szobrokat, érmeket, keze nyomát keressük rajtuk, számunkra mást jelentenek, mint pusztán műtárgyakat, nem látjuk meg bennük azt, amit a részvétlen idegen éles, hideg tekintettel magába szürcsöl, az emlékek köde ereszkedik szemünk elé. Őt látjuk, energikus fejét, meleg, lelkes pillantását, bizakodó mosolygását, kidolgozott, izmos kezét.

Harminchárom éves korában, a férfikor, az érzés legszebb időszakában sírba zuhant. E harminchárom esztendőből legfeljebb tizenöt, tizenhat esztendő jutott tudatos tanulásra, munkára. Alkotásra legfeljebb ha tíz esztendő maradt volna, ha a háború ebből is le nem morzsol néhány évet.

Szegény jó Beck Vilmosnak ugyan kevés ideje maradt arra, hogy magára eszméljen és képességeit teljes szélességükben kibontsa, és ha mégis oly megkapó eredmények jelzik élete útját, ez csak őserejű tehetségének rugalmasságát igazolja.

A műhelyből nőtt ki, a kész alkotásokat megelőzte a mesterség tökéletes megtanulása. Ebben is rokon volt a régi nagy mesterekkel, a felülmúlhatatlan ötvösökkel, éremmetszőkkel, szobrászokkal, akiket mentorainak tekintett. Tökéletesen tisztában volt a technikával, mindazzal, amit elérhet, a hatásokkal, melyeket át nem léphet, nem ingadozott, nem kalandozott idegen területekre, ismerte az anyagát, amellyel dolgozott, ismerte feladatát. Sokat tudott, ámde a kifejezés tisztaságát sohasem rendelte alá a technikai bravúrnak.

Érmei klasszikus példái annak, hogy az élet eleven impressziói, a felfogott jelenségek miképpen nemesednek színtiszta művészetté. Tenyérnyi bronz darabban egy életre való bölcsesség sűrűsödött össze. Mert műhelyből nőtt ki, kissé későn érkezett el a szobrász művészethez. De közeledése és érkezése logikus folyománya volt művészi fejlődésének. Hogy mintázófát vett a kezébe és erős kézzel tömegeket kapcsolt egybe, súlyos formákat alakított ki, mindez szükségszerű lépés volt pályája emelkedő vonalán.

A két dimenzióból átment a három dimenzióba, és itt épp oly biztos volt a dolgában, mint mikor a gipsz korongba belevájta az érem homorú mélyedéseit. A térkitöltés mestere volt a szobrokban, érmekben egyaránt. Figuráinak mozgásából, elhelyezkedéséből mindig valami nemes ritmus muzsikája zengett ki. Szigorú következetesség vezérelte őt alkotásaiban, ő engedelmesen követte a magasabb rendű törvények parancsszavát, még sem süllyedt sohasem szolgai megkötöttségbe. tisztában volt vele, hogy az egyetemesség örök harmóniája az, ami ezer meg ezre alakban végtelen változatban ösztökéli az embert teremtő munkára. Képzelő ereje, leleménye eleven tartalommal töltötte meg e törvényszerűség kereteit, elég erős volt, hogy e kereteket kitágítsa és elasztikussá tegye.

Mi mindent vártunk tőle, kit valósággal fűtött, előre röpített a fiatalság optimizmusa, a teremtő erők legszebb, legemberibb igazságérzése. Ezernyi tervet forgatott fejében, türelmetlenül égett, lángolt, ha késett a megvalósulás. Sok terve csak a papirosra rajzolt kusza vonalak embrió-életét élte, de mi olybá vettük, mintha már kifaragták volna a kő akaratos tömbjétől, képzeletünkben már végig simogattuk a bronzot.

Tervek, sorsok, életek temetőjében botorkálunk. Mennyi fajta és milyen sok jeltelen sírhalom. Szegény Kaffka Margit kőből faragott feje mintha szimbólum lenne. Kenczler Hugó klasszikusan megmintázott portréja is fájdalmas fanyarsággal szólal meg a kiállításon.

*

Az emlékkiállítással egy időben és ugyanott Papp Géza festőművész is kiállította az utolsó tíz esztendőben készült képeit, rajzait. Valamelyes kapcsolata neki is volt Fémes Beck Vilmossal. Portré szobra ott látható az elpihent művész hagyatéka között. Papp Géza hét évet töltött orosz fogságban. Ez a hét év látható nyomokat hagyott művészetében. Oroszországból hazahozott képei a tolsztoji elképzelésben ismert orosz paraszt biblikus színek, amelyek inkább dekoratívak, mint naturalisztikusak, lágyan hullámzó éles vonalak, ezek jellemzik újabb képeit. A csend lírája zeng ki belőlük, örömteli naivitás, amely nem torz formában, hanem ritmikusan egybehangolt vonalakban és színekben csapódik le. Higgyünk Papp Géza őszinteségében és annál zavartalanabb örömmel szemlélhetjük a hétesztendős önkéntelen vonulás eredményeit.