Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám
A cselekmény a múltban van. Mikor a függöny felgördül és Szenttamási Varga Menyhért nyugalmazott, kúriai bíró hídvégi udvarháza kitárul előttünk, már minden megtörtént, amit robusztus értelemben drámai akciónak szoktunk nevezni. Szenttamási Varga Menyhért már túl van életének nagy válságán: mint tanácselnök elítélt egy nőt két esztendőre, Szűcs Magdát, egy szélhámosnak, revolver újságírónak a feleségét, s az asszony Mária Nosztrán a börtönben meghalt. És Varga Menyhért a bíró, a törvény betűjének kemény végrehajtója, lelkiismereti konfliktusba kerül Varga Menyhérttel, az emberrel, sőt a magyar úrral. Nem a Tolsztoj Föltámadásának közönyös, maga bajával törődő, mások exisztenciáján szórakozottan átgázoló bírája ez, hanem valaki, akinek a törvény betűje szentség, alkalmazása életprobléma, lelkébe akaszkodó örök kérdőjel. A Szűcs Magda esete is. Hátha ártatlant taszított a börtönbe, kergetett a halálba? Hátha a felelősség teljesen a férjet, a megugrott szélhámost terheli s az asszony áldozat, mártír, férjét a maga vérével megváltó. Fiait juszticia, mondja a törvény tusakodó szolgája s azután, nehogy pereat mundus, otthagyja a bírói széket, nyugalomba vonul és magához veszi a lelencházból az elhunyt rabnő leányát, Lórit. Két leánya mellett úgy nevelteti, sőt még ugyanabban, mintha saját lánya volna s úgy törődik sorsával, ember feletti szeretettel, majdnem misztikusan, mintha ennek megváltása függne ennek a lénynek a boldogulásától. Ez Glória. ("A hegedű húrján egy hangot a nevem elé pengetett, hogy jobban csengjen a lelkiismeretének", mondja a lány tépdesőn.)
Ez az akció s ebből terebélyesedik ki Szomory drámája. Egy sikoly az egész: a gyűlöletnek és szerelemnek egymásba olvadó, az összeolvadásban gyönyörű zengzeteket kiváltó sikolya. Ebben jut kifejezésre a dráma: az összeütközés magában Glória egyéniségében van, - Szomory láthatóan szerelmes ebbe az alakjába, nagyszerű orkesztereket állít mögéje, ámbár igaz író létére minden alakjában szerelmes - ennek a pompás teremtésnek lelkében játszódik le az egész tragédia és sugárzik ki olyan drámai erővel, hogy három felvonáson át minden érdeklődésünket leköti, sőt mélységes "szánalmat és félelmet" kelt bennünk. Varga Menyhért a lánynak tizenhat esztendős korában felfedi származása titkát: talán jobb lett volna, emberibb nem tennie, de a törvény embere kötelezve érezte magát erre, és Glória most már tudja, hogy honnan jött, mért van itt és előtte a szorongó kérdés: hogy merre menje.
Tizenhat éves koráig nem tudta, hogy nem Szűcs Menyhért kúriai bíró lánya. Úgy nevelték, úgy kényeztették, úgy élt, mintha lánya lett volna. De azért bizonyos, hogy már akkor is más volt, idegen volt ebben a házban, csak éppen hogy nem tudta. A csaló, zsaroló, világot végigjáró és végig szédelgő eszes Szűcs Kálmánnak és a mártír Szűcs Magdának a lánya nem lehetett olyan, mint Varga Menyhért és Lujza gyermekei. Már akkor is az ő vérének lüktetésétől lehetett hangos a Varga kúria, már nyilván akkor is megőrjítette, szertelenségeiben magával ragadta az egész házat. Már akkor is más lehetett. S azután Varga Menyhért megmondja neki, hogy nem az ő lánya. Most egyszerre rikítóan rávilágítanak az ő helyzetére ebben a családban, melyhez ragaszkodik, de amelyben eddig is külön életet élt. Nem Varga Menyhért lánya, nem Glória, hanem Lóri: a törvény paragrafusai között ügyesen bujkáló zsurnaliszta és egy rab asszony lánya. Most kell igazán gőgösnek lenni, most kell igazán fent hordani fejét, most kell igazán éreztetni, hogy ő ura a maga sorsának, hála nélkül, megindulás nélkül, kötelezettség nélkül. Óh, szereti ezeket az embereket "az elnök urat, a nagy Menyus bácsit, az urat, a gazdát", a főtisztelendő Miska bácsit, a drága főpapot, a kislányokat, a vaskovácsoló Bertit, a kis Varga lányokat, mind, még Lujza nénit is, a nemesi kúriát s szép életét, erős áramlatú, iszapot kavaró lelke ragaszkodik tisztaságukhoz, s most egyszerre megtudja, hogy mindent és mindenkit gyűlölnie kell, neki, a rab asszony lányának. Hogy ő itt nem magáért van, hanem gyógyító balzsamnak, anyja bírájának lelkiismereti fekélyére. És Glória szívéből itt szökken sudárba a dráma merész ívelésben: a szeretetre méltó scherzókkal, sostenutokkal egészen a dithirambikusan lüktető vivaceig - két fiatal, nem közönséges fiatal teremtésnek szerelmes összeborulásáig. Amíg Glória ide eljut, amíg lelki küzdelmeinek tüskebokrán véresre hengergeti magát, kegyetlenül mások iránt, kegyetlenebbül önmaga iránt, amíg kétségeinek, gyűlölségének, világot magával rántó szenvedéseinek tengeréből kiemelkedik szerelmének gyönyörű korall szigete - izzó, felajzott, a dráma kereteit szinte szétfeszíti dialógusokon keresztül, amíg Lóri újra visszaküzdi magát Glorihoz...de tartsunk sorrendet.
Glori szertelenségével és szenvedésével teli van a ház. Glori, Glori, Glori...mindenütt és minden percben és minden gesztusban, mindenkinek az idegében, lélegzetvételében és szíve elszorulásában Glori revelálódik, az ő mámora, igézete tartja mámorban, igézetben az egész házat minden azért van, még az aranyos püspök is, hogy bennük és rajtuk keresztül egy pompás emberi teremtés drámai reliefje kidomborodjon. És ezt Szomory Dezső teljes mértékben meg is tudja csinálni: léleklátó tehetségével, alakító képességével és ennek az alakító képességének legfőbb eszközével, deklamációjával. Ahová az író ennek a különös, csinált de azért véresen eleven életet élő nyelvezetnek a varázsvesszejével ér, a léleknek csodálatos forrásai buzognak elő, ellenállhatatlan pátoszában nagy mélységekből. Szavak és frázisok százszor visszatérnek, hogy komolyan, hol tragikusan, hol tréfásan, hol persziflálva - mint egy ballada száz változatú refrénje - az indulatok áttörik gátjukat és pompás, szinte hősi nyelvben hömpölyögnek tova, magukkal ragadva mindent, ami útjukba esik, emberi konvenciókat, alakoskodásokat, megalkuvásokat, megbékéléseket. "De mivel egyszerűen föllázadok, mint egy ember! A vérem hajt, a lelkem, hogy mondjam, mint egy dühös szél fölsüvít benne, elragad, visz, sodor, hová? valami jobb sorsba, haragba, bosszúba, hogy csak azért is és csak azért is!" mondja Glória. És ez a lány, így, hányódva gyűlölsége tengerén, szerelmes nevelő apja fiába, Bertibe és Berti szerelmes Glóriába és megvallja a leánynak, egy mesterien megcsinált jelenetben. A fiú erején keresztül is, melyen megérzik a vashámor kalapácsa, csupa odaadás, csupa kérő gyöngédség és a lány most diadalmaskodhat, most leszaggathatja magáról ennek a szerelemnek Nessus ingjét, mosakodhat, most megrázhatja ennek a háznak oszlopait, hogy az egész Varga családdal együtt alá temetkezzen. És elküldi a fiút és nem mond semmit, inkább meghal, mintsem, hogy lelkét feltárja és csak minden megvérező, tagadó, takaró szavaival árulja el magát. "Nem szabad, hogy szeresselek, hogy szeress engem, nem! nem szabad! nem lehet az...Nem szabad ez! nem! De hát hol vagyok én itt, micsoda pokolban, ahol csak gyűlöleteket, mondd, ahol fölgyújtanám a tetőt s végül csak rám szakad le, mondd...De hát kivagyok itt, hát nem látod ezt, nem érzed...Ki vagyok itt, megátkozva veletek mind! ki vagyok itt apádnak, anyádnak, a húgaidnak, főtisztelendő Miska bácsinak, neked! Ki vagyok itt, akit e házba hoztatok, az egyik, hogy a fekélyét gyógyítsam a lelkén, a másik, hogy a szívembe fojtsa szerelmét...Óh, de hát nem! elég! elég! Elrémülve nézlek én is téged, elrémülve, hogy szerethetnélek...Óh nem akarok...eredj...eredj."
És a fiú elmegy és ő egyedül marad, külön a többiektől, kik odakint vacsoráznak a verandán, ő nem akar velük, neki külön terítenek. S hogy úgy egyedül ül az asztalnál s arra gondol, hogy éppen úgy mint ő, Berti is most a csillagot nézi, a küszöbön megjelenik egy nyegle kinézésű férfi, bőrönddel, bottal, esernyővel: Szűcs Kálmán, Lóri apja. Nem ismerik egymást és beszélgetnek és a férfi egy bíróról beszél, ki ártatlanul elítélt egy asszonyt és egy fényképet mutat, egy nászpárt: "a templomból így, amint itt vannak ketten, egyenest a fényképészhez mentek...hó hányan mennek így...mint a búcsúsok úgy mennek egy örök úton...ki tudja akkor: egy nap milyen borzalmas az ilyen kép...nézze meghalt...meghalt a tömlöcben." És Szűcs Glori megismeri édesapját, az ő apját és annyit mond: oh kezét csókolom...kezét csókolom. Így végződik az első felvonás, az expozíció.
Ahogy ebből az expozícióból az író kifejleszti a drámát, ahogy érdeklődésünket Glória vergődései iránt végig ébren tudja tartani, sőt fokozni tudja, ahogy Glóriát minden decus ex machina, minden drámaírói fogás és ügyeskedés nélkül, a legtisztább irodalmi eszközökkel léleklátó és lélekfeltáró művészetével, vergődésein és marcangolásain keresztül szükségszerűen vezeti a megbékülésig, mígnem a kagylóba szorult, hasító homokszem köré gyöngyszemet kerekít szenvedése: ez avatja mesterművé Szomory Dezső drámáját. Az apa, kinek bűntette elévült, magával akarja vinni lányát és a lány megy vele: az okos teremtés látja, hogy ki az az ember, akit ő apjának nevez ("az éjjel egy kis apám lett", mondja szeretetreméltó bájossággal főtisztelendő Miska bácsinak, mikor az hajnalban ott találja bóbiskoló apja fölött virrasztva) minden sarlatánsága, megbízhatatlansága nyilvánvaló előtte, látja azt a tengert, mely ezt a könnyelmű embert a nemes, felelősséges Varga Menyhérttől elválasztja de hát annál inkább. Ha így van, akkor neki százszor gőgösebbnek kell lenni, gőgje palástjával befedni apja szégyenét, minden hidat felégetni maga mögött, leginkább és legelkeseredettebben azt, melyen át Berti, a vaskovácsoló nyújtja utána acélkarját. S ha Berti anyja ellene van a házasságnak s ha azzal vádolja meg a lányt, hogy az éjszakát a szomszéd Ábrissal töltötte, aki - özvegy ember - szívesen érdeklődik Glória iránt és elvenné feleségül, hát legyen. Igen, ő azt akarja, hogy lenézzék, megvessék őt, mert ő is lenézi őket, gyűlöli őket, igen, ő az éjszakát Ábrissal töltötte, apja is tudja. Tessék ítélni bíró úr, tessék ítélni, vágja az apa Varga Menyhért szemébe s e pillanatban érezzük, hogy ez a jöttment apa megérti lányát és az író megszerzi Szűcs Kálmán részére minden szimpátiánkat. Ezen az Ábris epizódon is lemérhető, hogy milyen tiszta művészi eszközökkel dolgozik Szomory, mennyire belülről fejleszti a cselekményt és megvet minden drámai intrikát. Az Ábris epizódot, Vargáné vádját, hogy Glória Ábrisnál töltötte az éjszakát, holott apja mellett virrasztott, milyen szélesen kihasználná a színházi mesterember, hogy építené fel erre a dráma cselekményét az érdekfeszítő intrika tovább fejlesztésével, Szomorynál egy érdekes, lélektanilag megalapozott epizód, mely a második felvonás pompás befejezésére visz, de mennyire halk, szinte mellékes ez ahhoz képest, ami Glori lelkében messze kisugárzóan végbemegy. A harmadik felvonás elején már kiderül, hogy e vád meg nem állhat - éclat nélkül, feltűnés nélkül történik ez - s azért a probléma legkevésbé sem veszt élességéből és a konfliktus marad konfliktus. Melyet végül Berti, a vaskovácsoló old meg, azzal, hogy szereti és akarja a lányt, gőgjével, lázadozásával, meghasonlottságával, izzó lányságának nagy muzsikájával. És átfogja és nem ereszti és a lány marad. Az apa, Szűcs Kálmán szintén hű marad önmagához, ezúttal óvatosan a paragrafusok korlátain belül, és Szűcs Glória marad.
Külön tanulmányt kellene írni e dráma mellék alakjáról, mert a minden más alakot elnyomó főalak Glória, a többiek csak arra jók, hogy rajtuk reflektálódjanak a pompás lány szenvedései és szenvedélyei. S mégis ezek a mellékalakok jól meglátott, pompásan alakított elő emberek, persze e dráma különös levegőjének sugártörésében. A bíró, Varga Menyhért, úr és ember, a meghatóan tiszta bölcs főtisztelendő Miska bácsi és a tehetséges, züllött Szűcs Kálmán, a fia boldogságát és karrierjét féltő Lujza mama. Talán valamivel halványabb Berti alakja. Szomory Dezső drámája irodalmilag nagy jelentőségű alkotás, mint színpadi mű egyike a legérdekesebbnek.
A játékon megérzett, hogy az író, aki dacára a szélesen hömpölygő deklamációnak nem ismer henye szavakat, mert minden kifejezése a maga helyén jelent, szimbolizál valamit, gondosan vigyázott arra, hogy intencióiból semmi ne menjen veszendőbe. A színészek megértették Szomory intencióit és valóban minden tehetségükkel azon voltak, hogy ezek teljesen érvényesüljenek. Nagy feladat volt, de sikerült nekik.