Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám
Madách virágzó fiatal korában sem volt entuziaszta, sem az illúziók embere. Hasonlóképp nem volt úgynevezett lírai kedély sem, aki könnyen, önként kitárja belső életének érzelmi titkait és közvetlen kifejezési formát keres nekik. Inkább zárkózott kedély volt, amely sokat és sokáig évődik az élettől kapott benyomásain, igyekszik azokat kapcsolatba hozni bizonyos általános törvényekkel és csak akkor keres számukra kifejezést, mikor már megtalálta rá az objektív formulát. Az ilyen lelkeknél az érzésnek rendszerint az a szerepe, hogy színezi, az élet izgalmával tölti el a gondolatot, amely alá elbújik - úgy, hogyha az illető költő, mélyen le kell ásni a gondolatok legbelsőbb magváig, ha meg akarjuk keresni. Megérezni azonban meg lehet mindig, mert tőle kapja a gondolat a sajátságos illatát és a gondolatok komplexuma bizonyos eszme hangulatban fürdik s ebben igen lényegesen eltér a merőben intellektuális magból kihajtott filozófiai eszme sortól.
1859-ben, mikor Madách Az Ember Tragédiáját írta, már túl volt a nagy élettapasztalatokon. Ismerte már a politika esendőségeit: fiatal korában hittel és tudással vett részt abban a szellemi mozgalomban, melyekkel az ú. n. cenralisták csoportja újra akarja fogalmazni a magyar élet problémát s a nyugati liberális gondolkodás móddal harmóniába hozni a magyar politikai gondolkodást és belőle származó intézményeket. Kiinduló pontja ennek a csoportnak és benne Madáchnak is a nyugati nagy népek kultúrájába vetett hit volt s a liberális értelmezésű szabadság eszmének a kultusza. Ezért akartak minél szorosabb szolidaritást létesíteni a művelt Nyugattal és ezen át az egész emberiséggel. Szabadág eszméjük elbukott a szabadságharc forgatagában és nekik rá kellett eszmélniük a szolidaritás eszme értékének bizonytalanságára: Európa plátói rokonszenvvel reagált a magyarok küzdelmére, de kezét sem mozdította a letiport nemzet érdekében. Madáchnak, aki a nyers hatalom diadalát a saját testén is érezte (a szabadságharc után, bár beteg volt és semmi részt nem vett a nagy küzdelemnek sem katonai, sem politikai részében, letartóztatták,) bizonyára nagy kiábrándulás volt ez a vég: megrendült benne az eszmében vagy legalább is az eszme gyakorlati kivihetőségében való hit. Ekkor jöhetett rá arra a gondolatra, hogy eszme és megvalósulás között kiegyenlíthetetlen diszparitás van. Az eszme tökéletes és az emberiség tökéletesedéséhez és boldogulásához tudna eljuttatni, de emberi lényekben, sőt ami még rosszabb, emberi tömegekben valósul meg, amelyek beleviszik a maguk alacsony ösztöneit, ezzel meghamisítják, visszájára forgatják és új boldogtalanságok, új bűnök eszközévé teszik. A tömegekről és a tömegeknek az eszméhez és az eszme tiszta képviselőihez való viszonyáról való véleményét, melyre talált támasztó pontokat irodalmi elődje s kivált Shakespeare tömeg ábrázolásaiban is, bizonyára személyes tapasztalatok is alakították, a szabadságharc előtt és alatt elég alkalma lehetett tapasztalatokat szerezni arra nézve, hogy a tömegek miképpen percipiálják az eszméket és miként reagálnak rájuk. Látta, amint egy nagy boldogító eszme egy nemzetnek katasztrófájára vált és ebből az élet tapasztalatból adva volt Az Ember Tragédiájának történelem filozófiai alapgondolata. Már csak ki kellett szélesíteni ezt a nemzeti tapasztalatot egyetemes emberi tapasztalattá és eszmei fővonalaiban kész volt lelkében a nagy mű, csak a kifejezési formát kellett hozzá megkeresni. A teljesen objektivizált mű, amelynek egyetlen szava sem utal vissza közvetlenül alkotójának lelki állapotára, így már első magvában is egy keserű élet tapasztalat hangulatából merül fel, gyökerei belefogóznak egy élmény talajába és a gondolatok hatalmas híd építménye alatt ott hullámzik az élmény forrásából fakadt sötét élethangulat áramló folyamata. Az az alaphangulat, amelyből Az Ember Tragédiája kinőtt, Madách lelkének egy élet helyzetre való reagálása, tehát lényege szerint lírai természetű.
A közéleti tapasztalat, az emberiség boldogító eszméből való kiábrándulás egy időben következett be egy még fájdalmasabb, mert közvetlenebb és teljesen egyéni, csakis a maga személyére szóló csalódással. Madách, tudjuk, megcsalódott az asszonyban s általa a családi életben. Ez a csalódás még zordabbá tette lelki állapotát, még jobban meggyökereztette benne az emberi nem tökéletlenségéről és az élet értékének bizonytalanságáról való meggyőződést. Sajátságos képen alig befolyásolta a nő, az örök Éva karakteréről való ítéletét. Nem lehet azt mondani, hogy művében szigorúbb ítéletet mond a nőről, mint a férfiról. Az eszmék fensége az egyikben épp oly tökéletlenül tükröződik, mint a másikban. Ádám sorsában Éva csak osztozik, de tragikumának előidézésben nincs több része, mint neki magának. Sőt - Voinovich igen helyes megállapítása szerint - az élet öröm forrása az egész költeményen át a nő. Ő képviseli az ideál felé való ösztönszerű törekvést. A nagy szerelmi csalódás, a férfi szégyene nem vette el hitét a nőben. Csak még komorabbá tette lelki állapotát s ennyiben színezte gondolatait, de a művébe mint szerkezeti elem alig szövődött bele. Emlegetni szokták a Kepler színt, mint amelyben saját házassági tragédiájának költői kifejezését rejtette volna bele. Ez azonban lehet utólagos beleérzés részünkről, akik tudunk erről a házassági tragédiáról, Kepplerné Éva jellemképe nem mutat meggyőzően egyező egyéni vonásokat a költő feleségének jellemképével. Kepler tragédiáját ugyanígy megírhatta volna Madách anélkül a keserű tapasztalat nélkül is, melyet feleségével szerzett. Valószínű, hogy Az Ember Tragédiája írásakor már kiheverte a szerelmi csalódást, emléke már objektiválódott benne, mindössze komorabbá vált tőle a szellem, mélyebb az ideál és megvalósulás közötti ellentétről való meggyőződés és bizonytalanabb az élet értékben való hit.
Abból az alaphangulatból, amely ilyenformán tulajdonképpen a levegője az egész műnek s abból a meggyőződésből, hogy az eszme mindig a megvalósító ember eredendő gyöngeségén törik meg, kétféle irányban fejlődhetett volna egy az emberi élet egészét átfogó mű: a szatirikus és a tragikus megoldás irányában. Az Ember Tragédiája egyes színeit szatirikusnak is lehet felfogni, különösen a falanszter színt. Egy bizonyos szatírai vonás van csaknem minden színnek a struktúrájában, minthogy ez megvan majd minden olyan műben, amely valamely eszmében vagy ügyben való megcsalódásból származik. Hogy azonban szatírát írjon, ahhoz Madáchból hiányzott a swifti mosoly, a szellemnek az a könnyedsége, amely az élc, az ötlet könnyű sarujával ugorja át az élet nagy szakadékait. Az elmésség könnyű mozgása neki nem jutott tulajdonául, egész lénye súlyos és komoly, a humor mély vizeit is alig egy-egy pillanatra érinti, hogy bele tudjon merülni, ahhoz nincs lelki harmóniája. Falun élő, keserűen eszmélkedő magyar urak fajtájából való volt ő, akiktől távol áll a játékos kedvnek az az elementuma, amely nélkül sem szatíra, sem humor nem keletkezhet. Gondolatainak élményi eredete és ebből származó nyugtalanító ereje is frissebb és izgalmasabb volt, semhogy képes lett volna velük játszani. A fájdalom, amelyből műve keletkezett, még nem volt leküzdve, még virulens volt s újabb élmények, kínzó élet körülmények is táplálhatták. Madách tehát a tragikai hangra volt utalva és ez adta meg művének formáját, amely tehát szintén az ő lelki állapotából, organikusan nőt ki. Egy más diszpozíciójú költő e gondolatoknak ugyanabból az anyagából az ember komédiáját írhatta volna, - ő a maga diszpozíciójával csak tragikai magaslatról tudta anyagát áttekinteni és formába foglalni. A lírája sodrából folyik a tragikus hang.
Tragikainak kell felfogni a mű befejezését is. Külsőleg nem tragikai a szónap megszokott értelmében, képtelenség is lett volna Ádámot a shakespearei tragédiák végére juttatni. Ádámnak tovább kell élni, mert a történelem, melyet ő megálmodott, csakugyan le is folyt és jövő is áll még az ember előtt. De Ádám élete tragédia lesz ezután, mert a küzdelem, amelynek hiába valóságát a küzdő előre tudja, nem lehet más mint tragikai. A látszólag kibékítő megoldás, amely a mű egész gondolat sorának szerkezetileg is egyetlen lehetséges befejezése, lényegében mégis a tragikum perspektíváját nyitja meg: az ember, a vallásos hit törékeny lélekvesztőjén sodródik az előre tudott és el nem feledhető vég felé. Bizonyára így látta Madách a saját életét is, harminchét éves korában, mikor már túl volt az élet minden nagy dolgán, mindazon, ami a férfiember létének magvát érinti és ami után már nem történhet vele igazán nagy dolog, csak egy, az utolsó...