Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám · / · Figyelő · / · A Magyar ritmus problémájához
A véletlen szeszélye a Nyugat január 15.-i számában az én "Költő és Metrikus" c. dialógusomat odasodorta a Babits Mihály írása mellé, melyben - Horváth János könyvével kapcsolatban - az én ritmus elméletemről is szó esik. A világért sem akarnám a Nyugat hasábjait az én ritmus teóriám körül évek óta dúló harc színterévé tenni, a magam igazát majd megvédem én legközelebb megjelenő, "A magyar ritmus problémája" c. könyvemben. De egynémely mondanivalómmal mégsem szeretnék addig várni. És mivel Babits az én elméletemet Horváth János "perdöntő" fejtegetései által "végérvényesen megcáfoltnak" jelentette ki, mielőtt ellen periratomat elolvasta volna, kénytelen vagyok tisztelettel fellebbezésemet bejelenteni a következőkben előterjesztendő indokok alapján:
Először: Az a kijelentés, hogy elméletem végérvényesen meg van cáfolva, szinte refrénszerűen hangzik el tizenkét év óta a teóriámat támadó minden könyv, értekezés vagy bírálat megjelenése után. Tavaly Horváth Cyrill intézte el végleg, az én szerencsétlen és délibábos kísérletemet, azelőtt a metrikusok hosszú sora: Vikár Béla, Torkos László, Négyesy stb. ütötték agyon vers elméletemet, mindegyikük véglegesen és végérvényesen. Ha jól elgondolom, ezt akár biztató jelnek is vehetem, mert ha minden évben újra meg újra agyon kell verni a teóriámat, ez csak elpusztíthatatlan élet erejét bizonyítja. És én is azzal vághatnék vissza tudományos ellenfeleimnek:
Les gens que vous tuez se portent "ŕ merveille!
De még jobban megerősíti hitemet a magam igazságában, mikor azt látom, hogy metrikusaink általánosságban elvetik, sőt végleg és végérvényesen elvetik elméletemet, de ugyanakkor annak egyik másik sarkalatos tételét igaznak fogadják el. Négyesy a Zrínyi verselésére vonatkozó tanításomat (l. erről a Nyugat 1918. jun. megjelent dolgozatomat,) Trokos a tizenkettes sor kialakulásának elméletét, Horváth Cyrill az ütemek szótagszámának szabadságáról hirdetett tételemet stb. És nem gondolják meg, hogy ezek az igazságok így külön ki nem válogathatók, mert csak részei egy szerves egységnek, felbontott színei egy nagy igazság fényének, annak az igazságnak, hogy a magyar hangsúlyos versben a ritmikai hangsúlynak mindig össze kell esnie a logikai hangsúllyal.
Igazán következetes csak Sík Sándor volt, aki elméletemnek, mind a három alaptételét átvette és ezekben ismerte meg verselésünk legújabb fejlődésének törvényeit is. Ismeretes dolgozatában az új magyar versidom legszembetűnőbb jellemzőinek megállapítja:
1. az ütemek szótagszámának szabadságát
2. a súlytalan szótag nélkül, csupán a hangsúlyosból álló egy szótagú ütemet, tehát szóró-szóra azokat a tételeket, amelyeket én könyvemben a magyar ritmus törvényeinek megállapítottam és végre
3. elfogadja és újabb verselésünkre alkalmazza azt az igazságomat, hogy a sorkezdő súlytalanok az ütemen kívül eső ütem előzőnek tekintendők.
Még sem lehet tehát az az elmélet olyan "délibábos", olyan "szerencsétlen", nem lehet végleg elintézett vagy végérvényesen megcáfolt fikció, ami Sík Sándornál elég erő fundamentumnak bizonyult arra, hogy ráépítse az újabb magyar költészet ritmusának egész rendszerét.
Másodszor: Arany László "négytagú versízületével" nem lehet - mint Horváth János és Babits vélik - a magyar legfontosabb körét csak kis területen érinti. Arany László szabálya kifejezetten a súlyos kezdetű verssorokra vonatkozik ("A verssor első szótagja, ha nem artikulus vagy nem kötőszó, feltétlenül hangsúlyos." Vagy más helyen: "Csak úgy kell a hat szótagot csoportosítani, hogy az elején hangsúlytalan beszédrész ne lábatlankodjon.") A mi vitánk pedig éppen az olyan verssorok körül forog, melyeknek elején igenis ott lábatlankodik egy súlytalan szócska. Ilyenek pedig minden magyar költőnél, Ilosvaitól Arany Jánosig, ezrével találhatók. Ezeket mind "szabálytalanoknak" lefitymálni és a magyar ritmus keresésében csak a "szabályos" formák után indulni a magyar ritmikának nagyon könnyű és kényelmes - de nem az igazsághoz vezető útja.
Haeckel említi azt a botanikus professzort, aki tanítványainak szigorúan meghagyta, hogy csak a Linné rendszerének pontosan megfelelő tipikus formákat vegyék be a herbáriumba, a többit dobják el, mert azok "szabálytalanok", atipikusok. Ezzel a gondolkodással persze soha nem sikerült volna a fejlődésnek, a fajok átalakulásának törvényeit megtalálni.
A magyar ritmikában is a "szabálytalan" verssoroknak, az eddig uralkodott verstanok kitagadottjainak sorsát kell végre eldönteni. A súlytalan kezdetű verssorok ritmusát kell tisztázni, ha meg akarjuk végre ismerni a magyar ritmus mivoltát, fejlődésének és átalakulásának törvényeit. És pedig tisztázni kell nem teortizálva, nem definíciókkal és ellen definíciókkal, melyek a kérdést csak egyre jobban összegabalyítják. Ne ritmikai meghatározásokat keressünk, hanem a ritmust. A kérdés egyszerűen és világosan megformulázva ez: melyik szótagra kell a ritmikai súlyt tenni, mikor az ilyen verssort ütemezzük? Úgy kell-e ütemezni, mint Négyesy és hívei tanítják:
Egy némber, egy özvegy, egy hősködő asszony
vagy úgy, ahogy én érzem és hirdetem:
Egy némber, egy özvegy, egy hősködő asszony.
Ezen fordul meg az egész probléma. Aki úgy érzi az ilyen vers ritmusát, mint az utóbbi ütemjelzés mutatja, aki el sem tudná képzelni, hogy a költő másképpen érezhette volna, az az én elméletem híve. Hogy aztán azt a sorkezdő súlytalan szócskát ritmikailag minek fogja fel vagy minek nevezi, ütem előzőnek-e vagy elő ütemnek, súlytalan kezdetnek vagy a "góc" előtt súlytalannak vagy akárminek, az a dolog lényegére közömbös. A fontos az, hogy arra a szóra teszi a ritmikai súlyt, amelyre az én elméletem szerint a magyar hangsúlyos ritmus természete parancsolja.
Aki azonban az évtizedek óta megszokott tarrarara rara ütemezést most már másképpen megtanulni nem akarja vagy nem tudja (Umlernen nem magyar szokás, nincs is rá magyar szavunk!), az tovább is úgy fogja a magyar verset pattogtatni és amely verssornál ezzel az ütemezéssel nem boldogul, azt ezentúl is szabálytalannak és hibásnak fogja kijelenteni, vígan variálva a régi jó nyelvtani szabályt, ilyen formán:
Was man nicht rhythmisieren kann,
Das sicht man als Versfehler an.
Harmadszor: Babits "az ütem előző fikcióját" végérvényesen megcáfoltnak tekinti Horváth Jánosnak azzal a kérdésével, hogy én "mi jogon veszem ki az első szótagot a négyből?" Megmondom, mi jogon. Azon a jogon, hogy én élesen disztingválok ütem és szótagszám között. Az iskolában évtizedek óta úgy tanítják a verstant, hogy csupa számtani képletekkel tömik tele a diákok agyát: 4+2, 4+3, 4+4, 3+2 stb. stb. A végén ez már nem is vers ritmus, hanem logaritmus... Én a magyar ősi ritmus legjellemzőbb sajátságának azt tanítom, hogy a négyütemes sorban a súlytalan szótagok száma ütemről-ütemre szabadon változhat (sőt a súlytalan teljesen el is maradhat.) Természetes, hogy különböző terjedem ütemek különböző terjedelmű sorokat is adtak. A sorok terjedelmének ezt a szabadságát a rím fellépése megszorította, mert a rím csak egyenlő sorokat csendíthetett erősen össze. Így alakult ki a tizenkettes. De ezen belül az ütemek tovább is megtartották régi szabadságukat: az ütemek szótagszáma csak annyiban volt korlátozva, hogy a négy ütemnek együttvéve vagy - ahol ütem előző volt azzal együtt - tizenkét szótagot kellett kitenniük. A félsor (két ütemes) tehát 5-6-7, sőt 4-8 szótagból is állhatott, csak a másik félsorral együtt kellett tizenkettőt adnia. A fejlődés e fokát mutatják Zrínyi versei. Aki nem keresi bennük a mai 6+6-os caesurát, ritmusukat kifogástalannak fogja érezni. - Gyöngyösinél alakult ki végleg a félsorok egyenlősége. Most már két ütemnek együttvéve - vagy, ahol ütem előző volt, azzal együtt - ha szótagot kellett adniuk, de a félsoron belül az ütemek szótagszámának ősi szabadsága érintetlen maradt.
Én tehát azon a jogon "veszem ki az első szótagot a négyből," mert az ütemet nem a szótagszám teszi és nem szabad beleszorítani az ütembe azt a súlytalan szótagot, mely a magyar ritmusban mindig kívül esett az ütemen, sőt a régi költészetben kívül esett még a tizenkettes soron is, mint p. o. Apáti Feddő énekében, ahol szabályos tizenkettesek közé keverve ilyen sorokat találunk:
A régi jó királyok míglen országának.
Ki magokot kelletik hízelkedésekkel.
Ezekben már igazán nem lehet vitás, hogy a sor első üteme: régi jó és magukat, mert hiszen ezekkel kezdődik a tizenkettes. És akkor az első ütemet megelőző súlytalan - mely a ritmikai soron kívül esik - mégsem lehet más, mint ütem előző.
Próbáljuk ez utóbbi sort egy szótaggal megkurtítani:
Ki magát kelleti hízelkedésekkel.
A súlytalan névmás most már bent van a tizenkettes sorban, de azért még mindig kívül esik az ütemen - tehát mégis csak ütem előző!
Hagyjuk el most a súlytalant egészen.
Magát kelleti hízelkedésekkel.
Akinek van füle a hallásra, megérzi, hogy bár az első sor 13, a második 12, a harmadik 11 szótagból áll, mégis mind a három sorban ugyanazon szavakon van a ritmikai súly, mind a három sor ritmusa ugyanaz. Tegyünk még egy próbát Csokonai verseivel:
Hát ezekért folynak Paktólus habjai?
Ezekért vésődnek Quitó havasai?
Ezekért jön e fel a nap minden reggel?
Nem látja-e mindenki, hogy a költő mind a három sorban ugyanazon a szón ("ezekért") érezte a ritmikai hangsúlyt, az első sor súlytalan "hát" szócskája pedig kívül esik az ütemen és annak ritmikai súlyát magához nem ragadhatja. Itt is megpróbálhatjuk ezt a szócskát elhagyni, a két ütem: ezekért folynak, ugyanazt a ritmust adja, mint a másik két sorban: ezekért vésődnek stb. Én tehát - hogy még egyszer megfeleljek Horváth kérdésére - azon a jogon veszem ki az első (súlytalan) szótagot az ütemből, mert egyáltalán nem tartozik bele.
Negyedszer: Jót mosolyogtam Babits megjegyzésén, mely engem az "iskolás ütemezés " hívei közé számít, engem, aki évek óta éppen az iskolás ütemezés rozoga falait döntögetem. A dolog érdemére: A fél alexandrinus 4+2-es tagolása:
Kiki nyugalomba
a sor első felében:
Este van es|te van -
Már csütörtököt mond. Ez már szeget kell üssön a fejünkbe. Kérdés vajon nem a trochaikus (női) rím csengése szoktatta-e a fület ahhoz, hogy az utolsó két szótagot a többitől szakítsa? Lám Gyöngyösi jambikus rímeinél az ilyen ütemezéssel már lépten-nyomon megbotlunk:
Hír után hamar érkezik ma|ga is
Várják a Vármegye s Kassa városa is.
De ahol látszólag sikerül is a fél alexandrinust 4+2-es izülettel elritmizálni, ez csak annyit bizonyít, hogy 6=4+2. Lám Vikár Béla három (két szótagú) ütemnek ritmizálja:
Egy ném|ber egy özvegy
és a vers ezt is tűri, mert 6=2+2+2. És végig lehetne ütemezni 3+3 izülettel is, így:
Egy némber egy | özvegy
Mi akadálya volna ennek? A hangsúly? Ugyan kérem! Hiszen a 4+2-es ütemezés
Egy némber egy | özvegy
éppúgy keresztül gázol a hangsúlyon, mint a másik kettő. Mihelyt a magyar versben (a hangsúlyos versben 4) éppen a hangsúlynak semmi köze a ritmushoz, a magyar ritmus problémája átalakul közönséges számtani feladattá és a félsor hat szótagját mindenki feloszthatja a maga gusztusa szerint. Egy zeneszerző barátom negyedik gimnazista fia Toldit tanulva a "boci boci tarka" dallamára dúdolgatja. Tessék csak megpróbálni, milyen pompásan megy a dolog. De éppúgy el lehet énekelni a "szeretnék szántani" nótájára is. Kívülről mindenféle dallamot, mindenféle sémát rá lehet a versre erőszakolni. De a magyar vers igazi ritmusa mégis csak az mely magából a versből, a vers szavainak talajából sarjadzik és a magyar nyelv természetes hangsúlyaiból meríti erejét.