Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám
Délutánra hirtelen enyhe szél kerekedett, a hóesés megállt, s a kastély széles üvegtábláin csakhamar nagy esőcseppek kopogtak, rosszkedvre álmosító sűrű kopogással. A szánkókat, melyeket a házigazda kirándulás céljából az udvarra rendelt, visszatolták a színekbe s a vendégek a dohányzóba vonultak, ahol csakhamar különböző kártyapartira oszlottak szét. Matild bárónő, a házgazda húga, finom arcú, kissé törékeny termetű rokonszenves jelenség, aki mióta férjétől elvált, bátyjánál élt Zbóron, félrevonta Szentessy Istvánt.
- Jöjjön Szentessy, maga úgy sem játszik, üljön hozzánk a szalonba, Blank nővérem már szervírozza magának a feketét.
Szentessy István helyet foglalt a két nő között, likőrt töltött poharába s Matild bárónőre emelte.
- Nem kóstolná meg chartreusemet, kérdezte s aztán anélkül, hogy feleletét bevárta volna, hozzátette: Igazi francia chartreuse jaune nélkül nálam még az úti hangulat sem lehet teljes, Velence csodáinak sem tudom odaadni magam, míg fel nem keresem a calle Carló Goldonin az a kis butikot, ahol a világ legjobb kávéját facsarják ki egy nagy nikkel kávémasinából s hozzá az én sárga italomat, melyről komolyan elhiszem, amit vignettája hirdet, hogy néma barátok főzik titkos recipék szerint, melyeknek titka priorról-priorra száll, szent fogadalommal védve minden árulás ellen. Kóstoljon bele bárónő.
- Kedves leszek magához, mondotta bárónő, s nyelve hegyével belekóstolt a pohárkába, azután cigarettát kért Szentessytől s halvány finomívű orrán keresztül bodor füstfelhőket eregetett a plafon felé.
- S most barátom, hogy a kirándulás elmaradt, hadd figyelmeztessem önt ígéretére. Ön tegnap, mikor Blanka a maga igazának bizonyítására az önismeretre, az emberismeretre hivatkozott, nagyon fogadkozott, hogy így-úgy majd dokumentumokkal dönti el a vitát. Délutáni sétáról már szó sem lehet, érje be szépen a mi társaságunkkal és meséljen nekünk. Lámpagyújtáskor viszony szívesen ülök a zongorához.
- A fis-dúr szonátát?
- A fis-dúr szonátát és amit akar.
- Szóval téma: önismeret, emberismeret. Gondolom, arról beszéltem, hogy az ember, legyen bár a legjobb ítéletű, nem ismeri sem embertársát sem önmagát. Hányszor állapítottam meg magamban, valamely emberi eltévelyedés kapcsán, hogy én erre képtelen volnék s hányszor kaptam magam rajta krajcáros gonoszságokon, melyeknek elkövetéséért másokat legmélyebb megvetésemmel sújtottam volna porba. Kis piszkos hazugságokon, alakoskodáson, üres kérkedésen, rosszindulatú ember szóláson, perfídiákon, melyeknek bevallásához Rousseau őszinteségére, no meg egy kicsit Rousseau piszkosságára van szükség. Óh és hányszor tárultak fel előttem örvények a lelkemben, melyeknek létezését sohasem sejtettem és sohasem hittem volna. Nem, higgyék el nekem, amíg élünk, amíg vágyódunk, addig nem ismerjük magunkat. És másokat még kevésbé. Sok álmatlan, párnagyűrő éjszakával fizettem meg ezért a tanulságért. Még mai is, hogy így az esztendők sok minden kiegyenlítő távolságából visszatekintek életemnek erre a tragikus korszakára, mely leginkább lerántotta az álarcot önmagamról és másokról, ma sem tudok kellően számot adni magamnak, hogy mi is történt velem, s hogy valami, ami hosszú éveken keresztül életem boldog bizonyossága volt, hogy változhatott át hirtelen lelkembe akaszkodó kérdőjelekké, hogy egy arc, melynek bájosságát éveken át fra Angelico szépítő szemeivel néztem, hogy ölthette fel egy éjszakán át Borgia Lukrécia vonásait. Pedig nyilván nem is történtek velem ördögi gonoszságok, hanem emberi dolgok, melyeket mégiscsak könnyebben értünk és bocsátunk meg, ha másokkal esnek meg, mintha rajtunk gázolnak keresztül.
- Kedves Szentessy, vágott szavába az idősebb nővér - ön dokumentumokat ígért és e helyett filozofál. Tudom Matilddal jobban harmonizálnak, ő talán megérti ezeket az általánosságokat, én nem. Szóval több valóságot, kevesebb költészetet.
- Ezer bocsánat, már is megjavultam és sorba kiteregetem dokumentumaimat. Az ember nem ismerheti önmagát és válságos pillanatokban könnyen úgy fordulhat életének sodra, hogy teljes idegenként akad önmaga útjába. Egy idegen ember, ismeretlen szenvedélyek barázdáival az arcán, ismeretlen vágyak démonaival szemében. Már túl voltam negyvenen - hogy mikor volt nem mondom meg, Matild bárónőnek nem fog sikerülni éveim számát kibogozni - s még mindig vallottam a tételt, hogy szerencsétlen szerelem az elképzelhetetlen számomra, hogy engem lángja csak addig emészthet, amíg ugyanilyen hevességgel ég a nő szívében is a szerelem. Ez alatt az akadémikus tétel alatt valójában az az önhittség húzódott meg, hogy aki engem szeret, az nem szünhet meg engem szeretni. Akinek kellettem, nem lehet, hogy valaha ne kelljek neki. A féltékenység, mondottam, ez a szó hiányzik a szótáramból, valami csodálatos korlátoltsággal állítottam fel a magam számára axiómaként, hogy mihelyt okom van a féltékenységre, már meg is szűnt a szerelmem s így én soha nem juthatok abba a helyzetbe, hogy a legshakespeareibb szerepek egyikét eljátsszam.
- S most méltóztassanak figyelni, most jönnek a dokumentumok. Ez után a tragikus korszak után történt, mikor én már azt hittem, hogy no most már az emberismeret tudományának minden iskoláját igazán kijártam, minden ravaszságát elsajátítottam, minden szkepszisével felvérteztem magam - erről a korszakról egyszer majd külön fogok beszélni, ha Matild bárónő is elmondja a maga regényét, melyet három hét óta minden esős napon megcsillogtat előttem, vagyis ha hajlandók velem összeülni mesedélutánokra, mint a firenzei pestis idején a fiesolei kolostor lakói, higgyék el nekem, az én históriám igen szép, igen szomorú, igen tanulságos lesz s ha könyvben kiadnám, akkor egy új Napóleon ezt tartaná a Werther helyett az éjjeli szekrényén - szóval ez után a korszak után történt az esemény, melynek dokumentumaival Blanka asszonyt térdre kényszerítem. Hiszen, hogy egy kissé ambicionálja is ezt.
- Egy kissé megtépázottan, fáradtan kerültem ki ebből a küzdelemből, egy csomó csillogó hajszállal és azzal a hetyke devizával, hogy most már valóban jenseits von Gut und bösen. A keleti vasutak ügyei, melynek akkor elnöke voltam, a háború folyamán teljesen összebonyolódtak és én szívesen vállaltam a magam felejtető utazásokat Párizsba, Rómába, Zürichbe, Konstantinápolyba, hogy a vasút dolgában valami rendet teremtsek. Egy szóval nekem is sikerült az, ami a derék Münchhausennak, aki mikor vadászat közben egy mocsárba pottyant, onnan a cofjánál fogva húzta ki magát.
- A tél derekán volt, a keleti vasút dolgaiban folytatott tárgyalások megszakadtak, tennivalóm az új tárgyalásokig nem igen volt, gondoltam néhány hétre egy Bécs környéki szanatóriumba megyek. Nagy séták a hóban, egy-két jó könyv, este fecsegő társaság és esetleg valami mindezeken túl, - az ember lelke mélyén a legkeményebb rezignáció idején is ott él a kalandor, hogy azért még jöhet valami: reggel a postán levél érkezik s az hozza a titokban remélt életcsodát, vagy a vasút állomásról a szanatórium autóbusza, vagy egy séta alkalmával a kiszámíthatatlan véletlen röpíti eléd, az új élet lehetőséget, az új csalódást.
- Ma is várja még? - kérdezte Matild bárónő, szeretetre méltó kokettériával.
- Nem várom, - válaszolta Szentessy. Azután kisvártatva: - azonban ha jó akar lenni hozzám bárónő, akkor ne higgye el. De nem várom. Mi jöhetne még, ami egész és nagy dolog volna és nem fulladna a nevetségesbe! Azonban, ha mégis jönni találna, nem kellene Botond bárdjával betörnie kapumat. Ezt mondja meg bárónő azoknak, akik odakinn sort állnak a feleletért.
- Úgy gondoltam, hogy egy napig Bécsben maradok, meghallgatom az Operában a Nürnbergi mesterdalnokokat, melyet ott pompásan adnak - igen, igen bárónő, erről már beszéltünk egyszer, engem a Hans Éva probléma is nagyon érdekel - s aztán másnap délelőtt kimegyek a spielbergi szanatóriumba, ami igen rendes, unalmas hely s tiszteletreméltó fantáziára vall, ha valaki ott várja a csodát. Reggel érkeztem Bécsbe a Bristolba szálltam, ahol azzal fogadtak, hogy sajnos szobám még nem üres, de a hölgy, aki benne lakik, már csomagol s néhány perc múlva be is költözhetek. A szolga felvitte poggyászomat, elhelyezte az ajtó előtt, ahol egy karosszékben magam is helyet foglaltam, - álmosan, gyűrötten, rosszkedvűen. Néhány perc múlva kijött egy fiatal nő a szobából - az álmosságom egy pillanat alatt eltűnt - keresőn körülnézett, s azután megszólított: Ugye a szobára vár? Már készen is vagyok, mennék is, de nem tudom leszorítani kofferem fedelét, s szolga után hiába csengetek. Nem segítene? Kedvesen mondotta, elfogulatlanul, a szép és szuggesztív teremtéseknek biztosságával. Bementem az előszobába, ahol csomagolt, becsuktam a bőröndöt, szívesen megköszönte, s már ment is, hogy a szolgákat küldje poggyászaiért. Egyedül maradtam, mialatt megfürödtem, rendbe hozták a szobát és én néhány órára ledőltem. Egy-két percig még arra az ezüstös hangra gondoltam, mely ilyen váratlanul, életem szürkeségébe belecsilingelt, gyönyörű, nagy, nevető szemére - a színét akkor nem tudtam megállapítani, mikor már mélyebben nézhettem bele - szép, kissé ringó járására, különös, mondottam, mintha egy szembejövő rohanó vonat ablakában pillantottam volna meg...azután elaludtam. Talán nem is gondoltam volna többet szép ismeretlenemre, ha öltözködés közben az íróasztalon nem találok egy be nem fejezett levelet - apró gyöngybetűkkel hímezett - melyet siettében ott felejtett. Elolvastam. Férjéhez lehetett intézve és arról számolt be, hogy hol járt, kikkel volt, mit vásárolt, jól emlékszem volt benne szó egy nagyon szép fekete selyem kelméből való, török szalaggal díszített kalapról is s végül egy hosszabb passzus, mely arról szólt, hogy megérkezésekor kínos meglepetésben volt része: Boér Kálmán várta a pályaudvaron és engedelmet kért, valósággal könyörgött, hogy a szállodába kísérhesse. "Ridegen elutasítottam - így szólt a levél, megmondottam, hogy nincs szavunk egymáshoz. Ő esküdözött, hogy ebbe belepusztul és én azzal a kegyetlenséggel vettem ezt tudomásul, melyet te joggal elvárhatsz tőlem. Autóba szálltam s azóta nem hallottam felőle, őszintén szólva nem is nyugtalanítanálak e hírrel, ha nem tartanék attól, hogy a pályaudvari találkozás híre valahogy eljut hozzád." Itt félbeszakadt a levél. Bevallom egy kicsit lehangolt a dolog, az asszonyt rögtön meggyanúsítottam, hogy magatartása nem volt elég határozottan elutasító, keveselltem a "kegyetlenséget", mellyel Boér pusztulását tudomásul vette s minden érzésemmel a férj pártján voltam, akinek megnyugtatására íródott a levél. Jó hogy nem ment el, mert egész bizonyosan nem nyugtatta volna meg, aminthogy engem sem tudott megnyugtatni. Boér Kálmánnal e naptól fogva határozottan ellenséges viszonyban voltam.
- Másnap délelőtt csomagoltam és Spielbergbe utaztam. Déltájban érkeztem meg meglehetősen nyugodt hangulatban, csaknem megelégedetten, az utakat méteres hó borította, s az egész változatos tájékot, a Waldechberg hermelines csúcsait, a hó gomolyagok alatt görnyedő fenyveseket, a hegyoldalakon alákígyózó patakok ezüstjét mosolygó téli nap öntötte el fénnyel, meleggel. Jó pihenés lesz, pompás séták a folyómentén, egész a heilbronni kastélyig, már szinte muzsikált a csikorgó hó lépéseim alatt. Átöltözködtem, benéztem a főorvoshoz, akinek a legbuzgóbb kopogás dacára sem sikerült valami bajt kikopogtatnia rajtam, még hirtelen végignéztem a vendégek névsorát, megnyugtattam maga, hogy ismerősöm nincs a szállóban s azután az ebédlőbe mentem. A legelső, akit megpillantok: ismeretlenem volt. Egyedül ült az egyik asztalnál s mielőtt én eldönthettem magamban a világrendítő problémát, hogy vajon való-e, hogy köszönjek neki, már ő kedvesen, melegen köszönt, mint egy régi ismerősének. Ebéd után odamentem hozzá, bemutatkoztam.
- Igazán kedves véletlen, hogy így találkoztunk. Még kedvesebb, ha nem véletlen, - tette hozzá s kétkedően emelte rám szemeit. Úgy látszik arra gondolt, hogy a tegnap reggeli találkozás bírt rá az ideutazásra. - Nekem úgy sincs itt ismerősöm, bár mindenkit ismerek már. Erre huszonnégy óra elég volt. Maga kúrázik, sportol?
Megmondtam neki, hogy én a sors különös kegyének tekintem e véletlent, mert véletlen, mely itt bennünket összehozott, s hogy én kúrát nem tartok, de sajnos nem is sportolok.
- Sízik?, mert én szenvedélyes talpaló vagyok.
- Sajnos nem, asszonyom s attól félek, hogy ilyen rövid idő alatt ezt már meg sem tanulhatom annyira, hogy az ön kirándulásain számításba jöhessek. Nagyokat akarok gyalogolni, s ha néha megtűr maga mellett, nagyon boldog leszek.
- Hát hogyne, hogyne, akár ma délután már. Kitűnően fogjuk magunkat érezni, jó pajtások leszünk. Meddig marad?
- Két hétig, háromig, vagy talán csak néhány napig, ősz hajszálaim dacára még mindig adósa vagyok magamnak egy határozott és minden részleteiben elfixírozott életprogrammal.
- No majd itt Spielbergben megcsináljuk, ha nekem is szán benne helyet. Persze előkelő helyet, tette hozzá nevetve. - Azután egy kis hallgatás után: - azért én többet tudok magáról, mint gondolná. Ugye maga azonos azzal a Szentessy Istvánnal, aki évek óta olyan jó barátságban él Dienes Klárával. Mindig, mindenütt együtt látták magukat, budai kis cukrászdában éppen úgy, mint a firenzei Donnay nipotenál. Igazán nem is tudom ki beszélt nekem magukról, csak arra emlékszem, hogy magáról azt mondotta, nem mindennapi ember, aki sokat tud, sokat utazott, érdekes kultúrtörténeti munkákat írt, és Dienes Kláráról, hogy okos, csinos teremtés és szereti magát.
Mosolyogtam, de nem feleltem, ő azonban minden zavar nélkül tette hozzá: No nem kell nyilatkoznia, egyszer azért mégis beszélni fog a dologról. Majd, ha már mind a ketten tudjuk, hogy jó pajtások vagyunk. Most pedig megyek szobámba, négy óra tájt találkozunk a hallban. A keresztnevemet bizonyára nem értette a bemutatkozásnál, "Diána", mondotta és megszorította kezemet.
Kedves volt, közvetlen volt, szép volt. Kedveltem.
Megbarátkoztunk. Kedvemért félre tette a sítalpakat, messzi sétákat tettünk a spielbergi hegyekben, néha valamelyik szanatóriumi társasággal, de legtöbbször kettesben. Ilyen helyeken rendszerint több társaság alakul ki, ízlés, társadalmi állás, véletlenek szerint: Diána asszonyt mindegyikben szerették, férfiak, nők egyaránt. Volt valami kedvesen, ártalmatlanul maliciózus, semmit komolyban nem vevő módja, amellyel az embereket egyszerre tudta lekötni és távol tartani. Nap nap után közelebb jöttünk egymáshoz s csakhamar valóban jó pajtások voltunk.
Kedvesen, ötletesen tudott beszélni, leánykora élményeiről, hódításairól, férjéről egy neves geológusról, aki akkoriban Perzsiában kutatott petróleum után, s akit kellemes, okos, ragaszkodó embernek mondott, kislányáról akit imádott, szórakozásairól, melyek között könyvek, képek, muzsika aránylag kis helyet foglalt el.
- Nem szívesen olvas, Diána? - kérdeztem.
- Alapjában véve szívesen olvasok, aminthogy csupa érdeklődés vagyok. Ha mégis hiányos az olvasottságom, azt valahogy életem körülményei hozták magukkal. Vagy úgy volt, hogy az én életem volt csupa komplikáció, akkor más emberek élete és komplikációi, ha mindjárt Tolsztoj szolgált is velük, nem érdekeltek, vagy nem történt velem semmi, akkor állandó nyugtalanság voltam, hogy történjen velem valami. Megbuktam? - kérdezte szeretetreméltó zsörtölődéssel, mikor látta, hogy felelete nem elégített ki. - Hát parancsoljon rám, hogy olvassak és én olvasni fogok.
- Képek érdeklik?
- Ha olyan valakinek a szemén keresztül nézhetném, aki engem érdekel, akkor a kép is érdekelne. Ha valaki, aki hozzám tartozik, azt mondaná, hogy nézze édes azt az angyali üdvözletet, a háttérben ott azt a finom piniát, a sziklán ott a kedvesen kieszelt várromot, akkor igen...Így azonban, bevallom, számomra még Michel Angelo is csak egy művészettörténeti fejezet.
- S utazni nem szeretne?
- Magával igen, - mondotta egyszerűen.
Egy nap felgyalogoltunk a kis Waldech hegy kilátójáig, a hó csak úgy szikrázott a napfénybe, meleg volt, leterítettük kabátunkat a hóra és letelepedtünk.
- Most már kérdezhetem Dienes Klára felől.
- Kérdezhet, drága.
- Nem kérdezem - válaszolta, - de azt megmondom, hogy féltékeny vagyok rá.
Eszembe jutott az íróasztalon felejtett levéltöredék.
- S vajon én kérdezhetem-e valaki felől?
Kíváncsian emelte rám bársonyos tekintetét. Matild bárónő ön rosszul teszi, ha megmosolyogja jelzőimet, volt életemben nő, aki mélyebben hatott rám, jelentősebb hieroglifákkal marta magát életembe, olyan szép szeme s még egyszer mondom: bársonyos nézése, mint Diánának, egynek sem volt.
- Kérdezhetem Boér Kálmán felől?
Elhalványult, úgy nézett rám zavart csodálkozással.
- Nem kérdezhet, ne is kérdezzen. Maga jó barátom, mindenhez köze van, ami velem történt és történik, de azért mégse kérdezzen. Ellenben én kérdezem magát, honnan ismeri, mit tud felőle?
- Drága, drága, - mondottam, s fehér kis kezét kezembe vontam, - nem ismerem, még hírét sem hallottam, de kellemetlen és jelentéktelen embernek tartom, aki már ismeretségünk első pillanatában, amikor a maga kofferét segítettem becsukni, komoly bosszúságokat okozott nekem. Magához nem méltó embernek tartom, aki távolról sem érdemli meg, hogy annyit foglalkozzanak vele, mint maga abban a befejezetlen levélben tette, melyet távozásakor a Bristol-szállóban az íróasztalon felejtett. Úgy ám.
- Ne mondja! Valóban ott felejtettem. Pedig éppen nem vagyok szeleburdi. S maga elolvasta?
- Elolvastam, elvégre egy ismeretlen ember levele volt. Ha tudom, hogy maga írta, akkor nyilván betéve tudnám. Így csak Boér Kálmán tolakodó figurája maradt meg emlékemben, amint problémává válik a maga életében. Most én mondom, hogy féltékeny vagyok.
- Ne legyen, semmi oka sincs rá. S most már tudom, hogy a múltban sem lett volna. Hirtelen az ölébe vonta fejemet és megcsókolt.
Másnap elmondotta a Boér Kálmán esetet. Nyolc esztendeje, hogy férjnél van. Férjével nagyon szerették egymást s az asszony eleinte nem is ismert más érdeklődést, mint ami férjéhez fűzte, nem volt más akarata, mint a férje akarata. Egy napon rájött, hogy férjének viszonya van egy barátnőjével. Meg sem döbbent, mert hiszen már benne sem élt az a mély, minden más érzést kizáró szenvedély, mely házassága első éveiben rabszolgasorban tartotta. Abban az időben vágy nélküliségének legüresebb óráiban jött Boér Kálmán. Gyöngéd volt hozzá, jó, alázatos, mindent tűrő, mindenről gondoskodó. Neki az akkor elég volt, úgy gondolta, jobb lesz, emberibb, ha elválik férjétől és hozzá megy feleségül. Szerettem-e ? Ma már biztosan tudom, hogy nem. Valami "mást" akartam. Ma már biztosan tudom, hogy ő nem lett volna "más". S azután.................azután minden maradt a régiben. Férjem, aki nem közönséges ember, elképzelhetetlen, majdnem lekötelező energiával állott utamba és - ami nem volt nehéz - utamba állította kislányomat és én maradtam. És igazán nem bántam meg. Azóta persze árnyék van közöttünk, melynek sötétsége úgy látszik már soha nem tűnik el. Ha múlóban van is, ő szegény nyugtalan lelkével azonnal visszaidézi. - Hallgatott egy kicsit, azután hozzá tette: Magáért érdemes volna áldozatot hozni, de magáért sem tenném.
- Vár egy még "másabbat" mondottam tréfálkozva.
Rám nézett, egy kicsit hallgatott, azután higgadtan mondotta: Nem, szívem, nem várok senkit. Mondom, Maga volna az egyetlen, akiért érzem, érdemes volna valamit elkövetni, de nem teszem. Nem tudok kettőé lenni, ez ellen minden idegsejtem lázadoz és válni meg nem válok el, mert nem akarok fájdalmat okozni az uramnak és nem fosztom meg anyjától kislányomat.
- Szeret? Kérdeztem kétkedve.
- Imádom.
Nem tudok meghatottság nélkül gondolni azokra gyönyörű napokra, melyek a vallomásra következtek. Sétáinkra, diákos játékainkra, nevetéseinkre, beszélgetésekre és hallgatásokra, melyeket egy szép szerelem holdudvarával sugárzott be. "Senkise tudja," súgtuk egymás fülébe, ezért olyan gyönyörű. "Das Vollkommene duldet keine Zeugen" idéztem Nietzschét. Milyen nagy, majdnem szimbolikus jelentőséget nyertek szerelmünkben a legjelentéktelenebb dolgok is, milyen esemény volt számunkra, hogy egy halász órákig elül a patak partján és egy árva halat nem fog, hogy egy ősz hajú, gondos frizurájú öreg hölgy, akit mi magunk között, ma sem tudom miért, marchesa Rospiglinak neveztünk, egyszer a társalgóban furán felnevetett, hogy egy alacsony ház vasajtaján egy pap háttal fordulva lépett ki - bűntény, mondottuk és gyerekes mesét kerekítettünk belőle és ezer más ilyen dolog, csupa titkos kézszorítás, kettőnk számára faragott rovásírás. Esténként felolvastam neki, de az olvasmányt nem sokáig tudta követni, csakhamar meglátszott rajta, hogy már messze jár, a maga nem kevésbé érdekes birodalmában. Igyekeztem követni, azt gondoltam már ismerem valamennyire, már vele tarthatok. Reggel néha beosont szobámba, odaült ágyam szélére s arcát szerelmesen az enyémhez szorította.
- Látja, mondottam neki, milyen rendesen vártam, milyen szépen elsimítottam takarómat, mint Keller Gottfried Zöld Henrikje, mikor Annába volt szerelmes, hogy ha álmodni talál róla, szépen rendesen, két kezét a takarón egymásra fektetve találja ágyában.
- Szívem, mondotta, hogy kifosztogatja értem a legunalmasabb könyveket is, de csókolni nem tud, akármilyen önhitt legény. Így kell...ezután rászorította ajkát - bárónő, ne féljen, nincsenek részletek - s mire megtanultam volna, kibontotta magát karjaimból s karcsúsága úgy tűnt el a félig nyitott ajtón, mintha csak az egészet álmodtam volna.
Szerelmes voltam, alkonyuló férfi korom minden szerelmével, a "felemelem, amit elejtett" diák szentimentalizmusával. S tudtam, hogy Diána viszont szeret és hittem, hogy az enyém lesz. Az ilyen nagy érzés, mondottam magamban, gátakat szakít. Gyönyörű utakra gondoltam, száz boldog állomásra a Cernobbiói Villa d`Estetől Syrakuzáig, biztos voltam, hogy Diána pompás útitárs lesz: okos, vidám, gyöngéd, odaadó, egy életen át. Verseket írtam még pedig disztichonokban Goethe római elégiáit szégyenben marasztaltam. Szerelmes voltam.
Egy este Diána nagyon szórakozott volt. Hiába igyekeztem kedves lenni, mulatságos, nem tudtam észrevétetni magam. Másfelé kalandozott, szokta ezt máskor is, de most hiába volt minden gyöngédségem, ötletességem, nem tért vissza hozzám.
- Fáradt édes? kérdeztem.
- Egy kicsit fáradt vagyok s azután három napja nem kaptam hazulról levelet, ez nyugtalanít. Holnap reggel bemegyek Bécsbe, s onnan telefonozok Budapestre.
- Bekísérem.
- Nem kísér be, mondotta röviden.
Sértődötten köszöntem és szobámba mentem. Nem marasztalt. Egész este, valahányszor lépések hallatszottak a folyosón, azt hittem ő jön. Nem jött. Mit tervez? Mit titkol? Boér Kálmán lehet a dologban. Nem igaz, hogy múlt, nem igaz, hogy befejezte, engem csak felejtésre használt, úgy látszik sikertelenül. A vonat reggel fél tízkor indult, meglestem, mikor a pályaudvarra ment, sikerült észrevétlenül egy harmadosztályú kocsiban elhelyezkednem. Szégyelltem a dolgot önmagam előtt, hogy gyanúsítom, hogy kémkedek, gondoltam, a legközelebbi állomáson kiszállok és visszautazok. Nem tettem. A szívem a torkomban dobogott, mikor Bécsben kiszálltunk. Vajon várják-e? Várták: egy sportruhás, középmagasságú, kerek képű fiatalember, amilyet százával látni mulatóhelyen, kaszinókban, versenytéren (ugye bárónő, mindenki így jár, ki útjainkat keresztezi?) Diána szíves mosollyal, barátságos kézszorítással köszöntötte, - óh, hogy nem volt a kezemnél akkor valami finom mérőeszköz, mellyel lemérhettem volna a szívesség fokát, vajon több-e, kevesebb-e, annál, amit rám szokott sugározni? azután lementek a pályaudvar lépcsőjén, szorosan egymás mellett, régi meghitt barátok. Pajtások. Szerelmesek.
Forgott velem a világ. Az volt az érzésem, hogy azonnal el, a legelső vonattal, melyet ott a szomszéd vágányra most tolnak be, valahová messze, ahol lerázom magamról ezt a gonosz bűvöletet. Azután arra gondoltam, hogy utánuk megyek, szembe kerülök velük, hadd lássam, amint Diána ajka elfehéredik, hadd fordítsam el tüntetően tekintetemet, hadd legyen múlt az egész történet. Az én ajkam fehéredett el e gondolatra. Azután magamra támadtam, nem szégyelled magad, leselkedsz, kémkedsz, bosszút forralsz, még csak az hiányzik, hogy vitriolra gondolj. "Ha enyém nem lehet, másé se legyen." Pfuj. Pfuj. Nem mentem utánuk, a legközelebbi vonattal visszautaztam a szanatóriumba.
Ebéd után telefonhoz hívtak.
- Maga az, István?
- Én vagyok, Diána.
- Hogy van?
- Köszönöm rosszul. Parancsol?
- No ne legyen ilyen kimért. Egy kedves, meleg szót várok magától, erre most szükségem van. Akarom.
- Nem jut semmi más eszembe Diána, minthogy kezét szépen csókolom.
- Addig pedig le nem teszi a kagylót, míg nem mond valami szépet.
- Egyedül van? kérdeztem.
- Nem, társaságban vagyok. Egy jó társam várt a vonatnál és velem maradt.
- Férfi? Nő?
- Férfi.
- Boér Kálmán.
- Dehogy. Hogy jut az eszébe?
- Valaki, aki nagyon érdekli?
- Akkor nem keresném magát.
- Isten áldja meg, asszonyom.
- Isten áldja meg igazgató úr.
Este vacsorára már otthon volt, asztalához menet odaszólt hozzám, aki könyvembe temetkeztem, hogy a vacsora után beszélni akar velem. Boldog voltam. Játszik velem, mondottam, de úgy látszik mégis csak azt tartja érdemesnek, hogy velem játsszon. Drága teremtés. Holdas este volt, felsétáltunk a folyó partján egész a malomig, hallgattunk, egy árva szóval sem említettem, hogy utána mentem, láttam őket, szenvedtem.
- Miért hallgat? kérdezte.
- Hát nem ez a szép a mi barátságunkba, hogy így tudunk hallgatva egymás mellett menni, tisztán abba a jóleső érzésbe burkolózva, hogy a másik itt vesz lélegzetet az oldalunkon.
- Igen, ez szép, de ma nem így hallgat maga. Ma konokság van a hallgatásában, revoltálás.
- Jól látja, Diána, valóban így van. Ma én úgy érzem, hogy maga nincs egészen velem, hogy az irántam való érdeklődése mellett más komoly vagy éppen ilyen kevésbé komoly érdeklődések futnak, egymást keresztezve, egyik a másik hatását lerontva. Gondolom szimultán játéknak hívják az ilyen a híres sakkjátékosok. Érzésbeli felületesség: ezt akartam mondani, de elvégre az ember könnyen minősít mindent felületességnek, melyben nem juthat ahhoz a szerephez, amit ő szánt magának. Úgy érzem, hogy maga azt a három-négy hetet tölti el, amit a szanatóriumra szánt.
Fejét rázta. - Nem ismer engem - mondotta, - higgye el, hogy sokkal mélyebb érzésű vagyok, mint gondolja.
- Ez lehet, de úgy látszik ez a mélyebb érzés nem nekem szól. Pedig milyen nagyon szeretem.
- De nem jól szeret. Gyanakodva szeret, kétkedve szeret, egy mozdulat az én részemről, melyet maga meg nem ért, s már hajlandó a vállrózsáimat leszaggatni, ahelyett, hogy kedvesen, okosan, igyekezne megtartani magának.
- Valóban úgy van: az egyik percben letépem vállrózsáit, hogy a másik pillanatban minden megalázkodásommal díszítsem magát. De látja, amit most mondott, azzal nem tudok összebékülni. Én nem tudok semmit sem tenni, hogy a maga szerelmét megtartsam. Én ezt a szerelmet nem valami előre feltett terv szerint eszeltem ki, ebben nincs semmi, amiből bármely francia író erkölcsrajzot kerekíthetne. Én egyszerűen szeretem, ennél többet nem is tudok tenni e szerelem érdekében. Ha nekem tennem kell valamit, hogy a maga szerelmét megtartsam, akkor én már el is vesztettem ezt a szerelmet. S ha maga úgy érzi, hogy nekem küzdeni kell e szerelmért, akkor maga szeret engem, s akkor az, hogy kezemet magához vonja, térdeire fekteti, hogy csókokkal borít, nem több, mint flört, nem méltó sem hozzám, sem magához. Nekem semmi elvi kifogásom a flört ellen, hanem értse meg, magával nem akarok flörtöt. Mindent akarok, vagy semmit, itt hazárdjátékos vagyok.
- Csókoljon meg, - mondotta.
- Nem, Diána.
- Csókoljon meg. - Odahúzott magához és legyőzte ellenállástól félő ellenállásomat.
- La femme et le pantin, - mondottam.
- Úgy van, la femme et le pantin, - ismételte nevetve, mintegy boldogan, hogy így megtaláltam a helyes kifejezést. Hát nem jól van így? - kérdezte.
- Nem. Nem akarom.
- Hát hagyjuk abba? - kacérkodott velem.
- Hagyjuk abba.
- Nem hagyjuk, nem hagyjuk, nem hagyjuk. - A szanatórium kapujánál voltunk, csókot intett ujjacskájával és előre sietett a lépcsőn.
Másnap reggel még ágyban voltam, mikor a szobalány levelet hozott szobámba. Diána írta, ceruzával, sebtében. "Kedves jó barátom. Mester Géza, aki tavaly sí partnerem volt Garmischben, megérkezett. Sítúrára megyek vele. Estére otthon leszek, addig pedig higgye el, hogy ez nem felületesség, nem hűtlenség és szeressen. Én is szeretem magát. Dia."
Estére megjött s valóban kedves és gyöngéd volt hozzám. Bemutatott barátjának, de azután otthagyta egy csomó szanatóriumi ismerőssel s félrevonult velem a zeneszobába. Én persze hallgatag voltam és kellemetlen.
- Le a vállrojtjaimmal? - kérdezte.
Nem válaszoltam.
Másnap megint sí kirándulás Mester Gézával, este gyöngéd barátság velem.
- Miért hallgat szívem? - kérdezte.
- Diána, nem tudom tovább játszani a gőgöst, megfulladok bele. Nem bírom el ezeket a maga kirándulásait s főleg nem bírom el magamat, aki ezért férfiatlanul, borbélymódra emésztem magam.
- No jó, ha nem akarja, nem megyek holnap. Sőt ha nagyon kedves lesz hozzám, akár sohasem megyek. Igazán nem éri meg az az úr, hogy miatta a mi barátságunk szenvedjen. Hanem azért már sokat gondolkoztam azon, hogy mi különbség is van maga és a férjem között.
Ha nem szeret, semmi, válaszoltam ingerülten.
Másnap délelőtt velem volt. Elsétáltunk a malomig, ott tartottunk egy kétszemélyes ródlit, azt felhúztuk az Albrecht kilátóig, - jó másfél órányi út volt fölfelé - s aztán szépen leereszkedtünk. Én elől, Diána mögöttem, szorosan átfogva derekamat. Nagy talpas szánokon hatalmas fenyőszálakat csúsztattak az úton, ragyogva, ujjongva kerültük ki a fenyőszálakon alácsúszó favágó legényeket, akik a piros sapkás, piros kabátos Diána láttára nevetve kiáltoztak utánunk: nini az ördög.
- Igazuk van, mondottam gyöngéd szemrehányással, ő pedig drága fejét hátamra fektette és azt mondotta: "egyetlenem, hóbortosom." Gyönyörű volt, de én semmivel sem voltam nyugodtabb. Állandóan faggatni szerettem volna, állandóan bizonyítani, hogy nem szerelem, amit irántam érez, állandóan kiprovokálni, hogy igenis szerelem, soha nem volt, soha nem lesz szerelem. Meggyőzetni magam és újra kérkedni és újra kimagyarázkodni és újra összeborulni. Ez az önmagammal folytatott küzdelem elfárasztott, állatian szomorúvá tett.
Ebéd után Diána szobájába ment, én egy könyvvel - még emlékszem, a Tentaiton volt - a pálmaházba vonultam, melynek ájult lanyhasága, valahogy kellemesen borult akarat nélküli életemre és egy nádszékre elhelyezkedve kissé elszunnyadtam. Ismerős hangokra ébredtem fel: Mester Géza volt Diánával, nem vettek észre. A férfi eleinte halkan beszélt, de hangja mind élesebbé vált: "Egész délelőtt kerestem, de persze magának fontosabb volt barátja megnyugtatása!" Diána nevetett, de nem volt az az őszinte elfogulatlan kacagás, mellyel mindenki bűvöletében tartott...valami zavart, erőltetett nevetés volt, majdnem megalázkodó.
- Pedig rendkívül fontos megbeszélni valóm lett volna, mondotta a férfi.
- Mondja el most.
- Most már nem mondom, nem is fontos már.
- No mondja, könyörgött Diána, viselkedjen jól, mondja szépen... nem láttam, de éreztem, hogy a férfi keze után nyúl.
- Nem mondom, különben is sietnem kell, oda ajándékozom magát barátjának, mondotta durván a férfi s elrohant.
Diána valami félénk megembereléssel csak annyit mondott: "azt majd én döntöm el, hogy kinek ajándékozzam magamat", de a férfi ezt már nem is hallotta.
Felállottam, azt hittem Diána kővé fog meredni ijedtében. Nem tette.
- Maga itt? kérdezte.
- Mindent hallottam, igazán kár, hogy barátja és parancsolója elrohant, meg akartam köszönni fejedelmi ajándékot. Beszélni akart, nem engedtem. Hallgasson ide Diána: amit hallottam, az mind megerősített engem gonosz sejtéseimben. Csak az beszél ilyen hangon magával, akinek joga van így beszélni. Senki más ezt - legyen bár a legmodortalanabb fickó - magával ezt nem merészelné.
- Esküszöm, hogy téved. Esküszöm, hogy csak magának van joga a féltékenységre és magának sincs oka rá.
- Hallgasson meg Diána - drága két kezét tenyerembe fogtam - én ma elutazom innét. Sokáig nem fog látni, talán soha. Úgy végeztetett, hogy szerelmese nem lehetek magának, pedig higgye el, ritka szép, majdnem emberfelettin nemes szerelem lett volna, de hát a sors nem akarta. Eszem ágában sincs, hogy szemrehányásokkal illessem magát, vagy meggyőzni próbálja, az előbbihez semmi jogom, ami pedig a meggyőzést illeti, hát nagyon tudom, hogy a szerelem nem logika kérdése. Nem úgy döntődik el, hogy összemérik két ember fajsúlyát és a különbet választják. Abban sem vagyok bizonyos, hogy én vagyok a különb. Ha őt szereti, már ezzel is különb nálam. De én megpróbálok legalább jó barátja lenni magának. (Nyugodt voltam és megértő és újtestamentumian megbocsátó, holott mindehhez akkor semmi kedvem nem volt, jobb szerettem volna öklömmel bezúzni a pálmaház üvegfalait.) Maga - úgy gondolom, bár minden emberismeretem és önismeretem csődöt mondott a maga esetében - még nem szeretője Mesternek, de szeretője lesz. (Diána ajkával megvető mozdulatot tett.) Ma vagy holnap vagy a jövő héten. Bizonyos vagyok benne és bizonyos vagyok abban is, hogy ebből a kalandból összetörve, megalázva fog kikerülni. Mert maga alapjában véve különb annál, mint amit cselekszik. higgye el, nem a sértett hím gőgje szól belőlem, hanem az őszinte jó baráté, aki lelkem egész erejével és titkolt romanticizmusával akarok a maga számára lenni.
Elgondolkozott, nem szólt semmit, sírva fakadt. Azután lassú lépésekkel kifelé indult, az ajtóban egy pillanatra megállt s azt mondotta: "Higgye el, hogy téved, hogy nem ismer engem!" s azután eltávozott. Szobámba mentem, csomagoltam s búcsú nélkül távoztam. A vonaton ülve valósággal könnyűnek éreztem magamat. független voltam újra, másoktól és magamtól független, terveket szőttem új kultúrtörténeti tanulmányokról, utakról, a keleti vasút tárgyalásaira gondoltam, barátokra, kiket elhanyagoltam: ember voltam. Mégis csak úr vagyok magamon, mondottam diadalmaskodva s ha magamon, hát mindenkin. Nem lehet baj velem. A tovarohanó hómezők látása, a vonat száguldása felüdített, megkerestem a Pressében, hogy hová is mehetek estére. Busch dirigálja a kilencedik szimfóniát, nagyszerű, odamegyek. Ahogy megszálltam a Bristolban, a portást jegyért szalasztottam, sietve átöltöztem s kellő időben érkeztem a hangverseny terembe. Eleinte teljes odaadással figyeltem, minden pórusomon befogadtam a zenét, mintha az öröm isteni extázisa, mely Beethoven isteni zsenijét megihlette, engem is elöntött volna. Freude schöner Götterfunken, Tchter aus Elysium, ismételtem magamban. Tochter aus Elysium. Azután mind fáradtabb lett érdeklődésem s mire az andante moderatóhoz értek, már teljesen elvesztettem összefüggésemet a zenével. Vajon van-e öröm a világon őnélküle! Freunde, nincht diese Töne, sondern lasst uns angenehmere anstimmen und freudenvollere, zúgott fel. De nekem nem lehet, én kívül állok, mögöttem súlyos érckapuk csukódtak be. Megrázó zokogással borultam szegény önmagam fölé. Most már tudtam, nem birok nélküle élni, nem lehet nélküle élni.
Megnéztem az órámat: fél tíz volt, fél tizenegykor indul az utolsó vonat. Kiosontam a teremből, autóra ültem, csomagoltam és éjfél előtt, megvert kutya, bekullogtam a szanatóriumba. Régi szobámat kaptam, lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Ki kellett nyitnom ablakomat, szívdobogásom nem fért meg a szobában. Reggel még ágyban voltam, mikor bejött hozzám. Frissen, mosolyogva, ragyogó elfogulatlanságával.
- Szökevényem, imádott szökevényem, mondotta. Minek kínozza magát, minek bánt engem. Nem lehet tőlem elszakadni, csak ha én engedem. De én nem engedem. Nekem kell az a gondolat, hogy maga az enyém, hogy maga itt van s nekem csak a kezemet kell kinyújtanom magáért.
- Diána, mondottam elfulladt hangon, velem marad, az enyém lesz?
- Magáé vagyok és - legyen okos és türelmes - talán magával is maradok. Újra megcsókolt, égetőn, szerelmesen, minden kételyt eloszlatón, aztán kiment. Aznap nem tért vissza a szanatóriumba, az éjszaka sem, másnap levelet hoztak Bécsből a szanatórium számára, hogy csomagjait küldjék utána Meránba. Mester Géza együtt tűnt el vele. Én még egy hétig a szanatóriumban időztem...vártam, magam sem tudtam, hogy mit. Hogy egy hívogató sürgönyt küld majd nekem, vagy hogy egyszerre csak előbújik valamelyik pálmaedény mögül, hogy...szóval valami csodát. Tudtam, hogy nem jön, nem küld, de a lelkem mélyén lélegzet visszafojtva vártam, hogy történjen valami, ami elmulasztja e boszorkány nyomást. Folyton arra gondoltam, azzal kínoztam magamat, hogy hol is hibáztam el, egy bűvös gyűrűre gondoltam, melyet ha megfordítanék az ujjamon, az idő visszafordulna, minden elölről kezdődne s én mindent okosabban csinálnék.
Egy hét múlva elutaztam. Konstantinápolyban töltöttem négy hetet tárgyalásokkal, onnan Firenzébe utaztam, a via Macchiavellin egy kellemes villában próbáltam embert csinálni magamból, a tavasz Svájcban telt el tárgyalásokkal, úgy hogy én körülbelül négy hónap múlva kerültem haza. Közös ismerősök újságolták, hogy az asszony megszökött valami Mester Gézával, aki azonban brutálisan bánt vele - mások szerint az asszony csalta meg - szakítottak s az asszony visszament férjéhez. Ez minden.
- S azóta nem látták egymást? kérdezte Matild bárónő résztvevően.
- Éveken át nem láttuk egymást. A múlt évben azután véletlenül találkoztunk a Roi d`Ys előadásánál. Én a földszinten ültem s mikor látcsövemet körülhordoztam a páholyokon, megpillantottam Diánát. Szép volt, még mindig szép volt. Mellette egy kislány, úgy tizenkét év körül és egy korombeli, szimpatikus arcú, jó megjelenésű férfi. Nyilván az örök pantin, a férj. Az asszony észrevett s mint akkor ott a szanatóriumban, be sem várva a köszönésemet, kedvesen integetett és szíves mozdulatokkal invitált páholyába. Úgy tettem, mintha nem venném észre, én szegény, ősz szakállú Odysseus, bedugtam fülemet, odakötöttem magam hajóm árboc fájához és hajóm tovasiklott...ki tudja, sajnos, talán a vég nélküli vizekre.