Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám · / · Figyelő · / · A magyar ritmus problémájához
Hatíves, igénytelen füzet. Erdélyben nyomták, Marosvásárhelyt. A cím maga, ahogyan szerző ezt a két külön ajánlást párosította, idegenül hat. Valami groteszk, szánt szándékkal sebekben vájkálás már az első lapon. A gyerekévek játékaiba, így együtt, szinte belesikolt a pohár hangos megzörgetése nyomán járó jutott elszámolás a főúrral. Az ember élete a kávéházba. Egyik napról a másikra.
Maga az ember: Osvát, Kálmán, túl a nyomtatott lapokon, komoly, harcos természet. Nyugtalan előre lendülés az igazság útjait taposó örök ember felé. - Saját magához is így közeledik egyre. - Több mint két évtized őrlő és őrlődő körorvoskodásban. Igazságot keresés mindig és mindenütt. De már egyre fáradtabban...Háború. A háború utolsó véres feljajdulása. Még mellettük áll. Orvos. Életbe segíti őket. De maga is lehullott közben és hangosabban kiált minden szenvedőnél.
A vándor körorvosi tábla megfordul a házon. De a másik oldala még üres. Osvát Kálmán elindul és ráírja az életét. Közben tanít, lelkesít, új utakat mutat. Bátor, okos, hívó szavára a "Zord idő"-ben Erdély legkomolyabb írói köré csoportosulnak. Áprily Lajos, Berde Mária, Molter Károly, Nyirő József, Nagy Emma, Tompa László. De a lap nem tetszik Erdélynek. Pedig a magyarság ügyéért harcolt. Csak a maga eszközeivel. Nem állott be zászlóvivőnek. És mégis éppen az ő szavai nyomán született valami megmozdulás az erdélyi magyarság kultúrájában. Vita támadt. Élet kezdődött.
Osvát Kálmán újra magára maradt. Kíméletlen igazságot akarása másodszor és századszor is megbukott.
Ekkor hirdette először önálló konferáló estjét a marosvásárhelyi kultúrpalota ragyogó termében. Még mindig voltak barátai és elmaradhatatlanul nagyszámba - ellenségei. A barátok lassanként elmaradoztak, de a haragosai új, hívő ellenségeket toboroztak a nemsokára állandó előadó esték számára.
Szinte hihetetlenül hangzik, de Osváth Kálmán azért nem tudott egy erdélyi városkától elszakadni, mert itt a maga eszközeivel harcolhatott a gyűlölet ellen. Konferál. Kemény szavai mögött a szeretet mindent megbocsátó, simogató mozdulatait takargatja...
Ezek az írások, melyek ebben a könyvben megjelentek, egytől-egyik elmondott szavak lejegyzései. Belekezdünk az olvasásába és egyszerre valaki hangosan mondogatja a mondatokat. Az élő szó erős, sokszor szinte monumentális megjelenítő erőt visz a képekbe. Életet.
A hang keserű és vidám. Őszinte, de nem enged maga mögé nézni. Féljenek tőle inkább, vagy gyűlöljék. A szeretet bizonytalanná és bizalmatlanná teszi önmagához. De ő szeret. A gyűlölködő álarc mögül két mindenkit átölelő szeme kiles a világba. Ez az ő ereje.
Állig érő kemény gallérban jár. Titokzatosan sétál az emberek között. Kis elvekért nagy párviadalokban hősieskedik. Az utolsó ura a harcnak és az írásnak. Lovagkorból itt maradt alak.
Különös írások ezek. Osvát Kálmán a fián keresztül a felnőttekhez beszél és amikor a főúrnak a régi élet eltűnt szépségeiről magyaráz, a gyermeknek mond mesét. Annak a gyermeknek, aki a mai ütött életben nő, keseredik emberré.
Vannak írások, melyek nem elég élesek az ember portréja nélkül. Osvát Kálmánnak ez a könyve is ilyen. Kell, hogy ismerjük, mielőtt ráfigyelünk. De ha már egyszer így hallottuk beszélni, felé fordulunk. A mese elkezdődött bennünk.
Ezekben a vallomás szerű írásokban az ember útja egyenes vonalban követi a könyv mondanivalóit és az író munkája visszavilágít az ember életére.
És mégis, különösen a fiának mondott leveleiben, egységes, az egész emberiséget átfogó művészi látásának eredményeivel is magával ragad. Pedig nem hivalkodik. A gyermek szemét nem lehet megcsalni.
"Csak nagyon okos felnőttek tudják természettől valónak látni, hogy szántson-vessen valaki és, csupa szeszélyből, aratni mást engedjen, csak ők hiszik, hogy napi hatórás munkájukkal nemcsak kenyeret szereztek, hanem jogot is: ítélkezni lelküktől idegen társaik felett. Velük sohasem vitázom. De neked, fiam - kukucs! - lyukat vágtam a függönyön."
És amikor boldogítani akaró jóságával fölfedi életét, minden vergődő lélek vezekel, megtisztul, magára ismer benne. Mert ő mindenkiben megnyilatkozik.
Talán csak napló jegyzetek ezek valami nagy, művészi formába érett munkához. Egy ember küszködésein keresztül, lobogva, mindig új harcokra készen megy az ember élete felé. És ha majd valóban elérkezik, túl az első alkotáson, ennek a kis füzetnek a jelentősége is megnövekszik. Nem, mivel egy önmaga előtt is igazolt művész napló jegyzeteivé lesznek, de mert olyanok ezek a vallomások, hogy mindent ígérnek és előre igazolnak is mindent.
"Ezért találsz mindig ülve fiam. Ezért van a szobámban sok dohányfüst, sok félig felvágott könyv és egy öreg ember, aki ma sem tudja, holnap mibe kezd..."
Igaz, háború volt és közben külön is megszenvedte mindenki a maga életét. És aki túl sokat látott, nehezebben szólal meg. Csak mesél. A fiának vagy a főúrnak. Az embernek.