Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám · / · Figyelő · / · A magyar ritmus problémájához
Ha lenézel a partról a filmgyártás és filmművészet orinoko szerűen hömpölygő áradatába, a rengeteg ember között kínos szorosságban egymáshoz préselve látod a testi megjelenésnek, a mozdulat kultúrájának legfinomabb, fél isteni művész-példányát, és a szőrös karú, gorilla-arcú raszta filmvállalkozó barbár szörnyét. Álomvárak képzőművészeti csodáinak áttetszően lebegő testén baromi plakátok borzasztó helyesírási hibái ütnek keresztül, álmodozó filmdarab- költők gyengéd ötleteiről a rekedten tajtékzó kommüniké a homlokegyenest ellenkezőt ordítja világgá, a sugárzó és meleg amerikai humor kedves képei közé olyan zsidó szóviccet iktat a felirat, hogy sírva fakadsz dühödben.
A tőke is sokféle, és a filmre, fejlődésének rohamos gyorsasága miatt, az ízléses és tartózkodó tőke helyett a durva, de erőszakosan vakmerő tőke vetette rá magát. Évszázadok kultúr történetében nem áll még ilyen sokra hivatott művészi készség ilyen alacsony homlokú rabszolga hajcsár hatalmában. A film kritika nem illetheti elég dédelgető biztatással a dolog művészi részét és nem lehet eléggé könyörtelenül goromba a dolog vállalkozási hadseregéhez.
Itt van például egy film. Színlapja ezt mondja: "Fantom. Egy rajongó lélek története hat felvonásban. Írta: Gerhart Hauptmann. Filmre írta: Thea von harbou. Rendezte: F. W. Murnau." De láttuk egyszerűen Hauptmann Gerhart filmjének is hirdetni.
Igen nagy vakmerőség azt állítani, hogy ezt Hauptmann írta. Hauptmann egy regényt írhatott, amelyből ezt csinálták, és amely - még nem ismerjük - minden kétséget kizárólag költői lélek munkája. De hogy ez a zavaros, kusza, a szerkesztés elemi kötelességeit alig ismerő film úgy hirdettessék, mint Hauptmann filmje, az csak egy olyan kialakulatlan szakvilágban történhetik meg, ahol az alkotás tulajdonának és a név sérthetetlen voltának szentsége ismeretlen.
A film elég egyenetlen megjátszásához két apró megjegyzést. Az egyik: nagy tévedés, hogy a markáns arc biztosan jó a filmen. Az egyik szerepet Alfred Abel játssza, akit színpadról igen kitűnő művésznek ismerünk. Arca a legmarkánsabbra vésett arcok egyike, és íme itt egyhangú, és untató, mert merev, nem fejez ki semmit, az ember minden idegével szeretne segíteni neki, hogy: mondd már, mondd már, de ő nem mondhatja, mert egyetlen kifejezési eszköze, a beszéde, némaságra van kárhoztatva. A másik megjegyzés frivolnak tetszik, de nem az: filmszínésznőnek nem szabad megfestenie a haját. Putty Lia régebbi budapesti képes levelezőlapok tanúsága szerint fekete szépség volt valaha. És a feketeség nem csak hajszint, hanem ehhez tartozó arc karaktert is jelent. A rivalda vastag fényfoltokban hat és nem leleplező. De filmen elénk áll a művésznő világos-szőke hajjal és egy szép fekete nő letagadhatatlan jellegű arcvonásaival, amelyeket a film természete fontosságban megszázszoroz. A festett haj, amely színpadon, ha észre vesszük, legfeljebb zavaró, így válik a filmen erős művészietlenséggé.
Itt rejlik a megoldása annak is, hogy paróka, ha még olyan finom, miért nem fordul elő jó filmrendezőnek a képén.