Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám
Az a nem egészen három könyvnyi szöveg, mely a Satricion egykori tizenhat könyvéből ma is megvan, a Néró-korabeli római társadalomnak csak néhány osztályával foglalkozik, éppen azok. melyeknek képviselői a meglévő könyvek epizódjaiban szerephez jutottak. Hiba volt régen s hiba volna ma is a Satiricon-ban kulcs regény vagy ha úgy tetszik, kulcs erkölcsrajzot látni és feltételezni, hogy Petronius a Satiricon szereplőinek - a kalandoroknak és kisvárosi polgároknak - maszkjában tulajdonképpen a császárt, az udvart s a magasabb társadalmi osztályokat akarta kifigurázni. Végzetes módszerbeli kisiklás volna ez (melynek sajnos, még ma is vannak áldozatai), mert a Satiricon-t allegóriának minősítené s ezzel kiszakítaná szerves irodalmi összefüggéséből és Vergilius "udvari" idilljeinek rokonságába sorozná. A Satiricon minden ízében realisztikus mű s ennélfogva személyei a maguk társadalmi osztályát képviselik. Így le kell mondanunk arról az erőszakoskodásról, mellyel egyesek a Satiricon társadalom-rajzát két szempontból akarták kiaknázni, mikor szereplőkben egyfelől a kalandorok, kéjencek, kispolgárok, versfaragók stb. apróra megrajzolt típusait látták, másfelől ugyanezen személyek némelyikében a császárnak, befolyásos udvari embereknek, hatalmas államhivatalnokoknak stb. allegóriáját igyekeztek felfedezni. Hogy aztán Petronius legplasztikusabban megrajzolt alakjában, Trimalchio-ban esetleg Nero egy-két torz vonását is felhasználhatta, az más kérdés, mely azonban - még ha adataink pozitívumokat hoznak is ebben az irányban - csak az író művészi alkotásának titkairól lebbenti fel majd kissé a fátyolt, de nem fog illetéktelenül belenyúlni a Satiricon műfaji minősítésébe.
Lehet, hogy az egykori teljes Satiricon az egész római társadalom minden osztályát bemutatta egy-egy tipikus szereplőjének személyében. Bármilyen volt is ez a tükör, ma már csak egyik darabja van kezünkben csak bizonyos osztályai és csak bizonyos típusai tükröződnek. A társadalom felső tízezre nem szerepel a mai Satiricon-ban, pedig a hatalom, a szó és a vagyon urai: a császár és hivatalnokai, az ügyvédek és politikusok, az uzsorások és a katonák - egyfelől, másfelől az életigényeiben kitűnő típust, elég hálás témát adhatott volna (vagy talán adott is) a Satiricon írójának. Azonban a ránk maradt Satiriconűban mindössze két nagy típus-csoport képviseli a római társadalom két osztályát: a dologtalan, ingyenélő, mindenre kapható kalandorokat és a kisvárosi polgárságot. Itt nincsenek elvi küzdelmek, hazafias gondok, háborúk, sötét politikai intrikák, összeesküvések, államcsínyek és politikai gyilkosságok, itt a kalandorok és kispolgárok mindennapi élete pereg le előttünk filmszerű elevenséggel és változatossággal. Itt nem a Cicero rideg, ünnepélyes és szabályszerű körmondatokban szónokló római-típusa van előttünk, nem Seneca magas irodalmi és filozófiai műveltséggel túltömött közönsége, nem Tacitus tragikusan sötét, komor hőse: - itt, a sors különös kegyelméből, mindennek épp az ellenkezője van: az ember, a maga emberi mivoltában, apró bájaival és örömeivel együtt, az agyafúrt csalások és körmönfont ravaszkodások emberei, egy túlfinomult és túl gazdagodott kor dekadens alakjai: testi szükségleteik és érzéki szenvedélyeik akaratlan rabszolgái, új és új izgalmak eszeveszett hajszolói: léhák, lelkiismeretlen, kegyetlenek, vajszívűek, éhesek, italosak, kéjencek, kicsinyesek, nagyképűek, hencegők, hazugok: romlottak és jók, sárból és könnyből összegyúrtak, kicsiny, fájdalmasan groteszk figurák, mulatságosak, kedvesek. Emberek. Petronius töredékei a Nero korabeli római társadalomnak éppen azt a felét festik bravúros ecsetvonásokkal, melyről más írónál csak imitt-amott kapunk néhány elszórt adatot. A töredékes Satiricon társadalmi részletrajz, de mint ilyen egységes, teljes, páratlan.
A Satiricon-nak negyvennégy, név szerint említett szereplője van, s ezek világosan két csoportra oszthatók: egyiket "A világpolgárok," másikat "A kisváros" címen fogjuk egységbe.
A világpolgárok. Ennek a típus-csoportnak protagonistái: Encolpios, Ascyltos, Giton és Eumolpos: a két kalandor, a szép-fiú s a mindenáron - költő. Mind a négyen annak a típusnak képviselői, mely tulajdonképpen a császárkori Rómában alakul ki teljesen: a kozmopolitának. A birodalom óriási kiterjedése, a nagyszerű közlekedés s az óriási idegenforgalom szétfeszíti a ház fogalmának keretét. Az arisztotelészi politizmusa, az állampolgári tevékenység már csak keveseknek ideálja, immár az ember, az egyén lép előtérbe, kinek egyetlen célja a maga életének minél teljesebb kiélése. A stoikus filozófia táplálja ezt a gondolatot, mely elméletileg a világpolgárság, az ember-testvériség eszményében csúcsosodik s már Senecá-nál határozott fogalmazásban jelenik meg: "az én hazám a nagyvilág" (de vita beata 20, de tranqu an. 3.) Gyakorlatilag ez a tanítás a dekadencia melegágya lett, a stoikusok ugyanazt vallották, hogy az embernek legfontosabb életcéljait az állami élet keretein kívül lehet és kell megközelítenie, de ezen nem a Tacitus-emlegette infuctuositas in negotiis-t és contemptissima inertia-t értették, hanem az állampolgári nyűgöktől felszabadult erőknek az erkölcsi tökéletesedésre fordítását. Azonban a filozófiailag nem művelt lelkek könnyelműségének akarattalanul is erős támaszává lett ez a mindinkább terjedő, hódító s úgyszólván divatos kozmopolita gondolat. Az aktív világpolgár nagyon szépen felépíthette a maga léha életét a stoicizmus egészen más szándékú alapelveire, körülbelül úgy, ahogy a minden hájjal megkent Seneca folytatta a maga epikureista életét - stoikus elvek alapján.
Petronius világpolgárai is ilyen emberek, őket is ez a gyakorlativá lefokozott stoikus gondolat termelte ki: nincs hazájuk, nincs családjuk, mindenütt egyformán otthon vannak, mindig az egyéni érdek - az egyéni élet teljes kiélése - a vezető gondolatuk, de valósággal megfordított stoikusok: számukra főfő adiaforon minden erkölcsi érték s kultuszuk egyetlen tárgya a test.
Encolpios, az elbeszélő, mind a négy közt a legélesebben jellemzett alak. Eleven és ruganyos temperamentum, éles eszű és szellemes, könnyelmű és vidám, minden helyzetbe könnyedén beletalálja magát s minden bajból páratlan leleményességgel menekül. Száz veszedelmet megúszott már: megszökött a főiskoláról, megszökött a gladiátor csapatból, volt rabszolga, gyilkolt, rabolt, lopott, kalózkodott és mikor utolérte a törvény keze, megint csak megszökött. Kalandról-kalandra hajtja a vére, élni, enni, inni, szeretni kell s ő nem válogatós az eszközökben: ha kell, lop, ha másképp nem megy, erőszakoskodik s ha minden kötél szakad s már-már felkopik az álla, meghívatja magát valami parvenu-vel végeérhetetlen lakomára. Minden szenvedélyét szabadjára engedi, mégis az érzékiség tör ki belőle legnagyobb erővel s ez adja meg jellemének az alapszínt. Halálosan szerelmes Gitonba, a remek fiúba, dédelgeti, hízeleg neki, remegő, forró vallomásokkal árasztja el, átszellemült gyönyörűséggel öleli és zsarnoki féltékenykedéssel gyötri. Mikor Giton egy ízben nem Encolpiost, hanem cimboráját és vetélytársát, Ascyltost választja, Encolpios kardot ránt s meg akarja ölni Ascyltost, majd elkeseredésében szentimentális hangulatba lágyul, végül bánatában fel akarja akasztani magát. Valósággal romantikus hős, - aminthogy a kalandor mindig romantikus -, szenvedélyesen szerelmes, féltékeny, becsületére és férfiúi jogaira kényes, máskor ábrándos, ellágyuló, passzív. Mikor Ascyltos elveszi tőle Gitont s a fürdőbe viszi, Encolpios ellopatja a vetélytárs ruháit s megszökteti Gitont: mire a meztelen Ascyltos nyomukba ér, már ismét boldog szerelemben találja őket. Szóval Encolpios ravasz és veszedelmes trükköktől sem riad vissza, hogy Gitont visszaszerezze, viszont máskor a leghűvösebb lelki nyugalommal nézi, amint Quartilla és Psyche összeházasítja Gitont a kicsi Pannychisszel, sőt az elvetemült Quartillával együtt az ajtó hasadékon keresztül végig élvezi a gyermekek nászéjszakáját. Szélsőségek között csapongó jellem, ellentétekből szövődő lélek: a hajótörésben magához kötözi az imádott Gitont, hogy együtt pusztuljanak el, de alighogy meglátja Crotonban a gyönyörű Circét, olthatatlan szerelemre lobban iránta s innen kezdve a Satiricon mai végéig Giton már alig érdekli. Ha még emlékezetünkbe idézzük, hogy valaha Ascyltosszal is szeretkezett, hogy egyszer egy tisztességes asszonyt erőszakosan akart magáévá tenni, hogy Lichas feleségével is viszonya volt, meg kell állapítanunk, hogy ez a kalandor a fiú- és asszony szerelmek oly gazdag skáláját játszotta végig, amilyennek kevés antik Don Juan dicsekedhetik. Ennek a lágy és lírai búskomor és áradozó, vakmerő és leleményes, lelkiismeretlen és opportunus kalandor típusnak párja Scyltos, a nemzetközivé váló világbirodalom kozmopolitáinak másik típusa: erőszakos és kíméletlen, durva és erős, egyetlen vágya Giton, egyetlen gondja: hogyan hódítsa el cimborájától. Ő a kikapart gesztenye barátja, nincsenek ötletei nem gondolkodik, s ha kedve tartja, kardját üt és elveszi Encolpiostól a szeretőjét. Emiatt örökös a civakodás köztük és csak a közös bűnök tudata tartja össze őket. Goromba Gitonnal szemben is, úgy, hogy a gyengédségekhez szokott fiú az első alkalommal visszaszökik tőle Encolpioshoz. Az író ezt az alakját csak néhány markáns vonással jellemzi s a XVI. könyvben aztán hamar el is ejti, hogy átadja helyét a triumvirátusban a megrögzött verselőnek, Eumolposnak.
Sajátságos, hogy Trimalchio lakomáján Encolpios, Ascyltos és Giton alig-alig jutnak szóhoz. Inkább csak bámészkodnak, figyelnek, élveznek és új és szokatlan nekik a fényűző berendezkedés, a pompa, a gazdagság, a meglepetések tarka sorozata és nem egyszer szégyent vallanak ebben a nekik idegen környezetben. Encolpiosra, a könnyűvérű kalandorra, rá sem ismerünk: egyik ámulatból a másikba esik, az egymást sűrűn váltó meglepetések láttára szem-szája eláll, minden leleményessége cserbenhagyja. Kénytelen folyton kérdezősködni szomszédjától s ostobasága miatt egyre-másra eszi a méreg. Egyébként eléggé tud alkalmazkodni a társasághoz: élvezi az asztal örömeit, hálás a tarka-barka meglepetésekért, lelkesedik Trimalchio esetlen ötletein. Azonban nem egyszer leválik róla a magára erőszakolt opportunista póz, meg kell adni neki, hogy néha alig tudja undorodását elfojtani. Meg akar szökni, mert alapjában véve mindennel torkig van és nem egy ostobaság láttára vagy hallatára alig tudja magába fojtani kaján kacagását. Ascyltos kevésbé óvatos: mikor az ajándékokat egy-egy bárgyú szellemes mondás kíséretében kisorsolják, nem tudja fékezni magát és az esetlen szellemességében fékezhetetlen hahotában tör ki. Giton, aki mint a két jómadár szolgája vesz részt a lakomán, sokáig visszatartja a kacagást, de végül ő sem bír magával: elkezd harsányan hahotázni. Az egyik vendég, Hermeros, rájuk ripakodik és kegyetlenül goromba leckében részesíti őket. Ascyltos megembereli magát s vissza akar vágni, de Trimalchio csillapító közbelépése torkára forrasztja a szót. Mindhármunk jellemző végül, hogy itt nagyon tartózkodón viselkednek, jól esznek-isznak s még asztalkendőiket is eltömik ennivalóval, továbbá, hogy Trimalchiot egyikük sem ismeri: Menelaus nevű ismerősük, afféle segédtanár, mutatta meg nekik a fürdőben, a lakoma előtt, s csak most látták először életükben. Trimalchio sem vesz tudomást róluk, éppen csak hogy Gitont letacskózza s felszólalásával megvédi Hermeros további szikozódásaitól. Ez a viszony házigazda és vendégek közt ugyancsak pompásan jellemzi a kor hangulat s a kalandorok társadalmi helyzetét. Trimalchio, aki láthatólag sokat ad úri mivoltára, még csak nem is kíváncsi új vendégeire, sőt talán örül is, hogy idegen urakkal bámultathatja magát. Viszont a kalandor sansz géne helyet foglal az ismeretlen társaságban, csak éppen tartózkodó magaviselete árulja el, hogy résen van, vigyáz, nehogy elárulja magát s még valami bajba keveredjék. Ez már nem római és nem görög: az ízig-vérig kozmopolita típus.
Giton alig tizenhat éves szép fiú, hivatásos fiú szerető, érzelmes, ragaszkodó, gyengéd és csodálatosan szép. Szépségével lefegyverzi a kalandorokra támadó hajóslegénységet s a vén Eumolpost első találkozásukon magába bolondítja. Encolpios rajongva szereti s Giton egész odaadással viszonozza barátja érzelmeit, de fél Ascyltostól, aki magának kívánja. Encopoios és Ascyltos között örökös a féltékenykedése és veszekedés miatta, mikor már karddal rontanak egymásra, Giton, a gyengéd és vértől irtózó fiú, azt ajánlja, hogy vágják őt ketté és így osztozzanak meg rajta. Ez finom és önfeláldozó gesztus, de egyúttal ravasz is, Encolpiost melankóliára hangolja, Ascyltos gerjedelmét lehűti, félelemből Ascyltoshoz pártol, vele megy a fürdőbe, de míg az fürdik, ellopja ruháját: Ascyltos kénytelen meztelenül szaladgálni a városban, hahotázó tömeg szegődik nyomába, míg végre egy római lovag betakarja köpenyével s hazaviszi magához, hogy szeretkezzék vele. Giton ötlete kitűnően bevált: Ascyltost nevetség tárgyává tette, lehűtötte, megszabadult tőle és most siet vissza Encolpioshoz. A fiú tehát nemcsak szép, hanem értelmes és ötletes is: nem egy bajból az ő ravasz és meglepő ötletei mentik ki a kalandor társaságot. Meg kell jegyeznünk, hogy a fiú szerelem az antik világ nemi életének egyik igen elterjedt formája volt: Sokratestől kezdve végig a görög és római komédián. Horatius és Catullus költeményein, Martialis epigrammáin, irodalomban és művészetben Hadrianus császár híres Antinousáig s azontúl is végig kísérhetjük nyomait. Petroniusnak minden főszereplője pederaszta: a kalandorokon kívül Eumolpos és Trimalchio is az s pederaztja a tárgya annak a rémekül csattanó kis novellának is, melyet Eumolpos a képtárban Encolpiosnak elbeszél.
Az öreg Eumolpos, a javíthatatlan verselő, régi ismerősünk: már Horatius megalkotta (st, I. 9.) a tolakodó költő típusát s költeményeiben elszórtan sok fúlánkos megjegyzése olvasható az olyan költőkre, akik rövid egy óra alatt, ha tetszik fél lábon állva, kétszáz verssort is össze eszkábáltak Petronius itt is, mint a szatíra egyéb régi tipikus alakjaiban, új vonásokkal gazdagította a típust. Eumolpos nem csak költő, egyúttal világfi és kalandor is, bár öreg, kopasz és komikus, mégis csupa tűz és fiatalság, bátor és ruganyos, mozgékony, ötletes és kifogyhatatlan a szóból, tréfából. Emellett azonban nem is afféle közönséges versfaragó: komoly költői sikerek vannak mögötte, tehetségére maga is ad és nevét a közönség is ismeri. Így mikor a vendéglői veszekedés zajára megjelenik az őrség, Bargates, a rendőrtiszt, megismeri a költőt, tisztelettel üdvözli s félre parancsolja közeléből a verekedésre izgult vendéglői alkalmazottakat. Tehát költő és viveur, szimpatikus mint minden viveur. Ebből az anyagból Petronius nagyszerű figurát gyúrt, mely Trimalchio mellett legelevenebben s legnagyobb gonddal jellemzett alakja a Satiricon-nak. Jellemének alapvonása a beszéd-düh s a versmánia: úgyszólván az egész XVI. könyvet keresztül-beszéli, a prózában, versben csak az ő hangját halljuk, furfangos retorikájával s ravasz logikájával a legsúlyosabb helyzetből is "kibeszéli" cimboráit, ő teremt békességet a hajón az elkeseredett s mindenre elszánt Lichas és a kalandor között, ő módolja ki Crotonban az örökség vadászat fortélyait s az ő végrendelet ötlete oldja meg végül is a társság kínos helyzetének bonyodalmait. Mindenütt ott van, minden lében kanál, mindenütt van egy-egy ravasz, oporutnus ötlete vagy tanácsa, minden rajta fordul meg, úgy hogy a XVI. könyvben valósággal az övé a vezető szerep. De minden képzeletet felülmúl vers mániája: utcán, képtárban, színházban, vendéglőben, hajón - mindig a maga verseivel gyötri, üldözi, untatja a közönséget, a társaságot. A képtárban meg akarják kövezni, mikor a "Halosis Ilii"-t szavalja, megkergetik megfogadtatják vele, hogy legalább az nap nem mond több verset: hiába, nem bír magával. A legapróbb ötlet és élmény is verset vált ki belőle, apró kis verseket a különleges ételekről, a kopaszságról, - s egy kis irodalmi vita elég arra, hogy elméletének bemutatására hosszú költeményt szavaljon el a polgár háborúról ("bellum civile") könnyedén és gördülékenyen, csak úgy az országúton, amint Croton felé ballagnak. Dem mindent betetőz a tengeri vihar jelenete: a hajó már recseg-ropog, mindenki menekül, csak Eumolpos nincs sehol, Encolpios hirtelen valami morgást hall, s a hang után keresgélve rábukkan az egyik hajófülkében Eumolposra, aki nyugodtan ül és óriási pergamenlapon verset ír. "Elment ennek az esze - mondja Encolpios - hogy a halál torkában is verset farag! Akárhogy ordított, elkezdtük kifelé rángatni s józanítgatni, hogy térjen hát észre. De, hogy megháborgattuk, dühbe gurult és ránk kiáltott: "Hadd fejezzem be ezt a mondatot, vége felé járok a versnek." Én azonban megmarkoltam a bolondot, odahívtam Gitont és szárazra húztuk a költőt, hiába üvöltözött."
Ez a négy típus: a szellemes, könnyűvérű, lelkiismeretlen, érzéki és vállalkozó szellemű globetrotter, - a durva és erőszakos marcona kalandor, - az eszményi szép, huncut és ötletes fiú szerető s végül a ruganyos, friss, bolondos öreg szószátyár és versfaragó csodálatosan összehangolt együttest adnak. Igazi szatíra-típusok, igazi típusai egyúttal a dekadens világ úri semmittevőinek, a dolce far niente ősei: a nagystílű szélhámos, az üres lelkű és durva kalandor (Ascyltos, aki valószínűleg katona,) a szép fiú s a költő. Mi dolguk ezeknek a világon? Élni s élni mindenütt jól lehet, csak érteni kell hozzá s ki kell aknázni az emberek ostobaságát, sőt hedonisták a gyakorlatban, de, ha kell, megőrzik a látszatot, lovagiasak és nagyképűek, simák, udvariasak és szerények, még komoly irodalmi problémákba is el tudnak mélyedni, szóval elméletben stoikusok. Aztán jön egy torz grimasz vagy egy harsány kacagás, egy szép asszony vagy egy pikáns novella - s menten tótágast áll az egész komolyság. Stoikusok? Nem a stoikus Petroniusnak finom paródiája ez a korabeli hazug társadalom farizeuskodó stoicizmusára?
Agamemnon, a rétor, a XIV. és XV. könyvben szerepel. Az ő hallgatói Encolpios és Ascyltos, az ő iskolájából szöknek meg, vele mennek Trimalchio lakomájára, melynek végén a zűrzavarban faképnél hagyják a mestert s végleg elválnak tőle. Innen kezdve maga Agamemnon is letűnik a színtérről. Ő ismeri Trimalchiot, de asztalánál nagyon szerényen viselkedik: éhenkórász típus és nagy opportunista, vigyáz, hogy el ne játssza a ház urának kegyeit és az esetleges további meghívásokat. Ezért óvatosan és csak keveset beszél, ellenben a többivel együtt hódolattal magasztalja Trimalchiónak minden silány ötletét. Encolpiost szereti és nagyra tartja ízes stílusáért s józan eszéért: ezért felfedi előtte mesterségének titkait. Sajnos, az ékesszólás hanyatlóban van, nyoma sincs a komoly, elmélyedő előkészületnek, de ebben nem a tanárok a hibásak, ők csak az árral úsznak, kénytelenek a szülők kedvére tenni, akik csemetéiket már kölyök korukban a közpályán akarják látni. Mindent feláldoznak a karrier délibábjának, elsősorban is minden komoly karrier alapkövét: a lelkiismeretes, szigorú, hosszas előkészülést. Sok igazság a gondolatban, sok nagyképűsködés az előadásban s minden tulajdonképpen csak az egyetlen őszinteségnek mentegetése, annak a vallomásnak, hogy a tanár kénytelen olyan csalétket tűzni a horgára, melyet a halacskák be is kapnak, különben felkopik az álla s üres padok előtt deklamálhat. Szóval aprópénzre kell váltani a tudományt, el kell találni a közönség szája ízét, mert a szigorú szabályok s a száraz elméletek már senkinek sem kellenek. A típus és a kép eléggé sötét, de egészen igaz: hű tükre a kor léha felületességének s a tanárok kényszerű megalkuvásának. Találkozunk ugyan még nagy retorikai műveltségű írókkal és szónokokkal, az ifjabb Plinius, Quintilianus, Fronto meg csak ezután szerepelnek, de a művelt osztályok átlagos képzettsége sekélyesebb, az igazi retorikai műveltség melegágya a köztársaság kora volt, most más szelek fújnak, más a nemzetközi veretű társadalom érdeklődésének iránya s a tudós tanár is a változott viszonyokhoz alkalmazkodik: leszállítja a színvonalat, a sekélyes felületesség kész szolgájává alacsonyodik és műveletlen pervenuk potya lakomáin tekintélyével és elismerésével fedezi a félművelt házigazda hajmeresztő ostobaságait.
A kozmopolita társaság környezetének férfi tagjai közül Lichas a legjobban megrajzolt típus. Tarentumi vagyonos úr, valószínűleg nagykereskedő, akinek valamikor viszonya volt Encolpiosszal: ez azonban elcsábította a feleségét, kirabolta a hajóját és megszökött. Lichas, úgy látszik, hamar vigasztalódott, mikor a XVI. könyvben találkozunk vele, épp hajóúton van egy nemzetközi kokott kíséretében, akit a nagy forgalmú és vegyes társadalmú, tipikusan kozmopolita Tarentumból hozott magával. Hová viszi, mik a tervei, nem tudjuk meg, csak azt látjuk, hogy engesztelhetetlen és hirtelen haragú, kegyetlen és bosszúálló. Mikor hajója utasaiban a kaján Hesus árulkodása révén felismeri a gazfickókat, akik annak idején megcsúfolták, valóságos kéjjel készülődik kegyetlen megbüntetésükre. Viszont Eumolpos mézes-mázas, ravasz beszédére felédesedik benne az Encolpiosszal töltött egykori pásztor órák íze, érzékisége új izgalmakat remél s kibékül a kalandorokkal, a parodisztikus béke okirat aláírása után pedig azon nyomban a feledés fátyolát vet a múltra és szerelmeskedni kezd Encolpiosszal, aki ezúttal ismét cinikus egykedvűséggel tűri a részeg Tryphaena és Giton enyelgéseit. A többi férfi szereplőt egy-két széles ecsetvonással jellemzi Petronius: Mannicius, a kocsmáros durva és erőszakos ember, egyre csak attól fél, hogy a vendégek fizetés nélkül akarnak elpárologni, Corax, Eumolpos szolgája s perverz kéjelgéseinek eszköze, valamint gorgias a cortoni szélhámos, épp oly jelentéktelen alakok, mint Bargates, Hesus, vagy a XVI. könyv egyik elveszett részében szereplő Endymion, Encolpiosnak egyik alkalmi fiú szeretője. Endymion és Hedyle nem számíthatók a Satiricon tényleges szereplő közé, mert viselt dolgaik az elveszett részekben voltak megírva. Így a világpolgárok társaságában tizenegy férfival ismerkedtünk meg, akik mellett kilenc nő teszi teljessé a "grande vie" petroniusi rajzát.
A kilenc név szerint nő, mind a fél világhoz tartozik: a szerelemnek, vagy a szerelemből él. Kettő közülük, Quartilla és Oenothea, Pripus papnője, a fiatal Psyche s a gyermek Pannychis az előbbinek, a vén Proselenos pedig az utóbbinak szolgálója s minden piszkos mesterkedésében aljas eszköze. A priapus kultusz csak ürügy a legtobzódóbb orgiákra, kéjelgésekre, perverzitásokra, a hatéves Pannychis megbecstelenítésére. Az ifjú és szép Quartilla épp oly romlott, mint a kivénült Oenothea, amaz virágjában van, mestersége dúsan jövedelmez, fiatal lányokat tart s a papi méltóság nagyszerűen fellendíti szerelmi üzletét, emez, vén csataló, már csak a perverzitások izgalmai iránt fogékony, csak úgy, mint hervadt öreg szolgálója, Proselenos. Ők ketten mesterkednek abban a boszorkánykonyha jelenetben, melyben hallatlanul fantasztikus ráolvasások és főzetek segítségével Encolpios meggyengült féri erejét igyekeznek visszavarázsolni. A szöveg itt töredékes, de annyit elárul, hogy a gyógyítás megint csak ürügy volt valami részeges és kéjelgő tivornyázásra.
Tryphaena a komédiából jól ismert nagystílű hetéra típusa: szép és gazdag, bájos és jószívű, gyengéd és finom, minden ízében előkelő. Bár pillanatnyi érdeke Lichashoz köti, akit hálásan becsül, mégis szentimentálisan szerelmes a csinos Gitonba s ezt, úgy látszik, Lichas sem veszi tőle rossz néven, hiszen ő maga is kirúg a hámból s Encolpioshoz szegődik. Tryphaena is kozmopolita típus: az előkelő és nemes hetéra járja a világot, mindenütt otthon van, műveltsége s finom modora mindenütt megbecsülést szereznek neki, nincs szükséges lelki lezüllésre, testi elaljasodásra, távol van minden perverzitástól, hivatását diszkréten, tartózkodó egyszerűséggel folytatja s mindezen felül nincs meg benne a komédiabeli hetérnak s a modern demi mondenak számító haszonlesése, pénzéhsége, mely a II. század közepén élt Lukianos hetéra dialógusainak szinte központi problémája. De nincs meg benne a Lukianos hetéráinak ezernyi trükkje és folytonos ravaszkodása sem. Petronius ebben az alakjában a császárkori kurtizán legelőkelőbb típusát alkotta meg, mely épp úgy kimagaslik közönséges környezetéből, mint gavallérja, Lichas, az előkelő és talpig úri viveur a kalandorok társaságából. Lichas áldozatául esik a tengeri viharnak s nem lehetetlen, hogy Petronius ezzel is fokozni akarta az olvasóknak szimpátiáját vele szemben s talán kiélezni azt a gondolatot, hogy a jobbakat és nemesebbeket gyakran méltatlanul kegyetlen sors sújtja le, míg a léhák és könnyelműek a legnagyobb bajokat is legtöbbnyire épp bőrrel megússzák.
Bizonyosan szándékos az az ellentét, mely Tryphaena és Circe típusa között észrevehető. Circe előkelő crotoni úrinő, csodálatosan szép, úgy hogy Encolpios első látásra halálosan beleszeret. Circe maga is érdeklődik Encolpios iránt, üzen érte s izgatottan várja a rendez vous helyén. Ghrysis, Circe szolgálója, a postillon d`amour: ő szemeli ki azokat a csinos fiatal embereket, akik szívesen rendelkezésére állnak unatkozó asszonyának - illő jutalom fejében. Mert circe lelke fenékig romlott, unja és utálja előkelő társaságának konvencióit és hatalmasan lobogó érzéki szenvedélyének kielégítésében nem ismer korlátokat: minél alacsonyabb társadalmi állású az illető, annál alkalmasabb, ha rabszolga, az a legjobb. Encolpios rabszolgának vallja magát, mire Chysis elárulja neki, hogy ez csak fokozni fogja asszonyának őrült vágyát, "mert vannak úri nők, mondja az okos lány, akik a söpredékért hevülnek s csak egy-egy rabszolga, színész, gladiátor, porlepte kocsis vagy félig meztelen hivatalszolga tudja kielégíteni telhetetlen vágyakat, ilyen az én asszonyom is "mindig ilyen népségre vadászik s a csőcselék közül válogatja izmos szeretőit". Madame Bovary utolsó szerelmei jutnak eszünkbe s a római császári ház magukat prostituáló, éjjeli lebujokba járó, gladiátorokkal szeretkező asszonya: Messalina, Domitia Longina s a többiek és Lukianos nagyúri hisztérikája, aki csak a szamár ölelésében talál kielégülést. Nagyszerű ellentét: a tisztességes, finom, bájos és halk hetéra s a robusztus szeretők piszkos karjaiban vonagló előkelő úri nő. Dekadens kultúrák örök típusai: egymás mellé állításukban s különösen a sárig aljasodott úrinő rajzában félelmetesen arányokban merd elénk Petronius strindbergi pesszimizmusa.
És még egy ellentét, ezúttal az úrinő és szolgálója közt: Encolpios, mikor Chysis átadta asszonya üzenetét, szerencsét próbál a szemrevaló leánynál, de ez kikacagja s egyúttal megmagyarázza neki álláspontját: "...Eszem ágában sincs. Nagyon elbizakodott vagy -, de bíz én belőlem rabszolga még nem evett és isten őrizz, hogy valami akasztófa virágnak legyek a szeretője. Az úri nők, az más, csak hadd csókolják őt a korbácsütések nyomat, én ugyan csak cseléd vagyok, de azért lovagon alul nem adom." És ekkor Encolpiosban egy pillanatra tudatossá válik a típusok ellentéte: "fura dolog ez, - mondja - hogy a cseléd rátarti, mint egy úri nő s az úri nő közönséges, mint egy cseléd". Ezek a szavak egyúttal az író típus alkotó szándékában is belevilágítanak.
Még egy crotoni úriasszonnyal akad dolguk a kalandoroknak Philomela - ez is típus - szép asszony volt valamikor a most bájainak romjaiból próbál még tőkét kovácsolni. Befurakodik magányos öreg urakhoz s ezerféle mesterkedéssel igyekszik vagyonukat megkaparintani. Az öreg Eumolposról elhiszi a kalandorok költötte mesét, hogy dúsgazdag ember: közelébe férkőzik, megpróbálja behálózni s lépre csalni, hogy írjon végrendeletet az ő javára. De fonnyadt bájaival nem megy semmire s ekkor - hogy a jó fogást el ne szalassza - könnyű szívvel bérbe adja lányát és fiát a vén kéjencek. Saját gyermekeinek kerítője: ez a legrikítóbb típus az egész társaságban s az a perverz szeretkezés, melyet Eumolpos a két gyermekkel egyszerre folytat, a császárkori dekadens szerelmi élet legförtelmesebb mélységeit tárja fel. Egyáltalán, ha most végignézünk az egész társaságon, melynek tagjaiban a kozmopolitává differenciálódott császári Róma társadalmi életének néhány fő tipusával megismerkedtünk az a benyomásunk, hogy itt minden a szeretkezés körül forog: őrült tánc a kéj körül, perverz, falánk és lihegő testek, az érzéki élvezetek minden förtelmes formája, szinte elképzelhetetlenül gazdag változatokban, - ez a "világpolgárok" élet programja. Ilyenek vagytok - mutatja nekik a tükrös Petronius s nekünk önkéntelenül is Suetonius Nerójának hallatlan és rafinált kéjelgéseire siklik gondolatunk. Valóban ez a kor, mely bomlott lendülettel vetette magát az erkölcsi nihilizmus mélységeibe, mely egyszerre akart felhabzsolni minden régi, új, lehetséges, fantasztikus érzéki gyönyörűséget, mintha csak most fedezte volna fel a szeretkezést, sok százados aszkéta élet után, mintha csak követette volna lelkéből lelkendezett császárjának, Nérónak szavait - melyekkel fajtalankodásait, vérengzését, egész erkölcsi lealjasodását mintegy igazolni szokta - : "...egyik császár sem tudta eddig, mi minden szabad neki."
[+]