Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám · / · Karinthy Frigyes: Madách
Shakespeare műveiről mondják, hogy egy idegen planéta lakói, ha egyebet nem tudnának rólunk, belőlük megismerhetnék az embert. Ha ezt a kérdést gyakorlativá tenné valami világegyetemi esemény: mi a Tragédiát ajánlanánk fel erre a célra, mint amiből nemcsak az embert, de annak végzetét is megismerhetné az idegen planéta lakója: bármikor következzék be a találkozás.
A Tragédia abban, amit mond, emberekhez beszél - de kompozíciójának szédítő arányai mintha ennél távolabbi, időben és térben messzebbre kitűzött célra volna méretezve: szándékosan veszem kölcsön ezt a kitételt a mérnöki tudomány műnyelvéből. Hogy túl fogja élni korát, ez a jóslat szinte kevésnek hangzik, ha ezekre a méretekre nézünk. A nagy költői művekről azt szokták mondani: élni fog, míg ember él a földön - ez a jóslat csak a költői gondolatra, érzésre, bölcseletre szól - a kompozíció csodáját nem fedi, nem határozza meg.
Nem értitek?
Az egyiptomi gúla jelképe világosan mutatja a különbséget. A geometriának és építőstílusnak, tudománynak és művészetnek e legtökéletesebb formája emberi sírnak készült: a belsejében kuporgó múmia építette maga köré, hogy hírt adjon magáról a hozzá hasonló embereknek s ráismerjenek, hogy ember volt, "míg ember él a földön." De ehhez elég lett volna a balzsamozás is - s a koporsó, ha az emberi test alakját veszi fel, az emberi szem figyelmét inkább tereli magára, inkább tűnik fel azoknak, akikhez beszélni akar. Mi szükség volt hát erre a különös formára, erre a különös kompozícióra, mely egyáltalán nem hasonlít az emberi testhez és nem emlékeztet az emberi lélekre? Nem emlékeztet rá, sem formájában sem anyagában. Kőből készült, abból az anyagból, mely megvolt, mielőtt ember élt s nyilvánvalóan meglesz akkor is, ha valami katasztrófa, vagy végelgyengülés következtében az élet megszűnik a Földön.
Kinek beszél, kihez szól hát a gúla, ha túlszámította ezt a katasztrófát is? Kinek a figyelmét akarja felkelteni ez a nagy dió, hogy törje fel s keresse meg magvát, az embert? Látogatót vár talán, aki eljöhet még, ha meghalt az emberiség - látogatót, akinek hírt akar adni róla?
A Tragédia monumentális kompozícióját csak a gúláéhoz tudom hasonlítani. Goethe Faustjának nincs ilyen kompozíciója: történetének szeszélyes rajza híven követi az emberi természet vonalát - a benne lüktető, csapongó lélek ruháját veszi fel - talán előbb és emberibb is a történet maga. De ha együtt nézem őket: mintha fellobbanó lángoszlopot látnék, mely megvilágít egy kietlen, hatalmas épületet. Így világítja meg Faust a Tragédiát - a lángoszlop azonban kialszik s a sötétben csak az épület marad meg.
A Tragédia versei az emberhez szólnak - története az emberről beszél, valakinek, aki az embert embernél jobban megérti. Ezért nincs benne bölcselet, tanulság, morál - annak, akinek feltárja idomtalan vonalait, nincs erre szüksége, az ő számára minden bölcselet és tanulság a puszta Tény, ami e történet elmond. Himnusz tehát ez a költemény, a szó legvalódibb értelmében, himnusz az istenhez, nyílt kérdés, ég felé fordított szemekkel - íme, uram, ez történt, s te mondd meg annak, akinek kedvéért történt mit jelent s miért volt. Mi pedig építsük a gúlát, míg mécsesünk ki nem alszik.