Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám
Természetes, hogy olyan monumentális mű, mint Az Ember Tragédiája, melyben a biblia, a történelem, az utópia s mindenek felett a természettudomány és a filozófia oly rengeteg témája és vonatkozása sűrűsödött művészi egésszé, elejétől fogva céltáblája volt a filológusok hatásvadászatának. Szerencsére Madách költeményének ércfalán a filológiai párhuzamok legnagyobb része pozdorjává zúzódott s a Dolezal-, Metassio-, Milton- és Hugo hatások sorozatát a modern kritika esetlegességekre és félreértésekre, a legjobb esetben lényegtelenségekre redukálta. Közvetlen hatással csak Goethe és Byron voltak Az Ember Tragédiája költőjére, mint Voinovich Géza kitűnő és higgadt Madách könyvében megállapította. Találóan jegyzi meg: "Madách általában keveset ismert abból, amihez hasonlították. Hiszen ha a párhuzamok mind megállnának, műve minden ízében mintára vallana s egészben az utánzás nagy gyűjteménye lenne." Mindazon által akadtak még a legújabb időben is, akik egy-egy gondolat vagy kifejezés távoli rokonsága kapcsán azt állították, hogy Madách Seneca tragédiáiból, Picharmosból, Xenophanesből vett egy-egy gondolatot. Aki ilyen párhuzamos helyekkel akar bizonyítani, tökéletesen félreismeri a költői alkotás lélektani folyamatának lényegét s ne művészi számba, hogy azonos helyzetek, lelki diszpozíciók és szemléletek azonos asszociációkra s azonos nyelvi kifejezésre vezethetik az angol, latin és magyar költőt, anélkül, hogy egyik a másiknak csak egy sorát is olvasta volna valaha.
Amikor Az Ember Tragédiája álom motívumának őseit keresem, távolról sem vezet a filológiai bogarászás vágya, nem fűt a láz, hogy új párhuzamos helyeket fedezzek fel s közvetlen hatást állapítsak meg, csak a puszta tényre akarok rámutatni, hogy Az Ember Tragédiája álom motívumának már a latin irodalomban megvannak az ősei. Ez nem annyit jelent, hogy Madách az álom ötletet onnan vette kölcsön, hanem csak annyit, hogy az ő költői erejétől is telt annyi, amennyi Cicerót vagy Vergiliust legszebb lapjaik megírására ihlette.
Ismerte-e Madách a klasszikus ókort? Furcsa így feltenni a görög és római szín költőjére vonatkozólag, de nem haszontalan. Mindmáig nem sikerült kideríteni: mi mindent olvasott a görög és latin irodalomból s a görög és római életre vonatkozólag. Egészen ifjú korában Sophokles tanulmányokkal foglalkozott s ezeknek költői eredménye Herakels drámája, a Féri és nő" olvasni kellett valamit airtophenseből is, legalább vígjátékának, "A civilisator"-nak formája erre mutat. Azonban római tárgyú tragédiájának, a " Commodus"-nak megírásához valószínűleg semmiféle forrás tanulmányt nem végzett: az egész a "Kegyenc" epigonja, meséje némi részben Madách leleménye, korfestése mindenestől a Telekié. Pedig ez a tragédia a római szín forrása, amiből nyilvánvaló, hogy e szín korrajza merő anakronizmus. Megállapították továbbá, hogy ismerte Herodotosnak menkara fáraóra vonatkozó egy adatát s olvasott Platon "Állam"-ból - az pedig természetes, hogy az iskolában is olvasott auktorok egy-egy reminiszcenciája végig kísérte életén. Ismerte tehát Horatiust - erről kisebb költeményeinek egy-egy helye s a Commodus egyes sorai tanúskodnak s kellett valamit olvasnia Cicerótól és Vergiliustól is. Azonban az ókorra vonatkozó lényeges ismereteit mind nem ezekből, hanem a Schütz-féle Weltgeschichte-ből s Hegel történet filozófia előadásaiból merítette. (Voinovich 270).
Idevágó ismeretei nem voltak alaposak. Hogy Miltiadest, aki száműzetésben halt meg, kivégezteti, hogy feleségét költött néven Luciának nevezi, hogy pestist és barbárokat emleget Nero korában, - mindezt menti a költő szabadsága. A költő nem a történelmet verseli meg, - mihelyt erre fanyalodik, már nem is költő, - hanem szabadon gyúrja és idomítja a nyers anyagot s ha úgy akarja, hát Lucia és nem Hegessipyle. Ezen józan filológusnak sem szabad megbotránkoznia. De furcsa, hogy Sergiolus lakomáján "lectica"-kon ülnek a vendégek, vagyis gyaloghintókon, ami nyílván akaratlan tévedés lectus helyett s furcsa a nicaecai Thebais remetéinek említése Nero idejében s hogy Catulus és Cluvia az orgiáktól megundorodva a Thebaisba vonulnak remetéskedni, erős anakronizmus és egy cseppet sem meggyőző. Az egész római szín beállítása egyoldalú, - ezt már Alexander hangsúlyozta, - mert a római történelemnek éppenséggel nem legfőbb jellemző vonása a tivornyázás és a kéjek hajhászása. De az athéni demokráciának sem pusztán a demagógia s a rút hálátlanság volt az ismertető jele, sőt maga Madách is ellene vall az athéni színben hangoztatott felfogásának Ó és új-kor című költeményében:
Miért nem oly a világ, mint hajdanán
Hellasz napos, olajfás partjain?
Kint folyt le az élet és küzdelem
A közpiacnak néphullámain.
Az ifjú öntudattal lép fel,
Nyílt volt előtte száz közhasznú tér,
Tudá, hogy a polgárerény útján
Mindenki a mennyit nyom, annyit ér.
De az a véleményünk, hogy Madách, Az Ember Tragédiája szempontjából, jogosan engedhette meg magának még a nagyobb anakronizmusokat és költői licentiákat is. Az ő korának felfogásában még uralkodó volt az a moralista történet szemlélet, hogy országokat és birodalmakat a tiszta erkölcs romba dőlte vesztett el - Gibbon nagy művét olvasta is - és a gazdasági hatóerők működéséről még nem lehetett világos fogalma. De talán jobban is megfelelt céljának ez a moralizáló alapon nyugvó konstrukció. Nem egy bizonyos kort, nem a történelmi fejlődés egy bizonyos rögzített időpontját eleveníti meg a görög vagy római szín, hanem a maga egészében stilizált, sűrített összefoglalása mindazoknak a jellemvonásoknak és erőknek, melyek a görög vagy római történelmet irányították. Egyes vonások talán túlságosan rikítnak bennük, de mert típusok, minden lényegest összefognak s az már aztán a költő különbleges céljainak tudható be, hogy nem mindig a lényegest hangsúlyozzák.
Ezeknél a megállapításoknál is fontosabbnak tartom leszegezni azt a tényt, hogy Madách, bár nagyobbrészt nem eredeti forrásokból ismerte a klasszikus ókort szokatlanul nagy érdeklődést mutat a görög és a római világ iránt: a "Férfi és nő", a "Commodus, A civilisator", Az Ember Tragédiája görög és római színei, Brutus, Cassiuzs, Platon szerepeltetése s ennek és kisebb költeményeinek sok vonatkozása az antik világ iránt oly nagy érdeklődést árulnak el, amit korának egyik költőjénél sem tapasztalunk. Éppen ezért érdekes lesz az álom motívum őseivel foglalkoznunk, mert e réven olyan adatok birtokába jutunk, melyek majd arra engednek következtetni, hogy Madách intenzív érdeklődése az antik világ iránt teremtő fantáziáját, ha nem is közvetlen hatás formájában, lényeges ponton befolyásolta.
*
Ádám elalszik s álmában sorozatos látomásai támadnak: meglátja, végigéli faja egész jövőjét. Ádámot Lucifer altatta el és felmerült az a gondolat, hogy Lucifer célja Ádám kétségbe ejtése s öngyilkossága révén az emberi nem kiirtása volt. Alexander alapos elemzése után (Madách Imre: Az ember tragédiája, 3. kiadás, 1919, 200-203 lk.) ez a felfogás tarthatatlan, "Lucifer jóhiszemű bemutatója az emberi történetnek", egyszerűen meg akarja mutatni Ádámnak faja sorsát, mely nem egyéb, mint nagy eszmékért küzdeni, elbukni s meg újra küzdeni. Ezért tragédia az emberélete s hogy Ádám a lesújtó látomások végén mégis megtisztulva s emelt fővel vállalja ezt az örök küzdelmet, az éppen a legtisztább katarzis.
Mindenestre izgató feladat volt a Madách kutatók számára ennek az álom fikciónak világirodalmi rokonait megkeresni s Az Ember Tragédiájával párhuzamba állítani. Utaltak itt Lessingre, Calderonra, Dantéra, Shelleyre - minden számba vehető eredmény nélkül. Legkevésbé tartozik ide a Divina commedia, mert ebben nem szerepel az álom motívum s háromnál megvan az álom motívum, de Lessing és Calderon hősei egyéni látomásaiba merül. Egyik sem vérbeli elődje Madách jövőt látó álmodójának. Jól látja ezt a világirodalmi kapcsolatok éles szemű kritikusa, Voinovich (i.m. 489-490, 550-551) s mivel sehol sem találja az álombeli jövőt látásnak irodalmi párját, megállapítja, hogy Madách szerencsés invenciója a látomásnak álom keretébe foglalása. Fontosnak tartom itt megemlíteni Reményi Ede utalását Milton Elveszett paradicsomának XI. énekére, melyben Mihály arkangyal vízióban megmutatja, Ádámnak az emberi nem jövőjét. Voinovich is elismeri (i.m. 483. 1.) hogy ebben van hasonlóság, egyúttal azonban bizonyos - nem nagyon lényeges - különbségek kiélezésével útjába áll annak a feltevésnek, hogy Madách fantáziáját esetleg Milton termékenyíthette meg. Ez minden esetre komoly összefüggés, csak éppen a punktum saliens: az álom motívum hiányzik Miltonnál...
Hangoztatja ugyan Voinovich is, hogy "Milton az epopeiák példáját követte, mert az eposi hős rendesen belát a jövőbe, hogy ott szemléje a távolabbi jövőt, amelyet meg nem érhet, s abban küzdelmei bérét, nemzetsége fölvirágzását, számára e látvány vigasz és remény forrása...Mindebből van valami Madáchnál", - csakhogy végképp elejti ezt a fonalat. Most tehát ezen a nyomon indulunk s megkeressük az álom motívum őseit ott, ahová Milton költői fikciójának szálai is vezetnek a latin irodalomban. A görögöt azért mellőzzük, mert az itt egyedül számba vehető Odysseiabeli vízióban a múlt képei elevenednek meg s még hozzá az álom motívum alkalmazása nélkül. A latin irodalomban azonban két álombeli jövőlátás is maradt ránk, az egyik vergilius Aeneisének VI. énekében (752-886), a másik Cicero Somnium Scipionis-ában (de republica VI.)
Mindkettő értékes emléke az antik eschatológikus irodalomnak mely különösen a Kr. e. I. században, a vallási miszticizmus terjedésével karöltve, a legkitűnőbb írók és filozófusok ilyen irányú érdeklődését tükrözi. Poseidonios és Varro töredékei után Cicero Somnium-a az első összefüggő maradványa ennek az irodalomnak. A Somnium tárgya Scipio Aemilianus álombeli víziója. Aemilianus elbeszéli, hogy katonai tribunus korában Afrikában házuk régi barátjával Massinissával találkozik, akivel pompás lakoma után késő éjjelig együtt maradnak s Africanus nagyszerű tetteiről emlékeznek. Mikor Aemilianus lefekszik, megjelenik neki álmában nagyatyja, magával viszi valahová a magasba, megmutatja neki Karthágót, (melyet majd ő fog egykor elpusztítani), megmutatja egész dicsőséges pályafutását, hirtelen halálát, rokonainak ebben való részét s végül azzal vigasztalja, hogy érdemeiért az örök boldogság lesz része. Aemilianus öngyilkos akar lenni, hogy rögtön részese legyen ennek a boldogságnak, de figyelmezteti, hogy ezt csak azok érhetik el, akik a részükre kiszabott földi munkát és sorsot betöltötték. Ezek után megmutatja neki a tejutat, az egész csodás világegyetemet s a föld elenyésző kicsinységét - s az űrben tovább lebegve - a hét bolygó szféráit, miközben Aemilianus elragadtatva hallja a szférák zenéjét. Majd a föld és a földi dicsőség kicsinységét s múlandóságát magyarázza tüzetesen, miközben Aemilianust egyre gyötri a szomorúság s a vágyódás a föld után. Végre a lélek halhatatlanságának s az örök dicsőség hasonlíthatatlan értékének hangoztatására Aemilianus elkeseredése fölenged: boldogan szegődik a nagy eszmékért megvívandó küzdelem hőséül. Az álomnak vége, Aemilianus felébred.
Eszem ágában sincs hatások és párhuzamos helyek után keresgélni, csak a költői szemlélet és koncepció hasonlatosságára akarok rámutatni. Scipió álmában látja a maga és Karthágó jövőjét, a nagy emberek földi dicsőségének parányiságát - s ez nagyjában Ádám vízióinak is a tárgya. Látja a világegyetem csodás szerkezetét, hallja a szférák zenéjét, öngyilkos akar lenni, majd megint visszavágyik a földre: hacc ego damirans referebam tamen oculos ad terram identidem - akárcsak Ádám (3620 v.)
De vissza sírok, fáj, hogy elszakadtam.
Nem szabad azonban felednünk, hogy ezek az egyezések esetlegesek s a kozmikus szemléletben minden költőnél egyformán adódhatnak. Az egybevetés súlypontja az álom motívum azonosságán van s az egyezés megállapítása nem holmi közvetlen hatást kíván kideríteni, csak az álom motívum történeti életét s a adott költői szemléletben természetes újra felbukkanását akarja hangsúlyozni.
Vergilius Aeneis ének VI. énekében Anchises magas dombra vezeti fiát Aeneast s megmutatja neki a lelket, melyek ott lenn az alvilágban várják, míg eljön az idő, hogy megtestesüljenek s földi életüket megkezdjék. E "hérosz szemle" során Anchises végigmegy Róma egész történetén s megmutatja Aeneasnak, mi sors vár a fajából sarjadzott nemzetre. Az egész szemle nem oly plasztikus és drámai, mint Ádám víziója - hiszem Anchises előadásában hallja csak Aeneas a jövendő eseményeket s csak épp a szereplők árnyait látja, - de a beállítás ugyanaz. Aeneas is álmodik, - s ez nyilván kiderül a 898. sorból: "Ancihises az álom elefántcsont kapuján át bocsátja ki fiát az alvilágból", - csak úgy mint Ádám vagy Aemilianus, de míg ez a próza egyszerű nyelvén mondja: ego somno solutus sum, addig Vergilius a felébredést csillogó költői képpel szemlélteti (E. Norden: P. Vergilius Maro Aeneis Buch VI. 2. kiadás, 1916,48. 1.) Aeneas is a jövőt látja, épp úgy mint Aemilianus s Ádám, végül pedig mindegyiknél az a látomás célja, hogy erősítse lelküket a jövendő küzdelemre, Aemilianusnál. Quo sis alacrior ad tutandam rempublicam, - Aeneasnál: incendit animum fame venientis amore, - Ádámnál: ember, küzdj és bízva bízzál!
Sem a Somnium, sem Vergilius nem "forrása" Madáchnak, nem is hatottak rá a szó hitele vesztett értelmében, bár mindkettőt kellett ismerte még az iskolából s nem lehetetlen, hogy gondolat csirát hullattak lelkébe, mely dússá ért benne a nagy alkotásig. Nem lehetetlen, - de nem is bizonyítható s nem is ez a fontos. Fontos csak a motívum történeti összetartozandóság bizonyossága, ennek felismerése is igazolja azt az érték megállapítást, mely Madáchot a világirodalom nagy alkotó géniuszainak sorába avatja.