Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám
Babits Mihálynak
Jöjj, lírikus, ma téged invokállak,
Te isten-álmú indus, sohse hallott
S örökkön zengő titkok ismerője.
A szó ma téged illet, óh, beszélj,
Vértezd be lelkem, lenge álmaid
Fehér palástját dobd le rám az éjben:
Had öltözöm magamra, fázva-fázom,
Takarj be óh, melengető kezed
Tüzén remegjen újra fel a vérem,
Mert jaj, e szörnyű lélekmeztelenség
Ezernyi férge rágja már a testem!
Ma téged invokállak. Hasztalan
Loholnak nélküled e bamba kor
Lélek kufárjai, beteg s esetlen
Kis figurák maradnak, töredék
Feleletek, félsorsok, fél szerelmek.
Lásd bennem is, ki most a gyáva testvér,
Sereg helyett megindulok feléd,
Tenélküled félénken és remegve
Kihalna minden, mint e céltalan
Idő legázolt és halottra fáradt
Bús emberéből. Nincs kapaszkodó.
E zűrzavarban nyomtalan kihamvadt
Minden nemes és szép tradíció
És minden ránk maradt csodás örökség
De én ma téged hívlak, éledő
Hitemben már te formálsz és szívem
nagy dobbanását zajló véred adja.
A szó ma téged illet, óh beszélj,
Nézd zsenge és alázatos szívem
Hódolva jött elébed s reszketőn
Elhozta zsámolyodhoz mindenét.
Oly áhítattal állok most eléd,
Mint lángba hamvadt háza romjain
Merengve áll valami messze testvér,
Ki látja már az épülő tetőt
S kezén az új szobák kilincse tárul.
Költözz belém hát újra és örökre.
Vetkezd le mind a rátapadt salak
Sok balga terhét, égbeszárnyaló
Bölcs lendület röpítsen messze ki,
Sejtések és zengő ködök ölén
Vezessen át szavad, megenyhülést
Sóvárog már a lélek mindenütt.
Dalolj s szavadból ívelő hidat
Feszíts a szörnyű szakadék fölé,
Mit századunk alélt szívünkbe ékelt.
Ne légy ma senki más, csak lírikus.
A kezdet és a vég kérdéseit
Ne bontsa most a lelked kétkedőn.
Ne légy ma bölcs, mert nincsen bölcsesség.
A dolgok csábító és relatív
Mivoltát hagyd a filozófusoknak.
Igaz se légy, jaj, úgyis hasztalan
Lennél igaztevő, a kéz remeg,
Zavartan tétováz, habozva ing
S lágy ujjai közül kileng a mérték.
Vigyázz, ne hulljon álokoskodás
Szavadba, tévesztő se furcsa dogmák
Hálója leng körötted s szörnyű pók
Leselkedik belőle rád: a kétség.
Ne légy csak lírikus, dalolj, dalolj,
Halk ájulat szelén ragadj tovább,
Megbékülés kell, ős Elyzium,
Megenyhülés kell, mindent átfogó
Narkotikus és hitető csodák
Szent ámítása kell, mely egy örök
S jóságos pillanatra messze lendít
A dolgok ferde és fanyar mivoltán.
Jöjj, lírikus, egyetlen és igaz
Barátom, szédíts és ölelj magadhoz,
Ömöljön át szívembe bódító
S feledtető borod, jöjj részegíts
Dús keblű s omló testű mámorokkal!
Ma téged invokállak. Nézd e kor
Lezüllött és lesorvadt emberét,
Tehetetlen vánszorog s lélektelen
Bolyong, óh jöjj hát, jöjj és teljesedj!
E század és e fáradt nemzedék
Tetőled vár vigaszt, bénák s vakok
Várják erőt és enyhülést hozó
Csodád tüzén az új, az örök Istent!