Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám
Nagy homlokod mögül,
Hol egykor mennyek s poklok harca viaskodott,
Száz éves homlokod mögül
Már síri féreg sem göndörül,
De árad a fény, a csillaga halott.
Óh milliók agyát beragyogod -
Magad vigaszául álmodott álmod káprázatával:
Poklokra bukó mint higgye, hogy égbe szárnyal!
Úgy vallja műved, ha por lesz is már homlokod:
Elbukhatik szent eszméjén a hős,
De szent eszméje nem vész vele, - győz!
S mind több bukónak fogsz ily vigaszt tündökölni...
De jaj, ez a fény nem szörnyűbb-e a sírnál?
Szépíteni égi sugárral mindent, ami földi,
Hogy istent így szólalhasd: Ember, küzdj és bízva bízzál!
Nem igazabb-e a menny és a pokol,
Ha így szól isten: kűzdj, bár sosem bízhatol!
Bús homlokod mögé
Nem a bízva-bízáson nyúlt-e kárhozatod?
Világot átfogó, bús homlokod mögé
A magad sorsa s minden hősödé
Ily lidércláng vigaszt óh mint lobbanthatott?
A küzdés maga nem gyújt vigaszosabb tudatot?
Hisz magad s minden hősöd untalan elbukása
Kit ösztökélhet vajon bízva-bízásra?
Évezredek óta e földi sors nem ugyanegy állapot?
Óh győztes-e vajon az eszme, ha hirdetője győz?
Csak ember gyűr le embert, gyöngét az erős!
Az eszme mindig csak bukik s legszörnyebben, ha győztesnek rivallják...
Győzelmi tor a győzők üdve, ha telt vályú, ha teli dísztál...
Csak látnád e mai kort! Ily gonoszak, ennyire balgák
Hajh, uralkodtak-e valaha már? Dehogy írnád: bízva bízzál! -
Óh ember, a tragédiád nem az, hogy elbuktat a pokol!
De: küzdeni egyre a mennyért, tudva, hogy elbukok.
Szép, igaz homlokokat
Ne csalódás, de ily szent tudva-bukás temessen el.
Szép, igaz, mennyei tiszta homlokokat
Legszörnyűbb harcon is szegessen égnek a gondolat:
Küzdésünk egy a mindenség örök küzdelmeivel,
Akár ha győzni lehet, akár ha bukni kell.
Ne kérdezd mért jön az ember sírva e világra,
Vagy honnan a holtak arcának mosolygása!
A küzdés árján minden titkok partjára elérkezel.
Amíg élsz, ismerd meg az életet csupán,
A halál-utánt megismered majd a halál után.
S hol minden véget kezdet előz és minden kezdetet vég,
Magáért küzd-e bármi, ha száguldó üstökös, ha rabéletű fűszál?
Csak egy-egy jel minden...Titkos jelű írással telik egyre a végtelenség...
S jaj, tudhat-e maga a betű olvasni?...Bízva bízzál?
De valaki ír és tudja, mit akar, mi célra, hol...
Az ő küzdelme küzdet...Küzdened kell, bár sohasem bízhatol.
Ím, óriási homlok mögött
Sok miriád fény mily kápráztatva ragyog...
Istennek roppant homloka mögött
- Átlátod-e most már a csillag-ködöt? -
Mint költő agyában eszmék, lobognak a csillagok.
S gyűjt s olt az örök vágy: tökéletest akarok!
A nagy mindenség isten szülemlő költeménye:
Egy-egy évmilliós pillanat eszmét szít eszmére...
Föld, - ember - e lázban mi a ti sorsotok?
Kis versszaké tán...Árad a gondolat, a betű...
A költő ír s töröl, az örök ihletű.
És megszületnek, elomlanak világok
S a pillanat az évmilliós ím így száll...
Hiába minden áldás, hiába minden átok,
Hiába az önáltató ige: bízva bízzál!...
Az Örökkévaló végtelen igazulást dalol...
Ember, küzdj mind igazabban, bár sosem bizhatol!