Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 5. szám
Ez a cikk nem polemikus írásnak és nem is folyóirat-cikknek készült, hanem most munkában lévő Ady-könyvem egyik fejezete. Az Ady Endre pályája és költészete körül mostanában támadt zajongás, úgy érzem, aktuálissá tette alább kifejtem gondolat menetemet, amely talán alkalmas arra, hogy legalább a jó szándékúak előtt kissé megvilágítsa az Ady-probléma egyik fontos oldalát. Ezért szántam rá magam elmélkedésem nyilvánosságra hozatalára.
Ady költészetében szokatlanul széles teret foglal el a politika. A magyarság örök nagy problémája szakadatlanul foglalkoztatta őt, első fellépésétől kezdve utolsó percéig, amely a fájdalmas aggodalom könyörgő szava, a háború katasztrófájának pillanatában, a győzőkhöz intézve. Ezért fontos Ady költészetének megértésére a magyarsághoz való viszonyának megértése. Fontos ezen felül azért is, mert ami kontroverzia körülötte támadt, és ma is folyik, az leginkább a politikai fronton zajlik le. Ma már alig hallani hangot, amely Adyt, a költői géniuszt kétségbe vonná. A magyart igyekeznek benne kompromittálni, miután költő voltát minden verse cáfolhatatlanul bizonyítja. Jóhiszeműeket és értelmeseket is gyakran többé-kevésbé távol tart tőle, vagy legalább hűvös viszonyba állít vele szemben politikai költészete s el kell ismerni, hogy ez igen fontos pontokon ellentmond a magyar intelligencia túlnyomó többsége észjárásának. Aligha tévedek, mikor azt hiszem, hogy ez a legnagyobb akadálya általános elismertetésének. Az emberek nagy többsége politikai elfogultságok alapján ítél róla, a maga pártállása szerint s nem veszi észre sem költészetének mély nemzeti gyökereit, sem fajtájával és annak sorsával való szenvedélyes szolidaritását, amely oly éles tragikai vonást ad szellemi fizionomiájának s belső kényszerűség erejével hajtotta a magyar probléma újra meg újra való heves átélésére - és még kevésbé veszi észre, hogy milyen pregnánsan fejeződött ki Adyban a történelmi magyarság néhány olyan eddig irodalmilag kifejezetlen karakter vonása, amely a nemzet egész történelmi élete alatt döntő befolyással volt az egész fajta sorsának alakulására.
Bizonyos, hogy Ady hazafias költészete tartalomra és hangra gyökeres ellentéte annak, amit a közvetlen előtte járt nemzedékek költői hazafias költészetül közleletűvé tettek. Az akadémiai ódák és szatírák és a függetlenségi párti szólamok-e költészete a nemzet önbizalmának és a jövőben való hitének ápolását vállalta feladatul s lényegében a nemzeti nagyság és dicsőség folytonos magasztalásával a nemzeti hiúság költészete lett. Vörösmarty orgona szava, Petőfi éles harci sípja, Arany borongó mély hegedűje az epigonok e költészetében nemzeti ünnepek dalárdájává és pártpolitikai harcok kortes muzsikájává csökkent. Egyfelől a szabadságharci és a Rákóczi-kori emlékek újra idézésével, másfelől nagy magyarok alkalmas magasztalásával igyekezett a magyart saját nagyságának és dicsőségének illúzióiban megtartani. A juvenálisi hang épp úgy hiányzott belőle, mint a kasszandra, a nemzetet fenyegető veszedelmeket megsejtő aggódás hangja. Ugyan ebben az irányban haladt a parlamenti retorika és a sajtó frazeológiája, a hazafias költészet nem is volt más, mint ezeknek áthangzása az irodalom területére. A nemzeti kritika önismeretre intő hangja soha nem szólalt meg s az önelégült frazeológia zsivajában nem jutott hang a nemzet legvéresebb és legaktuálisabb fájdalmai számára. A politikusok és a publicisták eltakarták a nemzet elől azokat a belső és külső veszedelmeket, amelyek kívülről és belülről fenyegették s melyeknek nagyságát ma, a háború után látjuk és szenvedjük. Az irodalom is szekundált ebben a munkában a politikának. Ha néha mégis elhangzott a hazafias gond és aggódás egy-egy halk szava, optimista mosollyal reagáltak rá és nem törődtek vele.
Az így keletkezett és táplált közhangulatba sivított bele Ady vészt jelző fregatt-madár szava. Neki egész mást mondott ösztöne, mint ami akkor általános tudat volt. Megérezte a kultúrálatlanságot a hirtelen nőtt kultúra rétege alatt, látta a társadalmi erők célszerűtlen elosztását, a szociális követelmények iránt érzékelten uralmi rendszer nyomása alatt összegyülemlett szociális igazságtalanságot, az elavult intézményeknek az életet romboló funkcionálását, a vezető osztályok bűneit, a nemzetiségi kérdés veszedelmeit, azt a szépség-ellenes szellemet, mely irodalmi és művészeti ügyekben a társadalom széles rétegeinek a lelkét eltompítja. Párizsban a szeme roppant fényt látott, egy hatalmas, nagy és művelt nemzetnek ragyogó városát, amelynek lelke az egyenletesen kialakult műveltség, minden szépségben gyönyörködő kultúra. Párizs életének az a kérge, amely az idegen számára láthatóvá válik, úgy tűnt fel előtte, mint az emberi lét legmagasabb csúcsa, amelyről fájdalommal lehetett csak nézni az itthoni kicsinyességre, elmaradottságra, anyagiakban és szellemiekben való szegénységre. Ekkor megérezte, hogy milyen gyönge, szegény és kis nemzet fiának született és hogy milyen tragikus sors kis nemzet fiának születni, különösen annak, akinek szelleme és becsvágya átkarolja az egész világot, akkor, amikor egész Magyarország visszhangzott a nemzeti nagyság önámító dithirambjaitól, ő volt az egyetlen, aki a nemzete kicsisége, elmaradottsága, lehetőségeiben fájdalmas korlátozottsága miatti elkeseredettség könnyeivel kiáltott: mit ér az ember, ha magyar?
A közfelfogásban elfogultak fülében ez úgy hangzott, mint valami érthetetlen blaszfémia s a nemzeti hiúság a nemzeti érzés érzékszervein át érezte magát megsértettnek. Ady szava példátlan merészség volt, sehol a világon nem mondhatta volna büntetlenül, mert a nemzeti hiúságot mindenütt a nemzeti érzés egyik alkotó elemének érzik. A feltámadt ellentmondás a költő komor elkeseredettségét heves ingerültséggé fokozta, egyre keserűbb ítéletre hangolta. Üldözöttnek, nemzetéből kitaszítottnak érezte magát, egy neme a coriolanusi indulatnak lett úrrá fölötte. Civódó meghasonlásba került fajtájával, a saját magyarságával, - ő úgy érezte, hogy a magyarság önmagáról való tudata ő benne él igazán, az ősi magyar bánat az ő szívét szaggatja már csak egyedül s azok a lelkileg idegenek, a közömbösek és önzők, akik bedugják a fülüket előle vagy kiátkozzák őt a magyarságból.
Az a viszony, melyet ilyen módon, a maga szempontjából Ady közte és a magyar közvélemény között konstruált, hasonló volt a vér szerinti atyafiak civódásához, amely annál keserűbb szokott lenni, minél közelebbi a vérrokonság, de soha nem tudja szétszakítani a kapcsot, amely a civódó feleket elválaszthatatlanul összefűzi. Ady úgy érezte - ez szavakban kifejezve vagy a sorok közül sejtődve beleértetődik majdnem minden a magyarság sorsába kapcsolódó versébe, - hogy ő egy érző, élő íze a magyarság szervezetének, egy fájó tag, amelyben benne vonaglik minden, ami a fajtát bántja, - ő a magyar szenvedély érzékszerve, bánata a magyar bánat, szégyene a magyar szégyen. Akik mint magyart becsmérlik, azok nem vették észre, hogy mily kimondhatatlanul tudott gyönyörködni mindenben, ami magyar szépség, - hány szép verse bizonyítja ezt! - még kevésbé érezték meg, hogy mekkora fájdalommal átkozza azt, amit magyar bűnnek érez, végeredményben milyen fájdalmasan büszke a maga magyarságára. Kölcsey szava: büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzse fámnak, a fájdalomtól vonagló szavakban újul meg, csaknem refrénszerűleg Ady költészetében. Magyar vonás: a famíliára büszkének lenni, de ugyan akkor a famíliát keserűen ostorozni, - süketek, akik Adyból ezt a gyökeresen magyar hangot nem hallják ki. És még süketebbek azok, akik csak a szavakból olvasnak és nem hallják ki belőlük, hogy mindazt a keserűséget, amelyet Ady nemzetére kiönt, mindazt a kétségbe esést, amivel a magyar sorsról szól, mindig csak egy és ugyanaz inspirálja: a fajtája lényegével való szenvedélyes együttérzés, amely pillanatokra sem tud közömbös maradni, amely szüntelen és gyógyíthatatlan nyugtalansággal tölti el szörnyű rémlátásokat idéz lelke elé. Egy nagy, soha nem lohadó szerelme volt Adynak: a magyarság és ez a szerelmes volt a legboldogtalanabb. Viszonzatlan maradt - az egyetlen viszonzatlan szerelem költészetében - és szűnhetetlen vérzése volt szívének, bánatnak, harcnak, reménytelenségnek örökös forrása.
Egy költő így érzett fajtájával szemben és közvetlenül utána ez a fajta elbukott, olyan mélységbe, amilyenben ezeréves pályáján sohasem volt. Ostobák és felületesek erre azt mondják, hogy a költő segített a fajtát a mélységbe taszítani. Ennek éppen az ellenkezője igaz. A költő látta és érezte azt, amit rajta kívül senki sem látott: népének csuszamlását a romlás felé, kétségbeesett vijjogással adott jelt róla, de hasztalanul, nem hallották meg, nem akarták meghallani. Ő volt a magyar életösztön utolsó segélykiáltása, egy vesztébe ugró nemzet végső fölrettenése a rettentő meredek szélen. Az egyetlen magyar, aki - nem tudta, tudatosan, hanem érezte, ösztönösen, hogy mi fog következni. Egy nagy költő mindig a tömegeknek valami rejtett, öntudatlan gesztusát jelenti: Ady magyar költészete volt az a mozdulat, mellyel a magyarság a végső pillanatban reflexszerűen nyújtotta ki karját a veszedelem elé, védekezésül.
De ennél még mélyebbre kell hatolnunk, hogy Adynak a magyarságban elfoglalt helyzetét megérthessük. Meg kell benne látnunk, irodalmilag legpregnánsabban kifejeződve, a magyar arc egy történelmi arcvonását, a mindenkori magyar élet egy fontos, egész történelmünkön végig vonuló jelenségét, - egyikét azoknak az őstípusoknak, amelyeket a magyarság önmagából évszázadok harcai és szenvedései alatt kifejlesztett.
Mióta a magyar nemzet ezen a földön történelmi életet él, gondolat- és érzés-világa két állandó, nagy tényező hatása alatt áll. Az egyik az adott helyzettel való megalkuvás, a természete ellen való kompromisszumok kényszerűségébe való beletörődés. A másik a megalkuvás irodalma, a kényszerűség ellen lázadó ösztön, a kompromisszum elleni tiltakozás. Az ázsiai véralkatú fajta vívódása ez a kettősség az életnek azokkal a viszonyaival, amelyekbe itt Európában belekényszerült. Egy szilaj természetű nép, amely idejött messze Keletről, magával hozta fékezhetetlen vágyait és korlátlan álmait és alkalmazkodni volt kénytelen mindennek ellenkezőjéhez: egy idegen, indogermán alapvetésű kultúrához, nem az ő természetére szabott fegyelemhez, nem az ő lelkéből fakadt keresztényi alázatossághoz. A szükségszerűséggel számoló józan ész és a fellázadó temperamentum meghasonlása ez, többé-kevésbé megvan ma is minden igazi magyar emberben és elejétől végig mindig megvolt a nemzet egészében, amely mindig - éppen e miatt - kétfelé volt osztva. Egyszerű, mindenki számára érthető, történelmi vezető szóval ezt a megoszlást úgy lehet kifejezni, labanc-kuruc ellentét. Csakhogy a labanc alatt mindig az okos kompromisszum józanságát, kuruc alatt a kompromisszumokkal kibékülni nem tudó protestálást kell érteni.
Ebben az értelemben állott Szent István politikájával szemben Kupa vezér. A szent király felismerte a nemzet fennmaradásának egyedüli lehetőségét a keresztény világfelfogásban és a korabeli európai állami szervezethez való simulásban. Ráerőltette ezt nemzetére. Ez az erőltetett simulás azonban fájdalmakkal járt és tiltakozást támasztott és ez fejeződött ki Kupa vezér lázadásában. Az ősibb, ösztönösebb, tehát természetesebb lelki elem a Kupáé volt - Szent István csak idegen vitézek segítségével tudta letörni a lázadást! - és bármennyire belátjuk, ma, ezer év után, hogy a magyar nemzet egyedüli élet lehetősége az volt, amit Szent István csinált, a szívünk még ma is Kupával és vitézeivel érez együtt. S ettől fogva ez a kettőbe szakadása a magyarságnak megvan mind máig, csak koronként más-már formát öltött: az Árpádok alatt a pogányság lázadásaiban a keresztény királyi hatalom ellen, majd a királyok és a nemesség közötti küzdelmekben, melyek az aranybullában nyertek törvényes szankciót, az ifjabb királyok, trónkövetelők és ellenkirályok harcaiban. A legitim hatalom folytonos ostrom alatt állott és ez az ostrom mindig a temperamentumtól hajtott elégedetlenekből, a fennálló hatalmi viszonyokban beletörődni nem tudó és folyton változásra sóvárgó kuruc-szellemből merítette erőit. A vegyes házbeli királyok alatt az oligarcha kiskirályok gyűjtötték táborukba ezt az elégedetlenséget. A sok belső zavarban meggyöngült államhatalom szervezetlensége révén beállott tömegnyomor nemcsak hatalmasra táplálta ezt a kuruc-szellemet, hanem roppant új mozgató erőt is adott neki: modern szóval élve a szociális eszmét szivárogtatta bele. Így robban ki Dózsa György népének lázadása, amely nemcsak jobbágy parasztok, hanem a jobbágyokkal egy életszínvonalra került, elszegényedett bocskoros kisnemesek lázadása is volt, - a magyar szegénység lázadása a gazdagok elnyomása ellen. A fakciózus szellem, a meglévő állapotokba beletörődni nem tudó szenvedélyes tiltakozás szellem megvolt mindezekben a mozgalmakban és megvolt a végső céllal nem törődő nemzeti szenvedély uralomra jutása is. Az "eb ura fakó" jelszó bizonyára nem Ónodon hangzott el először, - szelleme keresztülvonul Kupa vezér óta minden magyar nemzeti és osztály-mozgalmon. Lehetett mindig az ellenkező az ésszerű és győzedelmes, a kurucság volt mindig a népszerű, mert a nemzetnek saját életére való nemzeti visszahatását ez jelentette.
A Habsburg uralom óta ez a kettősség, ez a fakciózus tiltakozás a tények kényszere ellen más formát öltött és más tartalmat kapott, de Dózsa óta némi szociális íz mindig megmaradt benne. A reformáció elsősorban népiességével - ma azt mondanák, demokratikusságával - hatott és a benne rejlő protestálással az abszolút hatalom ellen s ezért érezték a magyarok nemzeti vallásnak, a hatalmi viszonyokhoz könnyebben simuló katolicizmussal szemben. A Habsburgok ellen hadi vállalatok vezetői az idegen katonaság és hivatalnokok dúlásaira és zsarolásaira való hivatkozással tudták megnyerni a föld népét vállalataik számára. Rákóczi fölkelésének praeludiuma meg éppen a jobbágyok és bocskoros nemesek, Esze Tamásék lázadása volt, előbb az osztrák fosztogatók, majd csakhamar a főurak és vármegyei nemesek ellen is. (Különös figyelemre méltó, hogy Adynak Esze Tamás volt a kedves alakja, rajta kívül még az alacsony sorsból felvergődött Vak Bottyán. Kuruc verseiben mindig ezek panaszába, bánatába, ínségébe olvasztja bele magáét.
A 18. század csöndjében - Európa e leghangosabb és szellemileg legizgatottabb százada volt a magyarság legmélyebb álmú százada! - lappangott a közviszonyok hamuja alatt a kuruc-tűz, de a 19. század közepe felé újra fellobbant és Kossuthban személyesedett meg. Most ismét erős szociális ízt kapott: Kossuth mint a jobbágyság felszabadítója tudta a nép tömegeit az 1848.-i nagy mozgalomba bekapcsolni. Az 1848.-i nagy föllobbanásra következett egy új kompromisszum: 1876 amely, ismét igen élesen két félre osztotta a nemzetet, a lehetőségekkel számoló megalkuvók pártjára. A nemzetnek helyzete és vágyai közötti meghasonlása állandósult és az 1876 és 1848 jelszavai alatt két nagy pártra szakította a magyarságot. A kuruc protestálás gyakorlatilag megállott a protestálásnál, beérte a nemzeti érzelmek képviseletével és politikai harcaiban egyre inkább a szűk közjogi térre szorult, - de valami szociális ízt mindig megtartott, programjaiban igyekezett a népies követelményekhez alkalmazkodni és demokratikusabb stílusú is volt, a nagybirtokos, nagytőkés és hivatalnokarisztokráciára támaszkodó labancsággal szemben a falusi népben és a magyar vidéki félig-paraszt kispolgárságban kereste és találta meg a maga talaját. Törekvéseinek szociális jellege azonban mindinkább háttérbe szorult a közjogi mögött és a kilencvenes években szociális tekintetben már alig választotta el valami a labancságtól.
A szociális szellem a magyar parlamenti politikában akkor került le a napirendről, amikor a társadalom életében valójában nekilendült, az életből a maguk részét követelő új osztályok, az ipari munkásság és a városi polgárság alsóbb rétegeinek nyomása alatt. Jórészt ennek tulajdonítható a parlamenti politika és a gyakorlati élet közötti kapcsok meglazulása, a parlamenti harcok tartalmi elsekélyesedése, a parlament tekintélyének és fegyelmének lesüllyedése. A kuruc-szellem azonban élt és várt, hogy keretét új tartalom töltse meg. Ez az új tartalom nem lehetett más, mint az élettel való szorosabb kapcsok fűzése, felkarolása azoknak a fájdalmaknak és elégületlenségeknek, amelyek évtizedek alatt a demokratikus társadalmi rétegekben felhalmozódtak s amelyek akkor a politika hivatalos fórumai előtt képviselet nélkül maradtak. A kuruc-politika akkor exponensei ezt még nem látták meg világosan, csak sejtelmekben, félig öntudatosan élt bennük a szükségérzet. Egy régi, mindinkább elavuló ideológia varázsa tartotta őket fogva és nagyon erős akadályként - a megértés akadályaként is - állt előttük a közvélemény túlnyomó részének teljes tájékozatlansága a szociális probléma és általában az új idők új problémái dolgában, az intelligens középosztály ellenszenve minden olyan törekvés iránt, amely az alsóbb néprétegek gondozására és jogokhoz juttatására irányult. Ennek a középosztálynak az ideológiájában és érdek kapcsolataiban éltek maguk a kuruc politikai exponensei is s ez is feszélyezte őket. A szükségérzet azonban megvolt, akarva-akaratlanul keresni kellett a kuruc-politikai új tartalmát. Az elégedetlen, magukat a jogokból kizárt tömegek, miután a parlamentben lévő pártok nem sokat törődtek velük, egyre szorosabban csatlakoztak a szociáldemokratákhoz, amely már a falusi agrár tömegekre is kiterjesztette agitációs területét, ami elsősorban a kuruc politikát fenyegette, melynek erőforrásai a faluban voltak. A jelszó, amely körül minden elégedetlenség gyülekezett, az általános választójog volt - a tömegeknek mindig kell egy jelszó, amelyben szimbólumát lássák vágyaiknak és amelyre a jövőben való reményüket felépítsék. A kuruc politika kénytelen volt ezt a jelszót a magáévá tenni. Szíve ellenére tette s innen magyarázható az a huzavona, amely a kuruc politikát jelentő függetlenségi pártban a század elejétől egész a forradalomig a választójog körül folyt. Ennek tulajdonítható, hogy Tisza konzervatív törekvései győzedelmeskedtek minden ellenzéken és a választójogért vívott tízesztendős harc eredménytelen maradt. A kurucok olyasvalamiért küzdöttek, ami nagyobb részük nevelésétől, megszokásától, érdekkörétől idegen, sőt annak ellentmondó volt. S ebből a helyzetből folyt a tradicionális kuruc politika ingadozása, az eszmék, törekvések, célok zűrzavara. A régi politika kiélte magát, az új még nem volt megfogalmazva, csak homályosan kavargott még a nyilvános diskussziókban és az emberek gondolataiban egyaránt.
Ebben az állapotában a dolgoknak lépett fel Ady. Benne mindenkinél vehemensebben élt a kuruc tiltakozás szelleme. Származása is erre predesztinálta: abból a kisnemességből származott, amely egy évezred óta mindig erjedő kovásza volt a közéletnek, az elégedetlen és nyugtalan elem a magyarság történelmi hierarhiájában, természetes ellenfele a nagybirtokos nemességnek. A régi nemzeti ellenállásoknak ez az osztály adta vezéreit és jórészt katonáit épp úgy, mint a Dózsa és Esze Tamás-féle paraszt mozgalmaknak. Származására, nemesi levelére épp oly büszke volt, mint bármely mágnás, sőt ősibben, tisztábban magyarnak érezte magát, mint a jórészt idegen törzsekből magyarosodott és idegenekkel sokszorosan összeházasodott főnemesek. Gazdasági helyzete, életmódja alig különbözött a jobbágy parasztokétól. Szerencse vagy tehetség bármikor fölemelhette az országos nagyok vagy legalább a vármegyei ptentárok közé, balsors lesüllyeszthette a mezítlábos sorsig, - nem volt olyan biztos, állandó elhelyezkedése a társadalom rétegzésében, mint a többi osztályoknak. A Szilágyság bocskoros nemessége, amelyből Ady származott, a tiszahátival együtt különlegesen is nyugtalankodó volt. Ady sokszor hivatkozik is bocskoros nemesi származására, Esze Tamással, Dózsa Györggyel és a többi keserű régi kurucokkal tartott szellemi rokonságot. Tudatosan érezte magát utódjuknak, a maga sorsát az ő sorsuk modern változatának. Az ellentmondás, a protestálás és az elégedetlenség fakciózus szellemét hazulról hozta magával. A hagyomány, melyben felnőtt, a kuruc-hagyomány volt, azok a vidékek és városok, melyekben fiatal korát töltötte, a Kossuth-kultusz és a függetlenségi politika ősi területei voltak. Kossuthról szóló versét (a "Versek" ifjúkori füzetében) még egészen a régi 48-as szellemben írta. Temperamentuma, idegrendszerének állandó ingerlékenysége is csigázta türelmetlen ellentmondását. Amint gondolkodása kialakult és amint költészete igazi természetével tisztába jött, megszólalt benne az ősi kurucvér. De nem azokon a hangokon szólt, amelyeket 1867 óta elkoptatott a 48-as közjogi harcok frazeológiája. Nem is valami politikai program alapján szólt - ehhez túlságosan költő volt - hanem egy nagy élmény alapján. Megnyílt szemei előtt, kitárult a magyarság jelen állapotának és jövőjének képe, ezt a képet a maga zaklatott lelkének ingerültségén át látta meg - és eliszonyodott tőle. A döbbent rémület sugallta hazafias költészetét. Nem volt ez tendencia-költészet, nem valami politikai propagatív cél vezette, - ő csak megrebbent kétségbeesését akarta kifejezni verseivel, halálos aggodalmát fajtájáért, szégyenét annak állapota miatt, bősz haragját azok ellen a személyek ellen a személyek és intézmények, az ellen a lelkiállapot ellen, amelyek ezt okozták. Talált magának előzményt is a múltból: a 16. századi jeremiádokig ment vissza. Hogy tudatosan csinálta ezt, mutatják azok a Jeremiás prófétából vett mottók, melyeket számos verse fölébe írt. Valóban új Jeremiás prófétának érezte magát, aki jajgatva szidja, ostorozza és siratja népét, amely szeme láttára rohan vesztébe. Kétségbeesett siránkozása annál keserűbb volt, mert reménytelen volt, - látta, hogy nem hallgatnak rá, hogy félremagyarázták, kilétét veszik, haragszanak rá. Érezte, hogy egy gyökeres változásnak, forradalomnak kell jönni, hogy mindaz, amit a magyarság testén-lelkén rágódó betegségnek érez, kifakadjon és új, egészséges élet jöjjön a helyébe. Meg volt győződve, hogy a magyarság lelkiismerete és életösztöne szól az ő szavával, hogy az ő indulata a faji ösztön mélyéből szakadt föl. Érezte a maga igazságát és szenvedte az igazság kínjait, amelyet nem akarnak sem meghallgatni, sem megérteni. Költő volt, nem gondosan mérlegre tett gondolatokkal dolgozott, hanem indulatokkal és szenvedélyekkel s a szava nem okoskodó elmélkedés volt, hanem szilaj ostorcsapkodás, reménytelen szomorúság és bősz harag. A mélyén mindig ott volt a magyarság sorsával való tragikus szolidaritás, fajtájának boldogtalan szerelme, az a meggyőződés, hogy a magyar léleknek ő az igazi hordozója. Nem volt magyar, aki nagyobb fájdalommal lett volna magyar és akinek fájdalma mélyebb, mondhatni animálisan ösztönszerű szeretetből fakadt volna. Azoknak a régi magyaroknak, régi kurucok rongyos, üldözött, bujdosó katonáinak szelleme szól belőle, akik vesztett csaták, csúfságba ment vállalatok után boros kupák mellett búsultak az asztalra könyökölve s néha káromkodva csaptak az asztalra: eb ura fakó.
Ebben a lelkiállapotban, amely előtt a magyarság egyedüli menedékének a fennálló uralmi rendszer teljes felforgatása és egy új magyar rend állítása tűnt fel, Ady természetszerűleg nem csatlakozhatott politikai állásfoglalásában másokhoz, mint azokhoz, akik a fennálló uralmi rendszer ellen küzdöttek: a régi Kossuth-párt azon elemeihez, amelyekben legalább ösztönszerűen élt, ha rendszeres programmá és céltudatos akció elvévé nem tisztult is még ki, a régi kuruc politika újra fogalmazásának a szükségérzete s akiktől egyedül lehetett várni egy új, népes, magyar politika inaugurálását, - azután a szociáldemokratákhoz és a tőlük csak vékony határvonallal elválasztott radikálisokhoz. Egy tudós kritikusa keményen megrója ezért, politikai analfabétának mondja. Lehet, hogy az is volt abban az értelemben, hogy nem volt tudósa a politikának, sőt pontosan, aprólékos információk alapján körülhatárolt politikai fogalmai is alig voltak. Mindez súlyos ítélet volna, ha politikus lett volna. De természetes, hogy így volt és szerencse, hogy így volt, mert költő volt, aki nem fogalmakkal és programokkal és taktikákkal dolgozott, hanem ösztönökkel és megérzésekkel. Ady épp olyan politikai analfabéta volt, mint például Petőfi és mint minden jó költő, de azért vagy talán épp ezért tisztábban látta és vehemensebben átérezte nemzete sorsát, mint a politika bölcsei és adeptusai, akik egy merev pártprogramra és egyéni és osztályérdekek egy szövevényére redukálják egy nemzet életösztöneit és ezerszínű életfeltételeit. Ady egy költő lelkével érezte és egy költő ajkaival fejezte ki nemzete sorsát: ez fölmentette attól, hogy a politikai tudományok doktora legyen. A magyar nemzet mai külső-belső állapota bizonyítja, hogy mégis csak ő látta egyedül azt, amit a politikai bölcsek kövének birtokosai nem tudtak és nem akartak meglátni és amibe a politikai tudomány dicsőségére belevezették ezt a nemzetet.
Mindazt, amit Ady a magyarság pusztulásának okául látott, egy nagy szimbólumban foglalta össze: Tisza István alakjában. Tisza jóformán nem is volt már személy az ő szemében, hanem egy nagy perszonifikáció: szimbolikus megtestesítője a fennálló uralmi rendszernek, mely Ady érzése szerint a gyökere a magyarság halálos nagy betegségének. Ebből a hitből táplálkozott az az ostrom, melyet éveken át Tisza ellen folytatott s amelyhez hasonlót Victor Hugo Chátimentsjei óta, - melyek alighanem előképei is voltak Adynak, aki szerette magát párhuzamba állítani Victor Hugóval - nem látott a világ. Haragos indulatát, harci kedvét szították azok a leckéztető hangú támadások, melyekkel Tisza néhány alkalommal ellene fordult és az az állandó csatározás, melyet Tisza publicisztikai hívei folytattak ellene. Ezek a folytonos támadások természetszerűek voltak. Tisza és általában az uralkodó rend hívei Adyban látták az irodalomba előretolt hadállását annak a politikai mozgalomnak, amely az ő uralmuk megdöntésére és egy egészen új politikai rend megalapozására törekedett. Az ostrom tehát első sorban ellene fordult s ellentmondó kedvével, harcos indulatával, egész magatartásának költői túlzottságával ő maga is provokálta a támadók tüzét. Soha még költő olyan ostrom-tűzben nem állott és ő jól érezte magát benne, mert nyughatatlan, verekedő természet volt, akinek örömöt szerzett a körülötte zsibongó harci lárma.
Azok a az okok, amelyek miatt ez a harc kifejlődött, részben még ma is fennállnak. A mai politika direkciója szemmel láthatólag a háború előtti hatalmi rendszer visszaállítása s ebben Ady költészete még ma is akadály. A mai ellenforradalmi indulatban gyanússá teszik Adyt azok a kapcsolatok is, amelyeket életében fenntartott azokkal a politikai pártokkal és csoportokkal, melyek a háború katasztrófája és az addig uralmi rendszer hirtelen felbomlás pillanatában egyedül maradtak a porondon s kénytelenek voltak átvenni, saját maguk legnagyobb katasztrófájára, az uralmat, amelyre sem előkészületük, sem szervezettségük, sem a feladathoz méltó személyzetük nem volt és melynek nem lehetett más vége, mint a gyors bukás. Mindazon által, amint időben egyre távolabb esünk Adytól, amint személyének közvetlen hatása halványodik s amint egyre jobban elvesztik aktualitásukat azok a harcok, melyeknek ő volt a riasztó kürtöse s helyükbe új pozíciókban folyó új harcok lépnek, egyre enyhül az ellen való politikai ellenszenv. Költői nagyságát egyre jobban és többen kezdik sejteni s a politikai szenvedélytől fűtött támadások egyre ritkábbak és egyre kevésbé illetékesektől erednek. Hangok hallatszanak - ha egyenlőre félénken és néha bizony hamis intonálásokkal is - ő mellette az ellentáborból is. Mintha közeledne az idő, amikor a magyar közvélemény egészen keblére öleli a nemzet legfájdalmasabb fiát és Ady kikerül a herezisnek abból a félszeg helyzetéből, amelybe életében beleszorult.