Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 4. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre
Horváth János döntő észrevételeit - alapjául az analízisnek, mellyel modern verselésünk legmélyebb elvét kell illetnünk, ha a Magyar Vers lehetőségeit egyáltalában tisztázni akarjuk - célomhoz képest a következőkben fogalmazom:
1. A magyar fül hibátlannak érzi az ütemet akkor is, ha az értelmileg csonka, mint ez: Ülj mellém a (kandallóhoz), vagy ez: Ím halljad egy (agg rege), vagy éppen ez a Petőfi-sor: Boldogtalan (sága), s a verset nem az értelem szerint, hanem gyakran az értelem ellen tagolja pl. így: Kiki nyuga-lomba e helyett: Kiki - nyugalomba. Az ütem elve tehát nem tisztán értelmi, hanem fonetikai elv, mely legfeljebb három hangúlytalan szótagot tűr meg egy hangsúly alatt s ezen túl új hangsúlyt teremt magának.
2. A gyakorlatban a hangsúlyos szótag nem áll mindig az ütem elején, s épp a magyar ritmus legmélyebb érzője, Arany János, teljes tudatossággal helyezi azt "egyhangúság kerülése végett" gyakran a második, harmadik helyre is. Aki Arany alexandrinjait egyfolytában és fennhangon olvassa, érezni fogja, hogy ezek nem zökkenők - s nem is ritka fűszer, hisz legalább átlag minden második sorban van ilyesmi - néha egy sorban kettő - névelővel, kötőszóval kezdődő ütemek - s nem befolyásolják az ütem simaságát, hanem ellenkezőleg föloldják meredt, gépszerű kopogásából s új, változatos lejtést adnak neki, mely könnyen átolvadhat emelkedő, anapaesztikus vagy choriabikus lengéssé s fölvehet bizonyos un. nyugat európai sémákat.
Mi következik ebből e tényekből a "nyugat európai" verselés analízisére?
Legelső sorban az, hogy nyugat európai és magyar verselés között még sincs olyan lényegbe vágó idegenség és ellentét, mint amilyent Horváth, pedig igen finom megfigyelésekkel, ki akar mutatni.
- Ütem, kezdő hangsúly nélkül, ütem, hangsúlytól függő időhuzam nélkül: a magyar ritmusérzék számára nonszensz, - mondja Horváth, csakhogy ez, a saját előzményei szerint, nem így áll. Ha nonszensz volna magyar ütem kezdő hangsúly nélkül, akkor nem írhatna a legnagyobb magyar versművész minden lapján ilyeneket:
Szomorún mosolygott a szép Piroskára
Mint felhőn keresztül a nap zöld sugára
Permeteg esőben, nyáron ebéd felé:
Hogy a szegény lányka sírva fakadt belé -
(vagy mégis az ütemelőző fikciójához kellene fordulnunk.) Az pedig, hogy a magyar ütemet "hangsúlytól függő időhuzam" jellemzi, annyira nem így van, hogy még inkább a hangsúly függ az időtartamtól. "Van időmérés, tudjuk a magyarban is" - írja Horváth János, a nyugat európai verselésről szólván -, "de egészen másnemű: a hangsúlytól függő, avval együtt járó." De hisz ellenkezőleg: - Arany László után épp Horváth mutatja ki - a magyar időmérés-érzék oly erős és annyira független a hangsúlytól, hogy négy szótag lepergése után maga megteremti az új ütemet és hangsúlyt - s épp ebben különbözik pl. a német verseléstől, ahol ilyen hangsúlytól független időmérés-érzék nincs. Van ellenben a latinban s van a latinhoz hasonló modern magyar "időmértékes" versben, csakhogy itt nem egyszerűen a szótagok számához, hanem azok rövidségéhez és hosszúságához kapcsolódik.
Nyilvánvaló ekképp, hogy az "időmértékes" vers, bár új elvet hoz is, a hosszúság és rövidség elvét, a magyar verselésbe, egyáltalán nem ellentétes e verselés ősi elveivel, majdnem azt lehetne mondani: maghosszabbított vonalába esik. És csakugyan: a szótag hosszúság s rövidség érzése sem teljesen idegen a "hangsúlyos" magyar verselésben sem. Szemmel látható ez pl. a félalexandrin ötödik szótagnál, ahol a magyar ritmusérzék a priori és öntudatlanul inkább hosszú szótagot kíván - és pedig természeténél vagy helyzeténél fogva hosszút. (De általában hosszabb szótagokat kíván a kurtább, mint a terjedelmesebb, négytagú ütemekben) [*] Mihelyt a magyarverselés kissé nagyobb művészetre - s dallam kísérete nélkül is érezhető zeneiségre - törekedett, ezek a szabályok azonnal, önkénytelenül érvényesültek. Így a félalexandrin ötödik szótagja már Gyöngyösinél a sorok óriási többségében hosszú - jóval előbb mint sem az idegen "időmértékes" verselés a magyar nyelvben otthonos lett volna. Még ha azt hisszük is, hogy e korban már a latin vers által kiművelt fülnek köszönhető önkénytelen a hosszúság és rövidség nagyobb szerepe: akkor is ez mindenesetre öntudatlan s nem elméleti importáció, s képzelhetetlen volna, ha magában a magyar nyelvben s a primitív érzék tehát megérzi e szótagok hosszúságának és rövidségének ritmus értékét, legalább is megérzi azóta, mióta a magyar verselés egyáltalában művészibbé kezdett válni s függetlenedni a zenétől, melynek erős aláfestése primitívebb fokon, pl. a népdalokban, a szótaghosszúság és rövidség szerepét pótolja, feleslegessé és nélkülözhetővé teszi.
Horváth János következtetése tehát, aki azt mondja jövevény versidomunkról, hogy annak -"minthogy nyomatékul csak oly tényezőt használ, mely (hosszúság!) a magyar ritmusérzék szempontjából közömbös - versszerűsége ab ovo kevesebb lesz nálunk, mint a maga hazájában volt s kevesebb, mint az eredeti magyar versé" - helytelen premisszából indul ki, mert a hosszúság a magyar ritmus érzék szempontjából nem teljesen és principialiter közömbös. De azonkívül is ez csak elméletileg levezetett, s a gyakorlatban nem igazolt állítás. Mi Horváth János állásfoglalásában logikai siklást érzünk: a versszerűséget annak gyakorlatlan fülre tett hatásával téveszti össze, ez pedig nem mindegy. A primitív magyar fül lehet gyakorlatlan a szótaghosszúságon alapuló ritmus megérzésével szemben, de nem képtelen rá, s nem ellenszegülő vele szemben, kellő gyakorlat után épp oly versszerűséget érezhet a jövevény formában, mint akár egy lati fül: s esetleg többet, mint egyik-másik ősmagyar formában. A jövevény forma a versszerűsége tehát nem ab ovo kevesebb nálunk. Igaz, hogy a gyakorlatlan fül ezt a versszerűséget nem érzi meg minden esetben, de mihelyt a megérzés lehetősége (a fül ez irányban való kiiskolázásának lehetősége) megvan: a versszerűség objektív valami, s független a tényleges megérzéstől. Azok a fejtegetések, melyekkel Horváth megmutatja, miként interpretálja az iskolázatlan magyar fül a meg nem értett nyugat európai sorokat, érdekes és értékes megfigyelésekkel vannak tele, de értékük tisztán pszichológiai, nem objektív verstani, semmit sem mondanak nyugat európai verselésünk alapjaira nézve. Elsősorban pszichológiai értékű a sorkihúzás fogalma is. Kétségtelen, hogy a sorkihúzás - vagyis a felmondásnak az a módja, mikor a ritmusérzék, képtelen lévén a sor belsejében a tagoltságot felfedezni, ritmus elemeket megkülönböztetni, az egész sort tekinti egységnek, kihúzza, s legalább a sorok egyenlő hosszúságát éreztetve visz valami ritmust előadásába - létezik, illetőleg előfordul mindannyiszor, mikor a felmondó nem képes a sor mértékét megérezni, vagy a sorban nincs is mérték (mint a zsoltárokban, ahol azonban nem szabad feledni, hogy zenére vannak.) De ám nem lehet a sorkihúzást a jövevény versidom objektív elvévé tenni - mert annak más elvei vannak - és nem szabad azt mondani, hogy "ily sorok ritmusában egyetlen fix tényezőül a szótagszámban adva levő időértéket tekinthetjük". Hisz ez annyit jelentene, hogy az ilyen vers nem is vers, csak egyenlőre-mért szótagszámú sorok egymás alá sorozása, melyekben lényegileg egészen mellékes, hogy van-e időmérték vagy nincs? nem is említve, hogy ilyen módon vers-voltukat teljesen elvesztenék az anapaestusi és daktilusi sorok, melyek nem egyenlő szótagszámúak. Horváth is kétkedve kérdi: "feltudja-e fogni a magyar ritmusérzék pl. a hexameter sorok időtartambeli egyenlőségét?" Csakhogy nem jut eszébe, hogy az akadály (abban az esetben, ha időtartambeli egyenlőségnek csupán a szótagszám egyenlőségét érezzük)"nem annyira e sorok hosszú volta, mint inkább az, hogy azokban a szótagszám tényleg nem egyenlő.
A valóság az, hogy a magyar ritmusérzék igenis meg tud érezni a szótagszámon kívül egyéb időtartambeli egyezéseket is, s ekként elvileg egyáltalán nincs arra szorítva, hogy csupán a sor hosszú és nehézkes egészét tekinthesse ritmikai egységnek.* [3] Igaz ugyan, amit Horváth finom történeti érzékével kifejt: hogy az első metrizálók, akik szótagot szótag után mértek, csak döcögős darabos versélményeket hoztak létre, s az első igazán tetszetős időmértékes versek akkor álltak elő, "mikor egy szerencsésebb pillanatban egyszerre az egész sort sikerült, silabizáló méricskélés nélkül, kiömleszteni." Csakhogy elfelejti, hogy ez minden verselésben így van, s a magyar-elvű vers is darabos és döcögős lenne, ha ütemről ütemre összerakva - 4, 2, 4, 2, - darabonként akarnák kiméricskélni. Horváth elismeri, hogy a sorkihúzás fogalma "nem zárja ki azt, hogy az egymást követő sorok ne tagozódjanak szabályszerű egyformasággal." De hogy legszebb, pl. az ötös jambusban, ha a magyar ütemek tagozódását követve a 4, 6 sémát ölti, hanem akkor, ha egy egészen idegen 5, 5 sémát vesz fel? (Mindenki meggyőződhet erről, aki pl. hogy mindjárt a legtökéletesebbre hivatkozzunk, Vörösmarty blank verseiből csak egy oldalt is elolvas, Horváth maga is ily sorokat idéz.) Az 5, 5 séma pedig a jambusnak külföldön is szabályszerű caesura-sémája: az, hogy a magyar fülben is ez a séma hangzik legjobban, azt bizonyítja, hogy a blank vers a magyar fül számára is lényegileg jambusi képződmény, s a magyar fül itt a hangsúly támogatását éppen a jambusi lejtés kiemelésére kívánja. Nem igaz tehát, hogy a jövevény versidomok ritmusa "prozódiájuktól részben függetlenül" alakul ki a magyar "hangsúlyú" ritmus hatása alatt: a prímhegedű mindig a jambusé, és a hangsúly csupán a szekondáns.
*
E hosszúra terjedt kritikai észrevételek fenntartásával azonban sietünk az eredményben és a lényegben megint igazat adni Horváth Jánosnak, és kiemelni kutatásainak nagy jelentőségét.
A lényeg az, hogy jövevény versidomunk, ha nem is a prozódiától függetlenül, kétségtelenül a magyar ritmus hatása alatt alakult ki, hogy itt bizonyos megalkuvás jött létre, mely a két különböző verselési elvet egymáshoz közelítette, s többé-kevésbé, néha szinte megkülönböztethetetlenül, össze olvasztotta.
S itt éppen az a tény szól leginkább Horváth mellett, amit előbb egy túlzásának cáfolására emeltünk ki: a caesura fontossága a magyar jambus verselésben. Csakugyan a szabályos és gyakori caesura annyit jelent, hogy a hangsúly gyakran esik össze az iktussal s így sok ponton támogatja a jambusi lejtést, s evvel már magyarázatot nyer az a tény, hogy a caesura és érdekes fejtegetésekben mutatja meg, hogyan emeli ki a hangsúly egyre jobban, tökéletesebben a jambusi lejtést, hogyan tudja már az ütem elején megadni az emelkedő ritmus benyomását (ellentétben a babonával, mely a magyar ritmust gyökeresen ereszkedőnek tekinti s inkább az ütem előző fikciójához nyúl,) hogyan tendál változatos fokozatokon át a tökéletes jambusi képletig, ahol a hangsúlyváz az időmérték vázzal összeesik, s menten a pedantériától kiemeli egyúttal azt is, hogy ennek az összeesésnek szabállyá válása nem volna kívánatos, hogy egy-két főhelyen alkalmazott hangsúly azonos a vers jambusi lejtésével s beteljesíti Vörösmarty posztulátumát: hogy a jó vers legértelmesebb szavalása metrikus szavalás lesz (aminél fogva a metrika tanulását ajánlta színészeinknek.) Így a caesurák folytonos változásával, a hangsúlynak hol egyik, hol másik iktusban való jelentkezésével adja a gazdag és áradó-apadó hullámzásnak azt az érzését, mely a magyar jambus megbecsülhetetlen ereje.
Mindez a magyar hangsúly különös ritmusképző erejét bizonyítja, amely, mint Horváth kimutatja, olyan nyomatékú, hogy az időmértéket is pótolni képes, s lehetővé teszi a magyar jambusnak azt a fejlődését, mely az időmérték tekintetében mind nagyobb és nagyobb szabadságot enged meg. Csakugyan a modern magyar jambusban immár sokkal fontosabbá válik a caesura a jambusok tisztaságánál. A költők gyakorlata eljutott odáig, amit az elmélet nem tudott, még csak nem is sejtett: hogy a magyar jambusi sor tökéletes hangzású és félreismerhetetlen lejtésű lehet akkor is, ha az utolsót kivéve egyetlen jambus sincs benne. A sor azért mégis jambus marad, s "tévedtek mindazok akik...az időnyomatéknak olykor hangsúllyal való helyettesítéséből...valami újszerű, magyaros ütemrendszerre igyekeztek következtetni a jövevény sorokban": e verseknek lényegileg és primőr módon mégis időmértékes jellegét nem engedi elfelednünk az, hogy egyetlen szabályuk, mely megközelítően fixnek mondható - az utolsó jambus tisztasága - időmértéki szabály. E szabály szerepét, s egyáltalában a jellemző jambusi sorvég fontosságát a próza ritmusos mondatvégeinek analógiájára finoman jellemzi Horváth János. Ami ezen túl van, az az időmértéknek és a hangsúlynak szabályokba nehezen foglalható komplikáltság összejátszása, s ahogy Horváth megcsinálja a hangsúly szerepének skáláját, úgy meg lehetne csinálni a vele összejátszó időmérték tisztasági skáláját is, avval a különbséggel, hogy míg az utóbbinál az időmértéki skála leghanyagabb foka is okvetlenül mutatja legalább valami rudimentumát az időmértéknek, addig a jó időmértékű sor bizonnyal lehet a hangsúlynak legcsekélyebb támogatása nélkül, s ismételjük, egyáltalán nem áll az, amit Horváth mond, hogy "ha csupa olyan jambust írnánk, amelynek hosszú szótagja sohasem nyeri meg ezt a támogatást, a jambusi lejtést képtelenek volnánk előállítani."
*
Az elmondottak speciálisan magyar dolgok, végeredményben azonban a magyar jambus ilyen fejlődése nem valami új magyaros versforma, hanem a szabad vers felé vezet. Mihelyt a sor utolsó jambusa sem tiszta, a vers elveszti egyetlen fix szabályát, s kizárólag olyan hangsúly játék elvére támaszkodik, mely a szabad vers elvével rokon. Arany után jambus költészetünk hanyag és másodrendű lírikusainál ez a jelenség a hiba és zökkenő jegyét viseli, Adynál azonban oly különösséggel és rendszerességgel jelenik meg, mely gondolkodásba ejt. Horváth Jánosnak van egy kitűnő szava az Ady verselésére: alaksejtelmeknek nevezi ezeket a verseket, melyeken át a jambus (sőt olykor komplikáltabb, még görög forma is) csak mint valami fátyolon keresztül csillog át, "részint elmosódva, részint - mintegy félálomban - múló módon felidézgetve."
Ady formája mindazon által még teljesen kötött forma, mert ez alak sejtelmek teljes rendszerességgel és kötöttséggel ismétlődnek, a következő lépés azonban már a szabad versbe vezet. Hisz a szabad vers is voltaképp ily alak sejtelmeken alapul, s ez teszi lehetővé, hogy a próza minduntalan versnek hasson és versre emlékeztessen. Igaz, hogy a mi szabad versünk nem evvel a logikával s Adyból fejlett ki, hanem függetlenül, külföldről importálódott. De a modern szabad vers külföldön is majd mindig az alak sejtelmek felhasználásán és vegyítésén alapul, s ez már eléggé s végzetesen meghatározza karakterét. A modern szabad vers nem valami friss és primitív forma, visszatérés az ősi újhoz, egyszerűhöz, erőshöz, hanem rafinált és dekadens verselés, mely egy kor számtalan kijátszott ritmusának emlékeivel játszik, fölöttük lebeg és szivárványoz. Következésképpen a szabad vershez mint megújuláshoz és felfrissüléshez fűzött reménységek valószínűleg hamisak - csakhogy ez már nem diagnózis, hanem prognózis, ami nem erre az óvatos lapra tartozik.
[+]
[*]
[3]