Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 6. szám · / · Figyelő
Mi sem könnyebb, mint eleve elhatározott logikai skatulyákkal, tasakokkal, csiptetőkkel nekiállni jellemnek, műnek, jelenségnek, gondolatnak s fogni, csomagolni és a nagy Elintézés polcára rakni. - Most, ebben a szomorú korban, amelyben csak az igazán nagy, aki pont száz évvel ezelőtt született, gyakran látható e nyomorult patikus-játék. Így bizonyították be előttünk a földesurak, hogy Petőfi a feudalizmusért harcolt verseiben, a soviniszták, hogy Petőfi nemzetközi érzülete nemzeti alapon áll, a szocialisták, hogy Petőfi nemzeti érzése csak szőkébb körű nemzetközség, s legutóbb Renan leszármazottja, Psichari úr, hogy Renan vallásromboló munkássága megerősítette a vallásos érzést. Ezek a patikusok fekete ördögöt idéznek, kotyvasztanak, teremtenek, csak azért, hogy elűzhessék. Pedig ez a ördög nincs: Petőfi nem volt nemzetközi (szocialista értelemben) de nem volt nemzeti sem (soviniszta értelemben, t. i. hogy mindenért rajongott volna, ami magyar) s Renan nem volt vallásromboló (szabadkőműves, poincarézett francia értelemben.) - Minden zseni külön univerzum, napjával, bolygóival, meteorjaival, kihalt kapafogú ős elefántjaival s földvevő férgeivel. A nap csak a napot látja meg benne s a kapafogú csak a kapafogúakat.
Mi sem nehezebb azonban, mint az igazság szeretetével úgy közeledni jellemhez, műhöz, jelenséghez, gondolathoz, hogy az maga fényképezze bele mivolta mását lelkünkbe s mi akkor is szeressük és becsüljük ezt az eredményt, ha a vártnak éppen ellenkezője is.
A bakafántos itt megakad s azt a tőrt szegezi nekem: mi az igazság? Megfelelek. A világnak és jelenségeinek olyan egységbe látása, amely lelki békét teremt. Lehet tehát sokféle is a Renan, bár látszólag vallást rombolt, közelebb áll hozzá a ciliciumban orkadozva imádkozó apáca, mint Voltaire mer Voltaireben nem volt lelki béke.
Renan úgy közeledett a kereszténység kivirágzásához: a katolikus papi pályához, hogy a katolicizmusban látta az igazságot, az egyszer és mindenkorra elértet, a világnak és jelenségeinek olyan egységbe látását, amelynek gyümölcse a lelki béke. Filológiai és történelmi búvárkodásaiban igazsága eltért attól az elfogadott igazságtól, amelynek minden részletben vallása épp a papi pálya alapja. No igen, voltak XVIII. századi abbék s ma is vannak hit- és Isten-tagadó cinikus reverenda-viselők. De Renan igazsága csak akkor az, ha lelki békét is ad. Kilép tehát a kezdett pályából, de megőrzi szíve nyugalmát s módszerét, hogy a szent szövegeket olyan filológiai kritikával vizsgálhassa, mint bármely egyiptológus a Holtak Könyvét s hogy a világ történelmének más irányba fordulását előkészítő jellemeket oknyomozó történettudós szemével nézhesse. Aminek eredménye az Origines du. Christianisme hét kötete s a historire du. peuple d`Israël öt kötete.
Az csak a mi homoúszion és homoiúszion, klerikális és antiklerikális világunkra szomorúan jellemző, hogy mindebből a Jézus élete az, amit ismerni vél, de alapjában véve, félreismer. Igaz, Renan az istenit humanizálta, de ne feledjük, hogy az emberit deifikálta.
De nem lehet feladatom, hogy azt, aki élete igazságát, szíve békéjének igazságát egy egész könyvtárt kitevő munkássággal bizonyította, centenáriumot seppegő pár sorral igazoljam.
Csak a zsenit látom és nézem benne, aki a legmagasztosabb tudományt, melyben az emberi az istenivel érintkezik, úgy művelte, hogy a krisztusi szeretet, megértést és erkölcsöt követelte minden magán, társadalmi és művészeti cselekedetünk alapjául, mert az emberivel érintkező isteni kutatásában, magyarázatában arra a meggyőződésre jutott, hogy elmúlnak Akropoliszok és Aja Sophiák, összeomlanak Athének és Párizsok, de megmarad az a magasra törés, amely köveiket egyberótta.
A filológia, ez a száraz bogarászás, az oknyomozó történelem, ez az okvetetlenkedő vizsgálóbíró, Renan szellemes, kedves, bájos, gazdag képzeletű és gondolattermő stílusán szárnyat kapva ugyanoda emelkedik, ahova a Názáreti Jézus, Égi Atyja akaratát s az emberi szívet vizsgálva, jutott: a megváltó szeretethez, megértéshez s a világ mulandó javainak kígyó-fejét széttipró erkölcshöz.
S mi, akik az Úr nagy kertjében a virágokkal bíbelődünk, e tanításon kívül még azt is kaptuk tőle, hogy a tudomány épp oly költői anyag lehet a szeretettel és megértéssel hozzá nyúló kezében, mint az emberi szív bármely rezdülése, képzeletünk bármely színes álma, hogy a legmúlóbb alkotásunk is az örökkévalóságnak válik részévé, ha az emberi közösség vére lüktet benne.
S maguk, aki soraimat olvassák, vegyék úgy őket, hogy a gondolatok kazlát forgató napszámos egy percre megáll, fölfigyel, mert lelkén egy fényes Arc emléke suhant át és néz, néz, mintha utána nézne s egy fájó, marasztó, vágyó, de mégis megbékélt, jóleső, szerető, búcsúztató mosoly vonaglik föl ajkán.
Febr. 27.