Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám
Arra a beszélgetésre vagy kíváncsi, óh idegen, amit a herculanumi Sextus Flaviusnál, az én barátomnál folytattunk minap, görög módra, a lakoma után és az ivás előtt? Elmondom szívesen, mert nekem is részem volt benne és mert okulhatsz is belőle talán.
Arról volt szó, miért nem tudnak az emberek békességben élni.
Caius kezdte a beszédet. Nagy körülményességgel mondta el, hogy az istenek mennyit civakodtak egymással, de egymás népével és fiaival szemben is harcra keltek. És hogy, mert mi hozzájuk lettünk hasonlók, tehát ebben is természetünknél fogva követnünk kell őket. De hogyan is lehetne várni, hogy az emberek különbek legyenek az isteneknél? Már pedig így tűnne fel a dolog, ha csak egy napig is békesség lenne a földön. Nyugodjunk hát bele a végzetbe, - szólt, - annál is inkább, mert bölcs mérsékletet nevelhetünk magunkban, ami megakadályozza indulatainknak nem kellő időben és módon való kitörését.
Jobb oldalán Cavenius feküdt és mert elhatároztuk, hogy sorrendben fogunk szólni, ő emelkedett fel, Caius után, hogy beszéljen.
- Óh emberek, barátaim, azt kérditek, miért nem tudnak az emberek egymással békességben élni? Már hogyne lenne a háborúság örök átka és szenvedélye az embernek, mikor önmagával is háborúságban van mindig? Íme, most is, mi egyebet teszünk, mint hogy, nem nyugodva még az étkezés után sem, saját belsőnket vizsgáljuk, dicsérjük vagy gyalázzuk és sajnálkozunk felette? Így élünk mi folytonos csata zajban és nyugtalanságban. De az erős és egészséges férfi örül ennek. Azt mondhatnám, aszerint látom meg a barátaimon: erősek és egészségesek-e, hogy nem fáradtak-e bele a harckészségbe. Vannak asszonyos szívűek, akik, mert filozófusoknak nevezik magukat, azt hiszik, minden gyalázattól örökre mentesek, bármi badarságot vagy megvetésre méltó dolgot mondanak is. Ezek közül hallottam néhányat beszélni arról, hogy a békesség szebb a háborúságnál és igazságot kell tennünk minden emberek között, nem pedig viadalra vagy csatára bízni a döntést. sőt azt is mondák, hogy rabszolgát szerezni nem jó dolog, mert sok könyvet és átkot fakaszt a földön. Micsoda beteg beszéd! Íme, barátaim, volt idő, hogy láz lepett meg és gyöngülten feküdtem sok hosszú éjszakán, várva a halált. Akkor lettem magam is filozófussá. Néha úgy tűnt fel nekem, elszédülve a sok tépelődéstől és lázas álomtól, mintha már el is szállt volna a lélek belőlem s úgy tekintettem önmagam, mint valami idegent. És beteg létemre gonosznak és félelmetesnek találtam magam. Nem korbácsoltattam meg akkor egyik rabszolgámat sem egy egész hónapon keresztül és rá akartam magam kényszeríteni, hogy békességesen és jámborul éljek és senkit sem bántsak. Csodálatos kívánság volt ez bennem, amit szégyellek. Mert hogyan is illik az egy prokonzul méltóságához, hogy amikor a vesszőket és bárdokat viszik előtte végig az utcán, így gondolkozzék: Bizonnyal engem kellene végig verni ezekkel a botokkal, amiért parancsolni akarok a magamhoz hasonlóknak és félre kergetem őket az útból holott köntösünket összehúzva kellene elmennünk egymás mellett, hiszen elég széles az utca. Ilyen gondolatokat ébresztett az én lelkemben a filozófia, méltatlan lettem általa a méltósághoz, amit viseltem és gyalázatba vitt volna a békesség, amiben élni akartam, ha meggyógyulva be nem láttam volna, micsoda őrültség szállott meg engem. És azóta büszkén viselem oldalamon a fegyvert. Átok alatt és szenvedélyek között járjuk az életet, de nem baj, barátaim, mi harcolunk maga Mars Isten ellen is, ha sor kerül rá, mert ez illó a férfihez. Azért hát rajta! Nem hagyjuk nyugodni a bensőnket sem gyáva békességben, hanem gyalázzuk vagy dicsérjük, gúnyolódjunk és sajnálkozzunk felette. Üdv a háborúnak, mert ez az élet lényege és mi élni akarunk. Dicsőiem az átkot és szenvedélyt, ami az istenekhez tesz hasonlóvá minket, mint Caius mondta és hirdetem, hogy azért nem tudnak az emberek békességben élni, mert még nincs itt az ideje, hogy gyalázatban elpusztuljanak.
Cavenius elhallgatott, magasra emelt serleggel a kezében és mindenki helyeslően kiáltott oda feléje, amint ott állt, délceg alakjával, felvetett fejével. Solion feküdt mellette, a poéta, rózsaszín arcú, szőke fiú, aki mindig koszrút visel a fején és nem törődik vele, ha az utcai nép kineveti érte. A hangja is halk és lágy volt, amint beszélni kezdett:
- Óh, Cavenius, úgy szóltál, amint méltó hozzád. Szép volt a beszéded és súlya is volt, akár az öklödnek, ami különb fegyver lehet minden vasnál. De engedd meg, hogy valamit kérdezzek tőled. Azt mondtad, hogy maga Mars Isten ellen is harcra kelnél. Vajon hogyan tehetnéd ezt? Ha ellene harcolsz is, vele harcolsz, mert ő minden háborúságok atyja és kedvelője. Mars isten ellen csak az harcol, aki összetöri a saját fegyverét és békét akar tartani. Ezt pedig én sem akarom, bár a kezem gyöngébb mint a tied és főképpen lant pengetésre való. De ne gondold azért, óh Cavenius, hogy mert én nem mentem el Hispániába, sem a déli szigetekre és nem öltem embert, azért nem harcolok, én, aki filozofikusnak és költőnek tartom magam és nem korbácsoltatok rabszolgát sem, mert nincs is nekem rabszolgám. Micsoda bohóság! Hiszen a filozófusok harcolnak leginkább önmagukkal, már ha igazi filozófusok és nem amolyan mester emberek, akik, mint a kész mintát veszik át másoktól a gondolatokat és legföljebb meggyúrják egy kicsit a maguk hasonlatosságára. Mert mit nevezünk háborúságnak? Azt, amikor ölik és gyilkolják egymást az emberek, nagy ordítással, csattogó fegyverekkel? Amikor egymás asszonyait veszik el és egymás gyermekeit rabszolgának eladják? Nincs vajon másféle háborúság is? És enyhébb, vagy veszedelmesebb-e az előbbinél? Bizony mondom, van olyan veszedelmes gyakran, mint akár a hispániai harcok. A szenvedélyek háborúsága ez, barátaim és az ellenség gyors és ravasz, földre terít és átok alá bilincsel egy pillanat alatt, vagy meg is öl talán. Ezzel az ellenséggel harcolok én, barátaim és örökké fájdalmas sebeket viselek a szívemben. De nem baj, csak költői legyen az átok és a tragédiák szabályai szerint való. Nem férfiasság-e az is, óh Cavenius, hogy könnytelen szemmel nézzünk tragédiákat síró asszonyok között, várva, hogy mikor kerül ránk a sor, mint ahogyan most a beszédben is sor kerül ránk? Harcolunk majd a porondon, szívósan és vitézül, bár előre tudhatjuk, hogy hiába, barátaim. El fogunk bukni és vérünk a porral vegyül, de mégis inkább ott haljak a porondon, egyedül, százezer szem előtt, mint a százezer néző között legyek, akiknek szívdobogása és tapsa észrevétlenül vegyül el a közös zajban...
Solion karjára hajtotta egy pillanatra a fejét, úgy, hogy a koszorú majdnem lecsúszott a homlokáról. Különös egy ember ez a Solion és nem tudom, mi lesz a vége. Azt mondják, szép verseket ír, de én még egyet se láttam.
Még egyszer felütötte a fejét.
- A szenvedélyek harcosa... - mondta akadozó nyelvvel mindenki nevetni kezdett, hogy máris részeg, mielőtt az ivás igazában megkezdődött volna. - A szenvedély harcosa...minden versenyfutásban legelöl futó, fürgelábú, égő arcú gyönyörű ifjú...Ki ne lelné benne kedvét?
Körülnézett és Leoninas, a következő szónok, kacagva állt fel.
- Én kedvemet lelem benne - szólt és a mellére ütött. - Bezzeg jobban szeretem, mint pityergő, puhaszívű, tunya istennőjét a békességnek. Csakhogy az már az ellenemre van, ha az asszonyok is az én ifjamra áhítoznak. Mert az ő háborújuk karmolással, harapással és rettenetes visítozással jár, több a lármája mint az eredményes és olyan apró dolgok miatt folyik, amivel nem is törődik legtöbbnyire a férfi ember. Ebből is láthatni, milyen mélyen vannak, alattunk az asszonyok.
- Nincs egészen igazad, - csóválta a fejét az öreg Silvius. - Az asszonyok csöndben maradjanak, igaz, de az én szerelmesem fürge legyen és szenvedélyes és háborúskodó bizony.
Némelyek kicsinylőn néztek rá, mások gúnyosan nevettek, de Silvius nem vette észre. Maga elé bámult mosolygón, gyönyörűséggel, mintha csakugyan a szerelmesét látná. Beszélni akart, láttuk, de a többi összesúgott a háta mögött, hogy ne hagyják soká. Nem győzi az ember hallgatni Silviust, ha beszélni kezd. Szünet nélkül folynak ajkáról a szavak, olyan hosszan, mint amilyen hosszú volt az ő élete és olyan haszontalanul.
Míg tűrtük, hogy motyogjon, unalmamban körül nézegettem és Flavius, a házgazda mellett megláttam egy idegen arcot. Különös egy arc volt, négyszögletes és csontos s bár itteni szokás szerint, borotválva volt, láttam rajta, hogy szakáll viselő ember. A szemei aprók voltak és nagyon figyelmesek. Lehet, hogy nem értette jól a beszédet, mert előrehajolt és a homlokát összehúzta, az állát pedig kinyújtotta.
- Ki ez a furcsa barbár ott a másik oldalon? - kérdeztem a szomszédomat.
- Nem tudod? - felelte csodálkozva. - Hiszen egy időben mindenki róla beszélt. Flavius a hispániai harcokból hozta magával, de úgy bánik vele, mintha nem rabszolgája, de barátja lenne. Minden lakomára elviszi magával és nem szégyelli maga mellé ültetni őt.
- Úgy? - kérdeztem és többet nem szóltam a dologról, de valami kelletlen, visszás érzés támadt bennem. Mit keres itt köztünk ez a barbár? Mit hallgatózik? Mit pöffeszkedik ott szemtelenül, ahol csak szabad embereknek van helye? Falviustól is különösnek találtam, hogy ilyet tegyen.
- Azt mondják, nagyon értelmes és művelt ember, - beszélt tovább a szomszédom, de engem csak még jobban felharagított vele.
- Mi közöm hozzá? - mondtam és elfordultam. Sextus Amenius nagyot legyintett a másik oldalamon. Mostanáig unszolta a következőt, hogy kezdjen szóba, de az hiába kezdett beszélni, az öreg Silvius csak folytatta a magáét egyre. Körülötte hangosan nevettek, a ruháját rángatták, minden hiába volt.
- A dolog unalmassá kezd válni, - mondta Amenius. - Így inkább igyunk.
A legtöbben hajlandók lettek volna rá, hogy abbahagyjuk az egészet, de Flavius mindig büszke volt rá, hogy nála szónokok és filozófusok szoktak vacsorázni. Sohasem tudott egy talpra esett beszédet végigmondani, sem soha nem volt egy saját gondolata, mindig a mások befolyása alatt él. Ezért aztán módfelett ragaszkodik azokhoz, akiknek, - mint nekem is, - az ilyesmi semmiféle nehézséget nem okoz.
Elhallgattatta tehát Silviust azzal, hogy egy rabszolgának azt az utasítást adta, hívja át őt a rabszolga nőkhöz, hogy nézze meg, talál-e köztük olyat, aki méltó lenne arra, hogy róla beszéljen. Silvius követte a rabszolgát és mindnyájan nevetve helyeseltünk.
Syphos, a görög következett a sorban. Felállt tehát, ivott egy kortyot, aztán hunyorogva nézett körül.
- Úgy látom, - szólalt meg, - hogy itt nem annyira vitát akartok hallani, sem valami fejtegetést, hanem csak holmi dicsőítő beszédeket a háborúságról. Mert amint gondolom, valamennyien azt akarjátok mondani, hogy minden jól van úgy, ahogy van, - tudniillik, hogy örökös háborúságban élünk, Cavenius beszéde után különösen bajos egyebet hangoztatni, hacsak az ember férfiatlanság és alázatos gyávaság hírébe nem akar keveredni. És hogyan is merjek én ellentmondani nektek, aki a legszegényebb és legméltatlanabb vagyok a társaságban? Mulatság nektek ez a beszéd, ami felfrissít és elveri az időt. De vajon nem lenne-e az is éppen olyan mulatság, ha az ellenkezőt bizonyítanátok? Győztesek vagytok és hatalmasok, rómaiak vagytok és szabadok. Hogyne tréfálhatnátok hát akármivel? És, ha én mégis ellent mernék mondani nektek, mi volna az vajon? Gyávaság-e, minthogy, Cavenius szerint, gyalázatos dolog a békét védeni vagy bátorság és hősiesség-e, mert veletek szállok szembe egyedül? És háborúskodom-e vajon, minthogy szembeszállok veletek, vagy békés ember vagyok, minthogy a békét védem? Ám ez mind mindegy. Szavakkal való játék csak, olcsó cifrasága a szájnak. Csakhogy mást mit mondjak, nehogy megharagudjatok rám? Jobb, ha fékezem a nyelvemet és nem arról beszélek, mi a jó, mi a rossz és hogyan kellene segíteni rajta és hol van az igazság, hanem megpróbálok felelni a kérdésre, amit kitűztetek: miért nem tudnak az emberek békességben élni.
Történt ugyanis, hogy Atlasz, amint vállain a mennybolttal kötelesség tudóan állt a helyén, egyszerre valami ütést érzett a lábán. Óvatosan lefelé tekintett, hátra csavarva a fejét, amennyire a terhe engedte, de nem látott semmit. Mikor aztán, kis idő múlva, újra érezte a fájdalmat, úgy, hogy alig tudott mozdulatlan maradni, haragosan így szólt:
- Ki az a kutya, aki engem bánt?
A háta mögött pedig maga Eros settenkedett, aki jókedvében egy nyílvesszővel ütögette-szúrogatta Atlasz lábát. Most a durva szavakon felmérgelődve, eléje állt és alaposan leszidta. De Atlasz mérgében nevetni kezdett, mert Eros csöpp volt mellette, mint hangya az ökör mellett. Erros erre így szólt:
- Erősebb vagyok nálad és mindenkinél, ezt tudja mindenki, akinek egy kis esz van. De neked nincs. Herkules rászedett téged és én is rá foglak szedni.
Elfutott és Atlasz ott állott tovább a helyén, bosszankodva a dolgon. De egyszerre két gyönyörű női alak közeledett feléje, akik, kezükben kelyhet tartva, mosolygó és kedves arccal üdvözölték és így szóltak:
- Légy áldott, óh Atlasz, aki ilyen nehéz munkát végzel éjjel-nappal. Zeus parancsából jövünk, hogy felüdítsünk téged. Íme, bort hozunk neked és vigasságot. Válassz közülünk, kivel akarod eltölteni a pihenés óráját, másikunk addig helyettesíteni fog.
Atlasz nagyon megörült. Unta már az álldogálást, szomjas is volt és a szíve is gyorsabban vert, amint a szép, mosolygó arcokat látta. Közelebb intette hát őket.
- Jöjjetek, Zeus küldöttei, - mondta nyájas hangon. - Jöjjetek hát, hadd válasszak közületek.
A nők táncolva közeledtek. De abban a pillanatban, amikor Atlasz megérinthette volna őket, két marakodó kutyává változtak át hirtelen.
Most megértette Atlasz, hogy az egész dolog Eros műve volt, akinek hallotta is csúfondáros kacagását a háta mögött. Rettenetes haragra gerjedt s vak dühében lerázva válláról a mennyboltot, nagyot rúgott a két marakodó eb közé. A két kehely, amit hoztak, ezer darabban hullt szétmaró rút folyadék loccsant Atlasz lábaira. A kutyák szétszaladtak. Villámlás, mennydörgés közepette iszonyú vihar tört ki. Atlasz megjuhászkodva és megfélemlítve kereste terhét a sötétben. Végre megtalálta.
De a földön szertefolyt a mocskos, maró folyadék, a viszálykodás mérge, belevegyült a próba s aki ezt belélegzi, az békességben sohasem élhet.
Íme, barátaim, ez a története annak, miért van mindig viszálykodás a világon.
Alattomos mosolygásával körül nézett a görög, aztán visszafeküdt megint. Cavenius bólintott.
- Szép mese, - mondta és ásított egyet. - Ki következik? Folytasd, Lysias, hogy mielőbb vége legyen. Szomjas vagyok.
Lysias, a szép, göndör hajú Lysias, akinek a lépteit síró és sóvárgó asszonyok kísérik utca hosszat, nevetve állt fel.
- Mit szaporítsam a szót? - kiáltotta. - Evoé, háborúság istene! Nem kérdem, miért jöttél és miért időzöl köztünk, hanem szép piros borral, vidám koszorúval a fejemen köszöntelek! Nem vértől csöpögő, Gorgon fejes vitéz vagy ma este, hanem ama nyilas kis kópé, - nem Marsnak, hanem Erosnak vagy Ámornak hívnak. Óh, barátaim, a viszálykodás mérge is elapadhat, a legfenekedőbb gyűlölség is lecsitulhat, de a szerelmesek szenvedélye nem csitulhat le soha. Örök harc és háborúság van mi közöttünk. Szép és nevetsége, meg rút harcok egyképpen esnek, de a férfi mosolyogva és győzelmesen menjen minden csata elé!
- Szép öcsém, Lysias, - mondta Julius Cattulus, aki mellette ült, - kívánom, hogy sohasem akadjon háború, amiből nem kerülsz ki győzelmesen és az istenek soká megtartsanak ilyennek. Ez még mindig jobb, mint az az unott nem bánomság, amivel manapság kérkedni szeretnek az ifjak.
Körülnézett a társaságban, azután lehajtotta a fejét, kopasz és fénylő fejét, amit ritkás, kusza szálakban övezett az ősz haj. Legyintett.
- Erre jutottunk, - mondta keserűen. - Erre jutottunk. - Kicsit vár és mindenki kényelmetlenül érezte magát, de csöndben maradt. Catullussal mégsem lehet úgy elbánni, mint Szilviussal, bár éppen olyan öreg és éppen olyan sokat beszél. Csakhogy másforma a beszéde.
- Egész este hallgatom, amiket mondtok, - kezdte újra. - Egész este itt hallgatok és várom, mikor esik csak egy olyan szó, amire felfigyel az ember. Micsoda gyönyörű kérdést tűztetek ki és micsoda silány feleleteket adtatok rá! A legtöbbje nem is felelet. részeg ordítás, semmi egyéb.
- Lakomán vagyunk, - szólt valaki közbe. De az öreg Catullus letorkolta mindjárt:
- A bölcs ember a lakomán is bölcs, és nem mondhat olyat, amivel a bölcsességét letagadhatná. Mondhat bolondságot, mondhat gonoszságot, de üres szavakat nem mondhat. Mindnyájan, akik itt beszéltetek, vagy nem tudtatok vagy nem akartatok mondani is valamit a szavaitok között. De majd én megpróbálom.
Kinyújtózott és felemelte az öklét és vékony karjára omlott le a köntös, szabadon hagyva reszkető, dagadt terű csuklóját.
- Egyiknek sincs igaza. Először is Caveniusnak nincs igaza. Mert a háborúság csak a gyöngék védekezése és a falánk erősek hatalmaskodása.
Mindenki megcsóválta a fejét. Az öreg Catullus ökle leereszkedett. Fegyvert foghat másért, de sohasem önmagáért. Kell-e Rómának védekeznie? Nem kell. Róma biztonságban van.
- Őrültség, - szólt valaki halkan. - Ez már félig hazaárulás. Miket mondott ez az ember?
Catullus nevetett.
- Róma áll és örökké állni fog, - szólt. Olyan erős, hogy akármit megengedhet a népnek. Látjátok, valamikor régen, a patríciusok uralma idején, még nem bocsáthatta a plebejusokat előbbre. De megszilárdult és megerősödött és a plebejusok nem voltak többé veszedelmesek a számára. Most pedig előbbre engedheti már a csőcseléket is...
- A plebejusokat nem előbbre engedték, hanem előbbre verekedték magukat, - szólt Cavenius hevesen és felugrott a helyéről. - Előbbre verekedték magukat, nem mert megerősödött, hanem mert meggyöngült a patríciusok kezében a hatalom.
Most Flavius, a házigazda szólt közbe.
- Állami ügyekről tilos a szó, - mondta aggodalmasan. - Nem akarok botrányt, sem veszekedést. Lakomán vagyunk.
Cavenius leült és Catullus is bólintott.
- Nem beszélek tehát állami ügyekről. Még csak magáról az államról sem beszélek. Csak egy különálló embert veszek, aki ifjúsága kezdetén van, szegény és nagyra törő. Mit csinál vajon ez az ifjú? Nem nyugszik, hanem éjt nappallá téve lót-fut, igyekszik és okulást meg munkát keres és küszködik és kész harcolni és verekedni, hogy előbbre jusson. Azonkívül, ha valaki görbén néz rá, máris kérdőre vonja, mert kényesnek kell lennie a becsületére, hogy megalapozhassa a jó hírnevét. Ellenben, mikor már megszedte magát, tekintélyes és gazdag polgár lett, vajon illik-e még hozzá hogy ide-oda szaladgáljon és a becsületét minden jöttment szájaskodásától védje? Ugye nem. Akkor békésen és csöndesen él már és élvezi a nyugalmat, amit kiverekedett a maga számára.
- És unatkozik, amíg meg nem hal, - szólt közbe ásítva valaki.
Catullus odafordult.
- Nem unatkozik, hanem jót tesz. Az államnak szenteli idejét és erejét, a tudománynak és a művészetnek.
- Ugyan hagyd már abba, - bosszankodott Cavenius.
Mindenki elfordult tőle és suttogott a szomszédjával, vagy ivott a maga gyönyörűségére, csak a barbárt láttam még mindig figyelni Flavius mellett.
- Térjünk vissza a háborúsághoz, - folytatta Catullus. - Még valamit akartam mondani. A valamire való ember ugyebár, ha már háborúskodik, magához méltó ellenfelet keres.
- Összevissza harap bele a tárgyba, mint mézeskalácsba a gyerek, - dünnyögte valaki és Catullus meghallotta.
- Majd a végén mégis csak odajutok, ahova akartam és akkor meg fogtok érteni engem, - mondta visszafojtott indulattal. - Íme, már meg sem hallgatjátok az öreg embert! Róma nagy lett, de a rómaiak olyan kicsik lettek és olyan silányak...
Valaki nevetni kezdett és rá akart mutatni ujjal, de Flavius kézen fogta és lecsendesítette.
- Beszélj, Catullus, - szólt, - figyelmesen hallgatunk. Csak arra kérünk, ne térj el mindegyre a tárgytól, mert múlik az idő és az italok készen vannak. Az volt a kérdés, miért kell az embernek örökké háborúságban élniük. Felelj meg rá, ha a többi nem tudott megfelelni és taníts bölcsességre minket.
Ez a beszéd tetszett Catullusnak. Lecsillapodott.
- Tehát, amint mondtam, - kezdte újra, - a háborúság a gyöngyék védekezése. Mert az, ha az erősebb leüti a gyöngét, az nem tűnik fel háborúságnak én előttem. Háborúság az, amikor ellenállás van. És az igaz ember szereti a háborúságot, de elmegy a gyöngék mellett, anélkül, hogy hozzájuk nyúlna. Ismerek olyanokat, akik nem átallják gúnyolni az öregeket és a gyermekeket, harcos férfi létükre, de bosszút állnak rajtuk az öregek is, a gyerekek is. Az öregek azzal, hogy átadják öregségüket nekik, a gyermekek pedig azzal, hogy megnőnek...
Most felugrott a barbár Flavius mellett égő arccal.
- Megnőnek! - kiáltotta. - Igazad van, megnőnek, te bölcs öreg ember.
Elragadtatásában a szeme is könnyes volt. Mi csak bámultunk. Nem értettük mindjárt. Catullus személyeskedő szavait untuk már, de vártuk, hátha mond mégis valamit. Mit mondott hát,
- Később jöttünk rá, hogy a barbár, aki rosszul értette a nyelvet, azt hitte, még mindig közérdekű dolgokról van szó, holmi általános tényekről és valami igazságról, amit ő is a maga igazságának érzett.
- Köszönöm, te jóságos ember, - folytatta akadozó hangon. - Már elvesztettem minden reményemet és te visszaadtad nekem. Megnőnek a gyermekek, új háborút kezdenek megerősödve és bosszút állnak... Mert gyalázat az, ha a hatalmasok elveszik a gyöngébbek földjét, mikor nem kell már harcolniuk a fennmaradásukért, jól mondtad.
Csönd támadt. Halálos csönd. Mindnyájan ott feküdtünk körös-körül, csak két ember állt egymással szemben: Catullus és a barbár.
Aztán Catullus remegő ajakkal megszólalt:
- Ki vagy te, hogy bele mersz kiáltani a szavamba? Én rómaiakhoz beszéltem.
- Igazságot mondtál, bölcs idegen, - felelte a barbár - és az igazság olyan, mint a nap: mindenkire világit.
- A nap ám világítson mindenkire, ha az istenek akarják, - szólt Catullus, - de az én szavaim csak római férfiak számára jöttek ki a számon. Hogyan merted hitvány néped javára magadba venni? Hogyan mersz megszólalni római társaságban? Íme ez teszi tönkre a rómaiakat és rontja meg az ős erkölcsöket és hozza ránk az istenek haragját. Idegenek járnak-kelnek bántatlanul és részt kérnek mindenből, ahelyett, hogy malom kereket forgatnának, vagy kardélre dobálnák valamennyit.
- De hiszen azt mondtad... - kezdte a barbár kissé zavarodottan és megszégyenülten, - azt mondtad, hogy...
nem folytathatta. Catullus feléje dobta a kelyhet, amit kezében tartott,
- Akármit mondtam, nem neked mondtam. Rabszolga. Kutya.
Flavius tiltakozón nyújtotta fel a kezét. De a barbár elhárította őt és emelt hangon szólt:
- Azt hittem, a rómaiak hatalmasok és erősek, nem kell félniük egy-egy védtelen idegentől. Most látom, hogy nem úgy van. Most látom, hogy ti is gyűlöltök engem úgy, mint ahogyan én gyűlöllek benneteket. Jól van. Gyűlöljük egymást! Most legyőztetek minket, elvettétek a földünket és rabságba vittetek, de ez nem volt háború, mint ez az öreg ember maga mondta. Ez csak rablás volt. De majd megnőnek a gyermekek...
- Hallgass! - Ordítottak rá egyszerre három oldalról. Ám a barbár nem hallgatott.
- Nekünk vannak még gyermekeink, akik megnőnek... az én népem ifjú még. Barbárnak és tudatlannak csúfoljátok. Örülök neki. Mi tanulni fogunk még, lótni-futni és verekedni a becsületért. Ti pedig már túl vagytok rajta...
- Hallgass! - Húzta meg a köntöse szélét Flavius is. De a barbár rá sem hallgatott már. A szeme égett és a melle kifeszült.
- Olyanok lesztek mindnyájan, mint ez az öreg, aki arról beszél, miért kell mindig harcolnia az embereknek, holott már kezébe sem bírja venni a fegyvert. De a gőgje és a kapzsisága még éppen azért...mi pedig csak a sajátunkért harcolunk még hála az isteneknek...és győzni fogunk.
Nem bírtuk tovább, olyan szemtelen volt. Felugrottunk. Cavenius emelte fel először az öklét, azután maga Flavius. Kavarodás támadt körülötte. Mindenki nekirohant és az én ütésem alatt rogyott össze a barbár. Rekedten hörögte:
- Mi fogunk győzni...Mi fogunk ...győzni...
Azután átkozódni kezdett. Olyanokat mondott, hogy az ő istene pusztítson el minket a föld színéről és hogy gyalázatos és képmutató az aki Rómában igazságról és jogról beszél.
Végre elhallgatott. Flavius behivatott néhány szolgát és kivitette a hullát a teremből. Utána nézett, aztán, mert látta, hogy mindenki lihegve és szó nélkül cihelődik a helyére vissza, felemelte a kelyhét.
- Most pedig igyunk.
- Az italt. Mikor a barbár testét cipelő szolgák félre lebbentették kimenőben a függönyt, láttam hogy odakint hajnalodik már. Piros volt az ég. Azt mondottam Lysiasnak és szomorú voltam, magam sem tudom, miért:
- Most sem tudom, miért kell, hogy háborúság legyen az emberek között, bár egész éjszaka beszéltünk róla. De, hogy van, az nyilvánvaló.
Lysias bólintott. Most kitárultak az ajtók és vidám zene mellett, égő gyertyáktól követve, az öreg Silvius jött be rózsa koszorúval a fején, két rabszolganővel, akiket méltóknak talált arra, hogy róluk beszéljen.
Általános kacagás fogadta minden szavát. Most már nem találtuk unalmasnak őt. Dianának és Afroditének nevezte el a két rabszolganőt és tréfás áldozatokat ajánlott fel nekik.
Ittam és kacagtam. Oldalt a görög olyan alattomosan, rútan vigyorgott, hogy kedvem lett volna leütni őt is. De nagyon álmos voltam már. Arra emlékszem még, hogy Solion nyögdécselt mellettem valami verset arról, hogy mindig harcra készen kell a porondon állnunk.
Egészben véve, nagyon jó mulatság volt és sajnálom, hogy nem vehettél benne részt. De ami azt illeti, van elég idegen rabszolga Rómában és a környéken és azt mondom neked, hogy az öreg Catullusnak van igaza és nem a barbárnak, mert végre is, rómaiak vagyunk!