Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám
Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.
Jöttem: a végzet bélyege homlokomon,
roncsok s hullák hínára ölelte-karolta a lábam
s hajamba tapadt a korom.
Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok
őserdejében, a rémület utjain át, -
vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
Jöttem. - De kitudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan?... Senki se tudja és én se tudom...
Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,
csak válasz nincs sehol sem a hosszú úton!
Kis gyermek voltam az angyalok édenében,
kis gyermek... - Álom? vagy talán virág? -
Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében
harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ!
Nyomorult a világ, - suttogta, a szélbe zokogva virágát, -
és emberek élnek a távoli partokon, és
megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi a lábát,
mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!
Kis gyermek voltam... Voltam!... Azóta bejártam a földet,
s bejártam a végtelen, árva időt,
pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,
kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.
Élek s meghaltam ezerszer... ezerszer... S mikor letekintek,
világokon át, a vad Ázsia bérceiről:
lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben
kráterek gyomra hasad föl, amint lángtorlaszuk ég fele dől.
Meghaltam ezerszer... A szír katonák vasa járta a mellem,
az égei tenger száz lánya csókolta homlokomat,
beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett
s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.
Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az őszi gonoszság
habverte húsomba új életet lehelt,
szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,
mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.
Szétrágtak a hangyák s a fák erein felütöttem az erdők
smaragd kupolája fölé haragos lobogóm,
és éltem ott, hol párduc üvölt és ezüst Niagara mennydörög
és Grönland síkjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.
És láttam a bábelek zűrzavarát, és később, - mikor az indák
halálszövevénye befonta, - öleltem üszökvert romjaikat,
szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam, láttam az inkák
aranypalotáit s ültem a Szaharák pálmái alatt.
Porcelán tornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és
rettegtem a tárnák fekete vihederét,
csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és
dalolva röpültem a kék habokon datolyás szigetel elé.
Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis
tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám,
de mindenütt elért a kín, sorsom szele bárhova vitt is:
keresztre feszített a tömeg s lefejeztek a Géve piacán.
Lefejeztek s bennem a halál új életbe hajolt át,
szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:
a fejem hegy lett és kő a húsom s torkom hulláma az orkán,
mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.
És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam... - jaj, de éltem!
és élni: ki tudja igazán, hogy élni mily iszonyú kín!
És néha zenét hallottam és - agyrém! szférák zenéje! -
egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.
Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,
én voltam az ág, a gyökér s a szín virágon és levélen,
én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat,
a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem!
Óh szerelem! beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!
Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,
hogy a megvetés börtön-falán is keresztül üvöltse:
Ébredj, bolond! ébredj: idegen hernyó rág álmaidon! -
Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,
én voltam a diadal s mikor győztes homlokomra hajoltam,
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
Zúgott az idő és századok forogtak le az égen,
zúgott a világ, csikorogva vitt vas-csörgető tusát,
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére
testvér-sebeket mar a hazák életpíros húsán.
És fölharsant a béke dala, a kereszté, és a fényé,
az új maseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor,
üvölt a gonosz: Nézd, új jakobinusok állnak a Volga vizénél
s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon!
Új rabok! új éhség! új börtönök! - Újra hiába
zökkent régi sínéről újabban a régi világ:
új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát!
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő,
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,
a színpad és az akkor, az élet méhe meg a temető.
Én voltam a régi és az új, a gonoszság és a jóság,
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság
és milliók torkában én voltam az emberi kín.
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedül és
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam,
én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszer-szülte tűrés,
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány.
Én próbálok és szenvedek és nem lesz semmi sem úgy, mint
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék,
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni
próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan? - Az űr iszonyú s örök útjain át!...
Tény, tett, való: mind puszta szó, üres játék: a kérdés
új kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! -
De majd egyszer megállnak a folyók az éjszakában
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon,
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam
s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom.
És megpihenek, ha szétterül merev síkokba az ég és
a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat:
megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség
és a mozgás csiráiban megdermed az öntudat.