Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Váradi Antal 1854-1923

Talán legtipikusabban ő viselte magán mindazok között, akik még élve jöttek át velünk, fiatalabbakkal a háború után világba, annak az írói nemzedéknek a karakter vonásait, amely a hetvenes években lépett a nyilvánosság elé és a kilencvenes évekkel kezdett leszorulni az aktualitás-színteréről. A többiek, még élő kortársai, többé-kevésbé átalakultak a közízlés nyomása alatt, próbáltak együtt járni az új idők új életformáival. Váradi Antal csak annyiban változott, amennyiben a helyzete. A színpadról leszorult, a líra forrásait talán a kor apasztotta ki belőle, az öreg emberek menedékébe, az emlékezésbe menekült, de a stílusa, észjárása, írásainak hangulata a régi maradt.

Lírai pátosz - ebben az egy szóban lehet összefoglalni az ő írói lényét. Drámái - romantikus, nagyobbára verses drámák, történeti tárggyal - nem a való életet ábrázolták egyéni életet élő alakokkal, - inkább egy patetikus lírai hangulat volt a tartalmuk s a bennük játszó szereplők nem az emberi jellem különböző változatait jelentették, hanem ennek a hangulatnak különböző alkotó elemeit. Szélesre kidolgozott kantáták, az egyes szólamok egy hangulatban olvadtak össze bennük. A gondolatuk mindig egy meleg érzelmi fürdőbe mártott általánosság, kevés konkrét vonással. De lelkes, őszinte pátosz volt bennük, lendület, amely nem merő retorika, hanem át van fűtve a költő valami átérzésétől. Váradi úgy hitte és látta a dolgokat, ahogy megírta s ez a hit volt ereje, egykori sikereinek titka. Romantikus lélek volt, a nagy egyetemes ideálok alázatos szolgája és kürtöse, azt próbálta versben, drámában kifejezni, amit minden jó ember a szívében rejteget, mint lényének legnemesebb részét. Ezeknek az ideáloknak a fénye szétszórta a költő egyéni kontúrjait, kevéssé látjuk a mű mögött az élményt, a szólam mögött az embert, a szó felröppen a földről, elszakad tőle és az emelkedett általánosság fényködében oszlik el.

Leggyakrabb megmozgatói lírai pátoszának a vallásos érzés és a hazafiasság, - régi magyar tradíció szerint a kettő sokszor összeolvad nála. Vallásossága nem az egyszerű lélek naiv hite és még kevésbé a vallás problémájával viaskodó filozófus lélek gyötrődése. Istennel, a vallással nem teremt magának egyéni viszonyt. Az istentiszteletek és a hitbeli hagyományok vallásossága ez, az alapérzése, amellyel a templomból jönnek ki az emberek, a nagymise után, a megragadó ceremóniák, szárnyaló latin szavak, ősi ritmusok, aranytól terhes egyházi ruhák, tömjénfüst, nagy tömeg, mély búgású orgona akkordok összeolvadt hatásával a lelkükben. Színei, motívumai szerint katolikus költészet ez, hangulatát nyilván a gyermekkorból hozta magával a tabáni orgonista fia, de minden felekezeti agresszivitás nélkül, a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországban.

Könnyedén, nagy készséggel használta el azt a formai örökséget, amely az ő nemzedékére a 19. század nagy magyar versköltőnek hagyatékául jutott. Amit Kölcsey, Vörösmarty, Arany önmagukból teremtettek, az európai formákhoz szívesen simuló, rímbe összecsattanni kész magyar nyelvet, ő már - épp úgy, mint kortársainak legnagyobb része, - kész örökségként használta, kevesebb egyéni ízzel és gyökerességgel, színben, zengésben kevesebb originalitással, tehát halványabb zamattal is, de bravúrral, ízléssel és a rögtönzésig menő biztonsággal.

Szépen élt, szép pályát futott meg, mint tanár, mint a Színművészeti Akadémia igazgatója, majd a Nemzeti Színház dramaturg igazgatója. Sikerei voltak a közönségnél, nem kellett soha megéreznie a nagy alkotók, az önmagukból teremtők mindig megújuló mártíriumát. Szerelme a színház volt és mikor a közízlés változása, új drámai felfogások és technikák uralomra jutása leszorította a színpadról, a régi magyar színészet emlékeit gyűjtögette és mesélgette kedvvel és és szeretettel. Szépen, stílussal halt meg: azon a helyen, amely számára a világ legfontosabb és legkedvesebb pontja volt. A Nemzeti Színház előtt esett össze és mire a színház épületébe bevitték, már nem élt.