Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám
Az a kéz, amely az aranyos préselésű, piros táblájú könyvet tartotta, nagyon fázott. Gémberedve szorította a könyvet, nagyon hideg volt a szobában. A sarokban kis pléhkályha állt, nevetségesen vékony lábain megroggyant, mint a guggoló kutya. Úgy állt ott kajánul, és konok, fagyos módon hallgatott a gonosz kis kályha. Fel kellett volna kelni és szöszmötölve, dideregve bajlódni aprófával és újságpapírral, mert a tűz kialudt. És a színésznek nem akaródzott kikászálódni az ágyból, amelyben már melegre vackolta magát. Inkább úgy tett, hogy csak fél kézzel fogta a könyvet. Ha az egyik keze már nagyon fázott, bekapta a takaró fülledt, állati melege alá és a könyvet a másik kezébe kapta.
Szerepet tanult volna, de csak hébe-korba figyelt oda. Az esze minduntalan elcsavargott. Az esze a feleségén járt, aki ma előadás után megint botrányt csapott, hogy elmehessen a Zöldfába vacsorázni a fiskálissal. Most ott ül azokkal, biztosan énekel és kacsingat és komiszul viseli magát. Nem jön haza. Nem jön, pedig már fél egy. A dívány mellett, a szalmaszéken üveg torkába szorítva ott áll a gyertya, mellette a vekker. A vekker unottan és mogorván ketyeg, a szobában hideg van, a lehelet olyan, mint a cigarettafüst. Ha az ember úgy tesz, hogy hú, akkor kilövell a ködös pára. A lokomotívnak lent az oldala is így tud tenni a gőzzel.
De ne álmodozunk. Tanuljuk a szerepet. Már csak a Kepler kép van hátra. Ezt utoljára hagyta, mert ebben hűtlen asszonyról van szó. Legjobban szerette volna, ha ez a kép kimarad az előadásból. Most már a körmére égett, holnap előadás, most már muszáj megtanulni. Hát nézzük.
- Ily hűvös este e tűz jól esik, - Bizony-bizony már jó régen melenget. - De félek, hogy kialszik nemsokára. - Nem férfias határozattól eloltva, - Nem új nézetnek engedvén helyet, - De a közömbös korban nem leendő...
Fél egy elmúlt. Mit csinálhat az asszony? Bizonyosan a fiskális ül mellette jobb kéz felől és beszél, beszél, beszél mindenféle hiábavaló badarságot. Ó milyen ostoba ember. És a másik oldalon ül a direktor, ez a nyavalyás, reszketős, gonosz ember, aki azelőtt állami végrehajtó volt, még azelőtt pedig sorsjegy-ügynök. De most már hat éve színigazgató és sokat keres.
- De e közömbös korban nem leendő, - Ki új hasábot vetne e parázsra, - S én fázhatom. Minden nagy gondolatnak...
Hát bizony itt csakugyan hideg van. Mariska haragudni fog, ha hazajön, amiért ki hagyta aludni a tüzet. Nem, nem fog lármázni. Ha ketten vannak, sosem lármázik. Hanem éppen az, hogy hallgatni fog. Van neki egy gyűlöletes némasága, amitől meg lehet bolondulni. Dühítő, elszánt, komor, asszonyi némaság. Ilyenkor tesz-vesz, jár-kel, konokul hallgat, és a némaságban az arcára van írva az a vértanúság, amit gondol. Most haza fog jönni és megint néma lesz. Megint az a kemény, eltörhetetlen csend lesz a szobában, ami már évek óta közöttük él, mint valami tárgy. Persze, csak meg kellene szólalni. Mariska is elmondana mindent, ami belől rágja, ő is kipakolna, talán egymáshoz lehetne jutni. De mintha meg volnának átkozva, egyik sem kezdi el. Régebben is voltak ilyen válságok, mikor egy-két hétig gyűlölték egymást, de aztán vagy az egyikük, vagy a másikuk rászánta magát és elkezdett beszélni. Akkor mentegetődztek, vádoltak, vitatkoztak, sírtak, az asztalt verték, lármáztak, de a vége mindig az lett, hogy dühös, ragyogó szerelmük vágyával összebújtak. És másnap egymásra mosolyogva, kedvesen ébredtek fel. De most már három éve nem volt ilyen lelki nagymosás. Ha megcsókolták is egymást, kellemetlen gyönyörűség volt, ellenséges, kényszeredett csók...eh, hagyjuk.
- Ha majd e klimakterikus napok - Elmúltak, a nagy műt is újra kezdjük...
Lássuk csak, hogy van ez. Persze: ezt nem Kepler mondja, ezt Rudolf mondja. Mi az, hogy klimakterikus napok? meg kell nézni holnap a Polgári Körben. Ennek a Polgári Körnek van egy Pallas Lexikonja. Csak a többi színész meg ne lássa. Úgy is folyton csúfolják a könyvei, meg a tudákossága miatt. Nem szeretik. Persze, nem is szerethetik. Nem kedves ember.
- Milyen ember lehetek - gondolta a fagyos levegőbe nézve. - Csák Adorján vagyok, negyvennégy éves, vidéki színész. Nem is Csák, fenét Csák, Csepelka Adorján vagyok, tót hentes fia, vidéken elpenészedett tehetség. Miért maradok itt, negyedrangú társulatnál? Mert nyelvhibám van. Hadarva beszélek. Halálos kár. Máskülönben nagyon tehetséges vagyok. Ha nem volnék ilyen nevetséges, régen Pesten kellene lennem és nekem való szerepeket játszanom a Nemzetiben. Nem tragikus hősöket, dehogy. Érdekes epizód jellemeket. Ó milyen boldogság volna szerepet kapni, otthon tűnődve az ember-alakot megépíteni, járását, mozdulatait, arcát, haját, apró testi szokásait stilizálni, ismert emberek egyes vonásait a közönség elé vinni, embert teremteni az isten módjára, nem is a tapsért, hanem ennek az átkozott, de bűvös mesterségnek a gyönyörűségéért. Milyen hallatlan kéj volna a súgólyuk elé vinni például a losonci állomásfőnök különös járását, milyen érdekes járás volt az, nem lehet elfelejteni. Vagy az itteni trafikosnak van egy mozdulata, mikor zavarba jön: elkezd nevetni és a mellét tapogatja. Ezt kellene csinálni, ilyeneket, a szakállát annak a vén görögnek, aki hajdan a gimnázium udvarán törökmézet árult, jaj de érdekes szakálla volt...
- Nem fáradok-e éjt és napot, - Elárulom tudásomat miattad, - Megfertőzőm, midőn haszontalan - Időjóslást, horoszkópot csinálok...
Nini, milyen érdekes: "miattad." Mariska...Biztosan javában diktál a cigányprímásnak. A fiskális énekel és a tenyerével veri az asztal és kiabál: "Palócosan, az ántiját neki, palócosan, az ántiját neki!" milyen feneketlenül szamár ember. És Mariskát ez mulattatja. Borzasztó. Egy ilyen ösztönösen tehetséges lényt, mint ő. Hogy lehet az, hogy nem utálja? Mint férfi tetszik neki? Az lehetetlen. Egy ilyen érdekes és tehetséges nőnek, egy ilyen semmi fráter? Csinos fiú, az igaz. Olyan, mint egy szép fiatal ló, a nézése szakasztott olyan. Csák Adorján pedig öregedő, elhízott ember, a kövérségből széles ránc van a hasán, a lépcsőn rögtön kifullad, gyakran beteg, ideges fejszaggatása van, kopasz és rosszak a fogai. Hogy lehet egy ilyen színészre ráosztani Ádámot? Miért játszatja vele Ádámot a sorjegy-ügynök? Biztosan azért, mert nincs más a társulatnál, aki a szerepet feltétlenül megtanulja. A többi ripacsa fickó nem tanul, össze-vissza hordanak tücsköt-bogarat, mikor nem hallják jól a súgót, képesek ismert nagy monológokat belemondani akármilyen szerepbe, csakhogy időt nyerjenek. Ő bezzeg most is hazajött tanulni és kicsit gondolkozni a figuráról.
A színész a gyertyavilág mellett hirtelen felült az ágyában. Megrendítette és szíven ütötte, mai eszébe jutott. Ez intrika. Az Ádámot azért osztották rá, hogy el legyen foglalva. A fiskális főzte ki az igazgatóval, mert tudják róla, hogy lelkiismeretes ember és ha ekkora szerepet kap, éjjel-nappal tanulni fog és nem őrizheti az asszonyt. De ha ez a tervük, akkor a fiskális találta-e ki? Nem. Ilyen ostoba embertől nem telik ki ennyi agyafúrtság. Ezt csak maga Mariska találhatta ki.
Rettenetes. Lehet, hogy megcsalja? Nem, nem valószínű. Ámbár sok jel erre mutat. Tegnapelőtt, mikor ebédről jöttek haza és az utcán megálltak a fiskálissal beszélgetni, volt köztük egy nézés, egészen elfutó valami, apró villanás...most, hogy így visszaemlékszik...és folyton ez a fiskális...most is egy óra már. Szent isten, egy óra, és még nem tanult semmit. Feküdjünk csak vissza. Tanuljunk.
- Pirulnom kell, mert rosszabbá levék, - Mint a Sybillek, kik hívének abban, - Amit jósoltak, míg én nem hiszek, - De megteszem, hogy leljem kedvedet.
Igen, ez találó, ez igaz. Ő ennél a társulatnál csak Mariska miatt játszik. Lehetett volna színházi titkár Balassagyarmaton, de a direktornak az a kikötése volt, hogy Mariska ne játsszon. Ezért nem írta alá az ügynöknél a szerződést, pedig nagy passzióval csinálta volna: Darabokat olvasni, ókumlálni a szereposztást, rendezni, egyszer-egyszer még egy híres pesti író is lejött volna a vidéki bemutatóra, azzal leült volna isten igazában beszélget. De hát Mariska miatt nem lehetett. Azért szerződtek ide. Mariska mindenáron játszani akart. Folyton azt mondja, hogy él-hal a színházért.
De vajon a játszásért-e, vagy a pálya szabadságáért? Ahogy szökve hagyta ott az apját, a szegedi patikust, és világgá ment Csák Adorján színésszel, az nagyon könnyelmű és elvetemedett dolog volt. Hat éve ennek, most már tisztán lehet látni. Romlott vidéki lány volt, érzéki és hazug, aki fejjel akart beleugrani a vélt pocsolyába.
Persze. Biztos, hogy megcsalja a fiskálissal. Hohó, hohó! Tegnap a fiskális levelet adott át Mariskának. Most jut eszébe, hiszen látta, mikor Mariska zsebre csúsztatott valami cédulát. Igen, igen, a kis szürke prémes kabát volt rajta. Hol az a kabát? Ott lóg az ajtóba vert szögön, ma nem abban ment el.
A színész felkelt az ágyból. Izgatott volt és didergett. Vastag jéger trikójában is fázott, amelynek ráncai között kis piszkos gyapjú foszladékok gömbölyödtek. Görcsösen reszketett a hidegtől. Beleremegett még vénülő, elhízott hasa is, mikor oda botorkált az ajtóhoz. Jobbzseb: üres. Balzseb: ott a cédula. Megvan. Mi van ráírva? "Holnap négykor a lakásomon, a kert felől jöjjön. Bandi."
Hát persze, most már világos. Ma délután fél négykor Mariska látható idegességgel, minden komoly ok nélkül elment hazulról. A kérdésre azt felelte, hogy fáj a feje, sétálni akar, soká fog sétálni, haza már nem is jön, valószínűleg egyenesen előadásra megy a Zöldfába. És csakugyan nem került elő estig.
A színész egész testében reszketett a fagytól. Mezítláb állt a vörös tégla padlón a cédulával a kezében. A cédulát gépies mozdulattal a nadrágzsebébe akarta tenni. De a keze elcsúszott a levegőbe. A jégeralsó nadrágon nem volt zseb.
Odament a nagy ládához és dideregve, a fagytól nedves szemmel elkezdett kotorászni. Megtalálta a revolvert. Hamar visszaugrott az ágyba. Ott jó meleg volt. Megvizsgálta a revolvert. Két töltés volt benne még. Nagyon helyes. Vérmes elszántság ágaskodott a mellében. Ha Mariska hazajön, szóhoz sem hagyja jutni, kétszer belesüti a revolvert. El van intézve, nagyon egyszerű. Miért ne tanulna addig, A szegedi patikus lánya, aki mindig úgy henceg az úri családjával, az aljas, a haszontalan, meg fog halni, punktum.
- Ha volna lelked oly rokon velem, - Minőnek első csókodnál hinném, - Te büszke lennél bennem, s nem keresnéd - Kívül a boldogságot körömön, - Ne hordanál mindent mi benned édes, - Világ elé s mindent, mi keserű, - nem tartanád fel házi tűzhelyednek...
Aljas, gonosz, átkozott bestia. Ott a revolver a szalmaszéken, éppen kézügyben a gyertya mellett. Ahogy be fog lépni az ajtón, két dörrenés, el lesz intézve. Csak jönne már. Öt perc múlva fél kettő.
- Ó nő, mi végtelen szerettelek!...
Ez igaz. De ennek most már vége. Most jön a büntetés. Jönnek majd a csendőrök, holnap nem lehet előadást tartani. És majd lesz törvényszéki tárgyalás. És ő majd ott mindent, mindent el fog mondani. Lehet, hogy felmentik. Lehet, hogy elítélik. Halálra nem. De lehet, hogy börtönre. Hosszú, nyugodt idők lesznek a börtönben Mariska nélkül. Mariska nem lesz. Mariska ott fog feküdni a sírban. Be lesz hunyva a szeme a gyalázatosnak, amivel néha olyan édesen, olyan leírhatatlanul humoros-édesen tud nézni. A világ minden őszintesége benne van ilyenkor a szemében. Talán csakugyan őszinte is. Szerencsétlen, jellemtelen, beteg szívű, aljas teremtés. Nem kell megölni. Ki kell dobni.
- Elválnék tőled, szívemet kitépném, - Ha fájna is, tán nyugodtabb lehetnék - S te nélkülem is boldogabb lehetnél, - De ott van újra a már meglevő rend...
A meglevő rend, az. Hogy lehessen elválni? Közös blankettán vannak szerződve. Egy társulatnál kellene maradni, csak külön volna muszáj költözni. Még egy hónapos szoba, a gázsiból ez nem futná. Előleget a direktor nem ad. És a holmijukat is, hogy lehetne elfelezni? Hiszen kell mindkettőjüknek az a pár nyomorúságos párna, meg az a pár százszor átalakított hol női, hol férfi ruhadarab. Szegény, szerencsétlen bestia.
- Mégis miért vonz? mert a jó sajátja, - Míg bűne a koré, mely szülte őt...
Igen, sok jó van benne. Sok részvét van benne, sok szívjóság . És néha nyomorúságában is nagyon gavallér tud lenni.
Ha! Lépések. Jön haza. A hó csikorog. A külső ajtó a rendes lármával nyikorogva nyílik, az akasztó horog az ismert koppanással csapódik hozzá.
- Szervusz, fiam, jaj olyan álmos vagyok, nagyszerűen mulattunk. Az a bolond Bandi fél lábon táncoltatta a cigányt. Te még fenn vagy?
- Tanulom az Ádámot. Neked se ártana egy kis Éva.
- Brr, de hideg van. Az alsószoknyámat nem is vetem le. Alig várom, hogy az ágyban legyek.
Az asszony nagy sebbel-lobbal vetkőzött, a színész merően a könyvbe nézett, hogy az asszony fel ne figyeljen, mikor lopva behúzza a revolvert a takaró alá. A revolver már nem kell, fölösleges, hogy meglássa.
- Időjóslatra és naivitásra - Vagyon szükségem, készíts íziben...
Mi az a naivitás? azt is meg kell nézni a Lexikonban, hogy szép értelmesen, tudatosan, lehessen mondani. Ez a Kepler kép nagyon szép lesz. Ő, mint Ádám, a bölcs és szomorú férjet fogja játszani, milyen érdekes féltékenységi gesztusokat lehet hozni, milyen nemes hangokat, mikor az udvaroncok jóslatokat kérnek. Szép szerep. Gyönyörűség játszani az ilyet. Ó művészet! Még így vidéken is!
- Óh tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég, - Rejtélyes és szent könyvedet előttem, - Törvényeidet ha már-már ellesem, - Felejtem a kort és mindent körülöttem, - Te örökös vagy, míg az mind múlandó...
És Mariska egész jó Éva lesz. A szerepet nem tudja ugyan, de ebben a Kepler jelenetben például lesz egy pár különösen jó hangja a csábító harmadik udvaronccal, azok az érzéki, mélyen búgó, kacér hangok, igen, ezt nagyon jól csinálja, az asszonyi bujaságot és forróságot kevés pesti színésznő tudja így hozni, néha zseniális hangjai vannak.
Milyen egészségesen alszik. Az arca piros és a lélegzete egészséges tüdőből jön, egyenletes és mély.
- Leolvasztja s mely új tetterővel...