Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám · / · Figyelő · / · A Magyar ritmus problémájához
Horváth János könyvéről szóló cikkemnek második része már készen és kiszedve állt, mikor Gábor Ignác észrevételei, lapzárta előtt kevéssel, kezemhez jutottak. Bár e cikk a Gábor-féle megjegyzések egy részt már előre tárgytalanná teszi, mégis örülök a kiváló metrikus felszólalásának, amely néhány pont felvilágosítására alkalmat ad.
Íme az egyes ütemekhez:
Először: Senkise tagadja, hogy Gábor munkája, a közkeletű magyar metrika némely ellentmondásának kimutatásával oly kérdést vetett föl, melyen verstanunk máig sem jutott túl. Az a refrén szerűség mellyel (mint Gábor kifejezi) elméletét minduntalan "újra agyonütik": a probléma vitalitását mutatja, s nem a megoldásét. Az a tétel is, melyben Gábor elméletének egységét foglalja össze (hogy "a magyar hangsúlyos versben a ritmikai hangsúlynak, mindig össze kell esnie a logikai hangsúllyal.") - nem a megoldásnak, hanem a problémának premisszáihoz tartozik, mert hisz a probléma épp ez: hogyan van az, hogy gyakran ez a kétféle hangsúly látszólag mégsem esik össze?
Mindez a magyar hangsúlyos versre vonatkozik. Sík Sándor azonban modern "nyugat európai" versünket kutatja, melynek elve nem foglalja magában a hangsúlyok összeesésének posztulátumát. Addig, amíg valaki a magyar hangsúlynak ez idegen verselésben való önkénytelen érvényesülését és hódítását vizsgálja, mint Horváth, addig a tények biztos talaján jár, mihelyt azonban (hogy Gábor szavaival éljek) "az újabb hangsúlyos alapon akarja felépíteni, erőltetett problémát állít maga elé, s nem lehet csodálni, ha erőltetett megoldásokhoz is nyúl.
Másodszor: Nyilvánvaló, hogy Arany László féle "négytagú izület" csak a súlyos kezdetű soroknál állhat elő, vagyis ahol hangsúlytól hangsúlyig legalább négy szótag esik. Mégis az Arany László felfedezésének tanulsága általános érvényű, mert azt mutatja, hogy a magyar ritmusérzék négy szótag lepergése után önkénytelenül új hangsúlyt teremet, vagyis hogy nem az ütem függ a hangsúlytól, hanem a hangsúly az ütemtől. Semmi sem győzhet meg arról, hogy pl. Petőfi verse:
A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem
Nem négy szótagos ütemekből áll, hogy a természetes ritmusérzék nem nyomja itt meg önkénytelenül a névelőket, s hogy ez a körülmény nem ad bizonyos döccenést a versnek. Mindazáltal nem általánosítok s a súlytalan kezdetű sorokat nem tartom minden esetben egyszerűen szabálytalannak. Ha Gábor figyelmesebben olvasta volna kifogásolt cikkemet, megtalálta volna benne a következő szavakat: "Horváthnak nincs egészen igaza, mikor az ily sorokat egyszerűen hibásaknak fogja föl. Túl sok lenne a hibás sor, éppen Aranynál, legtökéletesebb verselőnknél." E számban olvasható második cikkemben még jobban kifejtem ezt. S hogy teljesen színt valljak: a Gábor próbasorát:
Egy némber, egy özvegy, egy hősködő asszony,
egészen úgy skandálom, mint Gábor, (ahogyan e sor anapaestusi képletet mutat) s biztos vagyok, hogy Arany is úgy skandálta. De nem hiszem, hogy ez már eoipso Gábor elméletének hívei közé avatna. Talán mégsem mindegy, hogy a súlytalan kezdetet ütem előzőnek, vagy az ütem részének fogjuk-e föl? Hisz ezen műlik az a fontos kérdés: igaz-e, hogy "ütem, kezdőhangsúly nélkül non sens a magyar ritmusérzék számára?"
Harmadszor: ha igaz volna, hogy a magyar versben a súlytalan ütem előzők száma ütemről-ütemre szabadon változik: akkor semmi sem magyarázná a verssorok terjedelmének szembeszökő megkötöttségét szinte a magyar vers egész történetén keresztül. Igaz, hogy e megkötöttségben észlelhető némi fejlődés, de ez csak a nagyobb művészetféle való fejlődés, a szabadság itt mindig - szabadság volt és nem szabály. Balassa ebben nem mutat csekélyebb szigorúságot, mint Gyöngyösi. Még az sem igaz, hogy a félsorok egyenlősége csupán Gyöngyösinél alakult volna ki teljesen. Az pedig, hogy a sorok terjedelmének szabadságát a rím fellépése szorította volna meg: teljesen igazolhatatlan állítás. Hol van az megírva, hogy a rím "csak egyenlő sorokat csendíthet erősen össze?" Minden versolvasó tudja, hogy ez nem így van. Mi magyarázhatná hát a sorok egyenlőségét? Talán az európai verselés hatása? De a magyar sorok terjedelme nem kevésbé, hanem talán még sokkal inkább megkötött, mint az idegen versek soraié (s régebben volt az, mintsem az idegen sorok hatottak volna rá.) - De nézzük a verset úgy, amint van és nem úgy, amint lett. Itt van pl. Csokonai verse: "Hát ezekért folynak Paktólus habjai?" Ha igaz, hogy a "hát" itt a tulajdonképpeni soron kívül eső ütem előző, s a sor ennek elhagyásával is ugyanazt a ritmust adja: miért nem fordul elő Csokonai összes költeményei között egyszer se, hogy ez az ütem előző elmaradna és a sor eggyel kevesebb szótagból állna?
Negyedszer: Én nem számítom Gábort az iskolás ütemezők közé, de ebben az esetben, amiről itt szó van, az ő ütemezése megegyezik az Iskoláéval. Az én érzésem szerint ez az ütemezés csak az értelemhez szól - s nem egyúttal a fülhöz. A fül a 4+2 ütemezését kívánja. S nem tudom elhinni, hogy ez csak a nőrím hatása volna, mert fülem éppígy reagál jambusi rím esetén is, mindannyiszor, mikor a félsor nem válik oly erős caesurával magától két háromtagú részre, mint ennél: Este van, este van... A 3+3 beosztást még tűri a fülem, de a 2+4 számomra, bevallom, szinte teljesen ritmustalan. Hogy Gyöngyösit idézzem én is, ezt pl.:
Örökös betűkkel nevét jegyezteti,
melynek fényét rozsda nem szennyesítheti.
ha így skandálom: "Örökös betűkkel nevét jegyzetei": ez teljesen zenétlen számomra, a "nem szennyesítheti" félsornál is fül legszívesebben 4+2 sémára tagol, holott ez nem nőrím. Nemhogy a nőrím lenne hatással sémára, hanem ép ellenkezőleg - mint cikkemben kifejtem - a 4+2 túlnyomó többségét, ami már Gyöngyösinél feltűnő. (Mert nem szabad gondolni, hogy Gyöngyösinél talán a jambikus rím volna többségben.)
A 4+2 séma tehát nem holmi önkényes "dallam," mint a trochaeus vagy a Boci-boci-tarka volna: hanem éppen a négy szótag lepergése után új hangsúlyt kívánt magyar fülnek legkedvesebb ütem. Mert való, hogy "a magyar vers igazi ritmusa mégis csak az, mely a magyar beszéd természetes beszéd természetes hangsúlya maga is egy fonetikai (majdnem: zenei) törvények által teremtett, s nem tisztán értelmi, hangsúly.
Az, amit Arany László kimutatott.