Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Figyelő
Az, hogy Attila király lakodalma éjszakáján az orra vérétől fulladt meg, hasonlít azokhoz az újsütetű diplomáciai hazugságokhoz, melyek arról értesítenek bennünket, hogy X. Y. főherceget "szolgálati fegyvere tisztogatása közben baleset érte."
Hirtelen halála, mely után a hun birodalom felbomlása következik, csakis politikai okkal magyarázható. Harsányi Kálmán is így látja ezt. És politikai drámát ír, melyet két alakjában tömörít, Attilában és Ellákban, az Apában és Fiúban, kik összeütköznek egymással. Attila az építő, a hatalmas egyeduralkodó, nem törődik a fajta gondolatával. Maga köré gyűjti népeit, az osztrogótokat, gepidákat, alánokat, akacirokat, a hunokat is, kik azonban csak egy népet tesznek ebben az együttesben. Egységes világbirodalmat kovácsolt össze. Ellák, a családi és nemzeti lázadó, csak a fajtát akarja menteni, a szent vért s ezért kész feláldozni a hatalmi ábrándot is. Egyik oldalon a jelszó: hadsereg. Másik oldalon: nemzeti egység.
1867 és 1848? A kérdés érdekes s mélyebben gyökerezik, semmint ez az időszerű célzás mutatja. Nyilván minden kisnép küzdelmét példázza, mely azt kérdi önmagától, vajon erejét tartsa-e meg, vagy egyéniségét. Ellák az utóbbit választja. Attilát, a hun vér pazarlóját meg kellene ölnie, hogy megölje politikáját. Szemében édesatyja, az Isten ostora, elsősorban a hunság ostora, nemzeti kártevője. Ellák minden ízével vesztét óhajtja. De mégse lesz apagyilkos, csak a nyílt párviadalig megy el. Míg apjával vív, hátul orvul Hildegund szúrja le Attilát. Nem hajtja végre tehát tettét, akár Hamlet. De azért tragédiája nem kisebb, mint Hamleté. Ő lélekben apagyilkos, el is bukik, széthúzó népe szerte szóródik, politikai gondolata, melyhez nem volt elég ereje, kudarcot vall. Csaba, a testvéröccse, a világbirodalom a hadsereg jelképezője, megöli őt.
Ismét hangsúlyozom, hogy politikai dráma, lelki háttérrel. El tudok azonban képzelni lelki drámát, politikai háttérrel. Harsányi Kálmán világos fővel szerkeszt, megvetve a köznapi, könnyű indokolást, de a politikai tettek, ábrázoló szándéka folytán, számára fontosabbak a lelkieknél, még a szerelemnél is. Szavai bővek, zengők, mégis drámaiak, egy megmunkált, nemes magyar nyelv értékei. Párbeszédei úgy koccannak össze, mint a kopja-végek. Úgy tudom, ezt a művét nagyon fiatalon írta s most dolgozta át. Valóban a vonalvezetésen érzik az érett férfikor kemény összefogása s a nyelven, a külső shakespearei formán a fiatalkor forró regényessége. Ha ma írná, talán nem e jambus alak mellett dönteni, mely végre csak a XVI. század színpadi stíljét jelenti s annak idején díszletet, világítási hatást pótolt, szókkal. Shakespeare sem használná ma. Aztán a hun drámához sem simul egészen. Tárgy és forma között feltétlenül van némi barokk ellentét.