Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám
Így volna jó örökkön, így feledve
Az életünkre mért örök tusát,
Mely bomlott és vigyorgó kárörömmel
Lobbantja vágyunk s szítja fel a vérünk
S egymáshoz és egymás ellen tüzel.
Így volna jó. Lemosni az öröklött
És balga bűnt, mely részeg és bemocskolt
Kezekkel dúlja össze tiszta párnánk
S reggelre támolyogva szédít s halványra
Torzítja és sorvasztja el az arcunk.
Mint két gyerek-testvér egymás szívéhez
Simultan fekszünk, nincs ma semmi kapzsi
Elégülésre és gyönyörre szomjas
Bús ember-vágyunk, szentek és fehérek
Vagyunk ez órán s fáradt életünk
Rejtett és nem tudott csodákat érint.
És mégis nász ez, ember-isteni,
Mély és örök, a lélek hinti hamvát
Ágyunk fölé ez éjszakán, amíg
Levetve vágyunk, vérünk és húsunk,
Mint két szomszédos és virágos ág
Egymásra hajlunk békült megadással.
Így volna jó örökkön. Óh, ha most
Szétvetné gyűrött és kopott szobánk
Falát valami láthatatlan erő
S egy kéz lenyúlna értünk s egy utolsó
És őrült öleléssel elragadna
Túl balga földi tájakon, amíg
Elhamvadunk e vágtató iramban
S Isten ölébe vissza senyvedünk!