Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám

Szente Piroska: Foglyok

A mosóné kiadott szobájában üldögéltek az oroszok, körülöttük lúgpárás hidegség terjengett. A fakó gázláng olyan sárgán világított benn, hogy még csak növelte a homályt. Ha valaki bejött, alig látott, még jó, hogy az oroszokhoz nem járt a kutya sem. Nem volt barátjuk sem égen, sem földön és ha bele fáradtak alkalmi munkáikba, összebújtak a szegény mosóné nagyon szegényes szobájában, hárman az egy ágyba és a vékony bordáit mutogató díványra, melyen alig tudta hová tenni hatalmas tagjait Kuralov. Andrej Andrejev és Szasa, a kis medikus, az ágyban aludtak, mert ők soványak voltak.

Szasa ma nagyon szomorúan jött haza, alig húzta magát. Csak ledőlt a közös ágyra szótlanul, befordult a fal felé és nem mozdult. A másik kettő már otthon volt, mikor ő jött. Andrej a hideg vaskályha mellett ült és szokása szerint beszélt. Szokása szerint sokat beszélt és tüzesen. A háború emlegette meg az emberek rosszaságát és azt a kedvenc ötletét, hogy a rossz embereket intézményesen ki kellene pusztítani, mint a farkasokat.

De ki tegye ezt, ez a kérdés? A jó emberek?

Andrej Andrejev még egy fegyvert sem sütött el soha, lévén ő szabó hadban és békében és máskülönben is igen vajszívű. Beszélni azonban szépen tudott. A szeme tüzesen csillogott és őszes-fekete szakálla engedelmesen kísérte kopasz fejének élénk mozdulatait. Kuralov néha ránézett jóindulatú barna tekintetével, de ő már kívülről tudta mindezt és különben is Szasát figyelte aggódva. Nem is állta sokáig, hogy meg ne kérdezze.

- Mi bajod Szaska?

Szavai gyengéden peregtek nagy piros szájáról, mint a langyos tavaszi eső, de Szasa csak haragos vállrándítással felelt. Helyette újra Andrejből buggyant ki a szó:

- Furcsa vagy te barátocskám, mert hogy ilyeneket kérdezel. Te talán nem tudod az ő baját? És a te bajodat és az én bajomat, Mit kérdezed tőle az ő baját? Egy ilyen kis úri gyerek baját, ha húsz éves korában elcipelik a nyanyuskája szoknyája mellől, hogy piszokban, vérben fetrengő sebesülteket kötözzön? Hogy mi a baja, ha büdös ellenséges bakák megfogják, meglökdösik, megrugdossák és bezárják az unalom meg a nyomorúság táborába. Mit kérdezed, hogy mi a baja, ha még mos, békében, sem mehet haza és itt kell velünk trógerosodnia, velem egy ágyban hálnia...

- Fogd be már a szád! - kiáltott bele dühösen a szó áradatba Kuralov. Haragosan nézett a megszeppent szabóra:

- Nem látod, hogy szomorú? Mit búsítod még te is?

- De nincs is igaza Andrejnek, - sírta ki a párnából Szasa. - Nem is az a bajom, hogy vele kell egy ágyban aludnom.

És ekkor megértette Kuralov, hogy minden nyomorúságok között mégis ez esik a legrosszabbul a fiúnak. Picit lenézően, gyöngéden sajnálta őt, akit egyedül szeretett egész nem szeretett fajtájából. Oda ment hozzá és széles tenyerét fejére tette gyöngéden.

- Hát miért sírsz fiacskám?

De Szasa nem felelt, csak gyerekesen sírdogált maga elé. Később mikor már nem faggatták, megszólalt magától is, kidünnyögve a párnából.

- Azért sírtam, mert egy lány nagyon lenézett engem. Nagyon szép kislány volt, fekete bársonyba és hosszú szőrű prémbe öltözve. A haja is olyan volt, mint valami gyönyörű fekete prém és a száját gőgösen lebiggyesztette, mert meg mertem nézni őt. És nem is csodálom, mert rongyos vagyok, mint egy csavargó. Egy rongyos fogoly!

Felzokogott, őszinte és mély fájdalommal.

A két férfi összenézve, csendesen elmosolyodott. Istenem, milyen gyerek ez a Szasa és milyen megható az ő bánata!

- Ne sírj Szaska, - szólt Kuralov - szép fiú vagy te így is! És annyi kislány van a világon, mint égen a csillag. Gyere, kelj fel inkább és egyél valamit. Délben sem ettél.

Szasa megérezte, hogy nem veszik komolyan és megadóan szólt:

- Igazad van, de látod, de nekem ez nagyon rosszul esik mégis.

szép kék szemével könnyesen nézett rá és ettől Kuralov szíve végképp ellágyult. Átölelte a fiú vállát és úgy vitte őt az asztalhoz, ahol Andrej a vacsorát készítgette elő. Kenyeret vett ki egy darab újságpapírból, feketét és ragacsosat. A nyomdafesték foltokban tapadt rajta. Túrót is szervírozott fehér papírban, fanyar illatú, sárga halmocskát.

- Keserű, mint az élet és épp úgy kellett verekedni érte! - dünnyögte maga elé.

Mégis gondosan osztotta háromfelé, hogy senkit se rövidítsen meg.

Szasa undorodva nézett az ételre.

- Mindig éhes vagyok és sohasem birok enni. Ha csak ránézek ezekre az ételekre, amiket mi eszünk, már elmegy az étvágyam.

Kuralov elgondolkozva nézte a fiú sápadt arcát és gyanúsan csillogó szemét, majd felkelt és lenyúzott katona kabátja zsebéből kis csomagot vett elő.

- Szereztem egy darabka kolbászt. Neked szántam reggelire, de ha nem bírod a túrót, edd meg most. Majd kerítek reggelire mást.

Átnyújtotta farkánál fogva az arasznyi kolbász véget, Szasa pedig olyan nyugodtan vette el, mint egy kisgyermek az anyja utolsó falatját. Andrej nem nézett oda, mert ő nem kívánta a kolbászt csak egy nagyot és dühöst harapott a csirizes kenyérből.

- Ez is rossz. - Fintorgott Szasa az első falatnál. - Sós, mint a tenger. Nem bírom megenni.

Bágyadtan dőlt hátra a széken.

- Hát mit fogsz enni? - kérdezte Kuralov aggódva.

- Semmit. Nem is vagyok már éhes. - És így feküdt le, vacsora nélkül.

Kuralov nem tudott elaludni az éjjel, mégis csendesen feküdt, mert a törött dívány minden mozdulatára megreccsent és félt, hogy felkelti a társait. De mikor az ágy felől is nyugtalankodást hallott, halkan megszólalt:

- Andrej, alszol?

- Nem alszom testvérkém, de a gyerek alszik.

- Vigyázz, föl ne keltsd! Miatta gondoskodom annyit. Azt gondolom Andrej, menjünk mi innen el. Menjünk el ebből az éhes Wienből, mert ez a gyerek elpusztul itt. Nekünk sincs jó dolgunk, de Szasa nem fogja kibírni ezt a keserves telet.

- Igen, igen! Nagyon is igazad van Fedjka, de vajon hová menjünk? Hová mehetünk, mikor nem tudom, van-e össze-vissza ezer koronánk. És olyan nehéz mindenütt munkát kapni.

- Úgy gondolom, hogy elmehetnénk abba a faluba, ahol már dolgoztam egyszer a fűrészben. Falun mégis könnyebb megélni. Te pedig varrhatnál a parasztoknak. Ennivalóért.

- Hagyj békén ezekkel a nyomorult parasztokkal! - suttogta dühösen Andrej. - Hallani sem akarok róluk! Gazemberek ezek az itteni parasztok mind!

Kuralov elmosolyodott a sötétben.

- Ugyan, a mieink talán angyalok, odahaza?

- Hát nem angyalok, de ilyen rosszak még sem tudnak lenni.

- Az emberek nagyjában mindenütt egyformák, - fejezte be ezt a vitát Kuralov.

Azután még sokáig suttogtak a éjszakában arról, hogyan lehetne elszabadulni az éhes városból és mivel semmi sem kötötte őket ide, elhatározták, hogy már holnap megpróbálkoznak a faluval.

Szasa sem bánta, sőt örült neki, hogy itt hagyják a nagyvárost, ahol nem neki nyíltak a pompás, a színes, szép aszfalt virágok. A készülődés és útra kelés felrázta kissé fásult bágyadtságából, különben megszokta már, hogy Kuralov határozzon helyette és puhán elolvadt a nálánál okosabb mesterlegény gyámkodása alatt.

Dél felé már a kehesen szuszogó, beteg vonaton ültek. Az egész poggyászuk egy hátizsák volt a Kuralov széles hátán, mégis jól érezték magukat. Örültek, hogy hátat fordítanak az éhségtől vergődő világvárosnak a nyomorúság e világának.

Csak két órát utaztak, délután már idegen, fagyos országúton bandukoltak egy sziklás hegyek alján szétszórt falu felé. A falu szélén kocsmára találtak, ennivalót kértek barátságtalan gazdájától, de az nem adott. - Nincs semmi! mondta mogorván és ebből nem akart engedni. Ímmel-ámmal felelt a kérdéseikre is és kellemetlen válaszokat adott. Hogy a gyár csak félnapokat dolgozik, mert nincs szene és még a régi munkásait is elbocsátja. Szabó, az kellene a faluban, de a parasztok mégy egy ócska nadrágot sem adnak idegen kezébe. Előbb meg kellene velük barátkozni.

- Ne fizessünk előre nekik egy kis áldomást, - kérdezte dühösen Andrej és káromkodni kezdett. Szidta kegyetlenül a parasztokat és Kuralovot, aki közéjük csalta. Oroszul kiabált és a sanda szemű kocsmáros gyanakodva nézte. Arról pedig hallani sem akart, hogy éjjeli szállást adjon nekik és az oroszok komoran indultak ki a gyorsan leszálló szürkületben hajlékot keresni. Sorba benyitottak minden házba és mindenütt becsapták az orruk előtt az ajtót. Sőt durvák voltak hozzájuk és közönyösek az ínség iránt. Egy kislánytól kaptak végre néhány szelídebb szót és egy kis útbaigazítást. - Oda átellenben! Ott nagy gazda lakik, ahol van hely elég. Ölés is van ma nála, talán, ha segítenek neki, ad valahol szállást.

Arra mentek, amerre utasította őket. Benyitottak egy hatalmas nagy udvarra, mely felnyúlt egész a hegyoldalra és a hosszú, keskeny parasztház mintha beszaladt volna a hegybe. A konyha ajtó ki volt tárva szélesre, vöröslő tűz fénye csapott ki, végigfolyva a lucskos havon. Egy sovány öregasszony nagy teknőben hurkát mosott a kútnál és sziszegve kapkodta ki eres, köszvényes karjait a metszően hideg vízből. Lesben ülő szemeivel megnézte az idegeneket, de nem szólt semmit és hagyta őket tovább menni a konyhába, ahol óriási fazékban hurka főtt, pukkanósan a forró víztől, nehéz, zsíros, fűszeres gőzölgéssel. Odabenn minden és mindenki fényes volt a zsírtól. A paraszt hentes, a szolgáló, az asszony, a lánya és a gazda, akinek csak úgy röhögött a megelégedéstől a zsíros, vörös arca. Fehérpillájú malac szemével, rengő nagy hasával kannibálnak látszott, aki a saját fajtájából táplálkozik. De megpillantotta az idegeneket és rosszindulatú gyanakvás sötétítette el az ábrázatát. Felcsattanó hangon támadt rájuk éhes nézésű koldusokra:

- Mit akartok, mi, Mit kerestek, kit kerestek?

Kuralov csendesen és komoran felelt:

- Éjjeli szállást keresünk és megszolgálnánk érte.

- Majd csavargókat fogadok a házamba! - ordította dühödten a gazda. - Csak ki innen, kifelé! Semmi szükségem a munkátokra, majd megcsináljuk magunk!

Nem voltak egy cseppet sem meglepve, mikor így kikergették őket. Valahogy nem is vártak mást az emberektől. Mentek megalázva és fásultan.

A kapuban utánuk szaladt a kender fehér hajú parasztlány, egy szál véres hurkát tartott a kezében és szótlan illegéssel feléjük nyújtotta. Andrej Andrejevből kicsapott erre a düh.

- Egyétek meg ezt is magatok és fulladjatok meg tőle!

És dühtől szikrázva kiköpött. A megrémült nőszemély ijedten menekült előle. Most kint álltak a falu végén, sűrű, nyirkos és fekete volt minden körülöttük. Két hegy orma sötétlett a sötétben előttük, mint egy könyörtelen templom két hideg tornya és közöttük áthúzott a szél. Reszkettek benne, olyan hideg volt a lehelete és sokáig nem is állhattak itt. Kuralov szótlanul elindult és a másik kettő követte őt, mert érezték benne az erőt, ami belőlük már hiányzott. Utána bukdácsoltak a sötétben és átmásztak valami kerítésen. Egy szérűskertben voltak, ahol Kuralov szalmazsuppokkal fedett, földbe ásott veremre akadt. Egy kővel leverte róla a lakatot és bebújt az alacsony ajtón, társai követték a fülledt sötétségbe. Jó meleg volt idebenn és néhány szál gyufa világánál elhelyezkedtek a krumpli halmokon, bele-bele akadva a szanaszét heverő kerti eszközökbe. Egymáshoz húzódva hallgattak és néha-néha sóhajtottak egyet. Pihentek.

Csakhogy a csöndben és sötétben sötéten és csendesen megjött az éhség és gyomrukba vágta sarkantyús sarkát. Semmi ennivalójuk nem volt, még egy darabka kenyerük sem és Szasa nyafogni kezdett. Fogott egy krumplit, meghámozta a sötétben és undorodva rágódott rajta. Olyan volt, mintha földet enne. Siránkozott a sorsa fölött és Kuralov ezt nem tudta elviselni. Fölkelt és hatalmas tagjait hétrét görbítve kibújt a veremből. A másik kettő reménykedve nézett utána. Úgy bíztak benne, hogy biztosra vártak tőle valami megoldást.

Jó ideig elmaradt és mikor visszajött, nem hozott semmit, nem szól semmit, csak vissza kuporodott a helyére. Andrej és Szasa nem mertek tőle semmit kérdezni, de csalódva húzták el a sötétben a szájukat. Egy kis idő múlva megszólalt, mintha csak maga-magának beszélne:

- A kert is a házhoz tartozik és odanyúlik a ház végébe. A ház vége majdnem a hegyben van és a hegyoldalra nyílik a kamra ablaka. A kamrába most vitték be a kolbászokat, meg a sajtokat. - Elhallgatott.

- És miért mondod ezt nekünk Fedjka? - kérdezte csendesen Andrej.

De ő nem felelt egyenesen, hanem ezt mondta:

- Az ablak egészen alacsony és csak egy drótháló van rajta.

Erre megint csend lett, szinte érezni lehetett, hogy dolgoznak az agyak benne. Majd megszólal Szasa.

- Egyszer, már régen, olvastam egy könyvet és abban egy mondást. "Gazdag embernek kötelessége, hogy becsületes legyen, de a szegény ember nem köteles vele."

- Ez így van. - Szólt mély hangjával Kuralov. - Mint vélekedsz te erről Andrej?

Andrej nem is felelt, csak felállt és már indult volna kifelé, ha Kuralov meg nem fogja a karját, mondván:

- Várjunk, míg lefekszenek.

Később, mikor már az idejét látta, maga indult előre. Odakint korom fekete és hideg sötétség uralkodott, a hátukon borzongások futkostak tőle. Kuralov Szasa kezét fogta és Szasa Andrejét, Andrej pedig szabad kezében a kiürített hátizsákot lóbálta. Így kúsztak tovább a hegyoldalon, míg a ház hátsó részéhez nem értek. A süket sötétségben tapogatózva kereste az ablakot Kuralov és puszta kézzel rángatta le róla a dróthálót. A csupasz ablak, mint egy száj várta, hogy bekapja őket. Egy kicsit még vártak, felajzott idegekkel figyelve, de semmi nyugtalanító nem történt és Kuralov elsőnek bebújt az ablakon. A másik kettő utána.

Sötét volt, világítani még egy gyufaszállal sem mertek. Kinyújtott kezük zsíros hurkákba, sima kolbászokba akadt, amik csúsztak, mint az angolna. Kapkodva dobáltak be mindent a hátizsákba. Szívük szinte a torkukban dobogott, bele akadtak egymásba, egymás kezébe, lábába. Szasa egyszer belelépett valamibe, valami síkosba és megcsúszott rajta. Megingott és mikor kitárt karjával támaszt keresett, lerántott egy madzagra kötött rudat, melyre kolbászt akasztottak száradni. Lezuhant mindenestől a földre és magával sodorta Szasát. A hideg kolbászok arcára csapódtak, mint a rémület kígyói.

Nagyon megijedtek. Remegve húzódtak fel az ablakhoz menekülésre készen. A fülük elmeredt a figyelésben, de a ház csendes volt, semmi sem mozdult. Óvatos mozdulatokkal újra beljebb merészkedtek.

- Csak szedjük össze és menjünk, - suttogta rekedten Kuralov, de még alig hogy kimondta, alig hogy újra lehajoltak a szét hullott zsákmányért, már kivágódott az ajtó, egyszerre minden előzmény nélkül, hogy úgy hangzott csendhez szokott fülüknek, mint egy szörnyű robbanás. Eszméletlenül meredtek az ajtóra, melynek világos keretében ott állt a dühödt arcú paraszt fegyverrel a kezében és szitkozódva belelőtt a sötétségbe. A lánya remegve tartott mögötte egy véres fényű lámpát.

Az oroszok a rémülettől mozdulni sem tudtak. A rosszul égő lámpa fénye nem világította meg őket, homályban álltak, mint ijedt kő szentek az éjjeli kálvárián, míg Kuralov össze nem rándult. A második lövés a vállát érte. Erre magához tért, előre lökte a szabót és Szasát magával rántotta az ablak felé. A paraszt ordítva lőtt utánuk, de nem talált és közelebb jönni nem mert. Az oroszok a szeme láttára szöktek meg.

Lihegve és bukdácsolva a sziklákon felfelé futottak a hegyen, rekedt kiáltásokkal és kapkodó mozdulatokkal tartva össze egymást. Csak erre látszott az útja a menekülésnek, mert alulról már fények imbolyogtak az éjszakában. Lámpásokkal szaladtak össze az emberek, ordítás támadt és üldöző puska ropogtatás. Üldözték őket csörtető ember vadászok és ők lihegve menekültek, mint félelemtől vak szarvasok. Bukdácsolva rohantak a hegyen, jobbról, balról vad fenyegetések ostromolták a fülüket. Lárma, lárma, őrjítő zsivaj! És még csak egymás rémült arcát sem láthatták, sötét volt, mint a vakság. Azt sem lehetett látni, csak hallani, amint felordított Andrej, kicsúszva lába alól a talaj. Rémült hörgéssel zuhant le valamerre és rögtön rá Szasa sikoltott fel: - Jaj Fedja segíts! Kétségbe esve kapkodott Kuralov felé, még kezébe akadt a kovács karja, megmarkolta és rántott egyet vérző vállán és egyensúlyt vesztve, egymáson átbukva lezuhantak. Andrej után egy előttük lappangó mély szakadékba, mely elnyelte őket, mint egy óriási fekete száj, mint a távoli otthont örökre elfogó mély, fekete fogság, ahonnan már soha ki nem szabadulnak, ahol ők már örökre foglyok maradnak.