Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám · / · Karinthy Frigyes: Madách
Az új bort bátran töltheted régi tömlőbe, mert "nem azért jöttem, hogy a törvény formáját eltöröljem, hanem hogy azt újra betöltsem." A kereszténység felfedezésszerűen új gondolatát senki sem fogja a zsidó gondolattal összetéveszteni, vagy abból származtatni, amiért Krisztus zsidó tanítványai az ótestamentum forma nyelvén fogalmazták meg mesterük tanítását. Ha Krisztus Athénban születik és görög filozófusokat ihlet meg igéjével, a négy evangélium talán Plató beszélgetéseire emlékeztetne, de tartalma, jelentősége, eszméinek évezredekre szóló hatása ugyanaz maradna, mint így.
Nem Faustot és a Tragédiát akarom az Ó és az Új Testamentumhoz hasonlítani, csak egymáshoz való viszonyukat. Akinek mondanivalója, témája annyira eredeti és önálló, mint a Madáché, annál bátran mondhatunk le róla, hogy "egyéni, eredeti" hangot keressünk a költészetében. Valóban, Madách "kifejező művészete" e művészetnek hangja és beállítása, metafizikai hasonlat köre, aforizmáinak alkalmazása a helyzetre, gyakran emlékeztet Goethe művészetére, legalább olyan gyakran, mint ahányszor Goethe emlékeztet klasszikus mestereire, görögökre és latinokra vegyesen.
Dehát mit is jelent tulajdonképpen az a sokat emlegetett formai "eredetiség"? Ezt az erényt korunk túlzottan tudományos esztétikája, mely hovatovább kezdi magát egészen a modern, a maga területén pompás fejlődésnek indult és nagyszerű eredményeket felmutató elemző lélektan valami mellék ágának tekinteni, egy kicsikét túlbecsüli. Ez a lélek elemző műkritika már alig foglalkozik magával a művel, csak a "művész, a költő, a költő lelke, a zseni természetrajza, az ihlet elemzése, a művész különleges látása," érdekli - a művet afféle dokumentumnak, tünetnek tekinti, amiből a költő lelkére következtethet, amiből e nagyszerű, ritka lélek példányt rekonstruálhatja magának. A zseni iránti rajongásában végre oda lyukad ki bizonyos esetekben (sok példát láttunk erre), hogy a versek ugyan nagyon rosszak, de a szakértő rokonlélek kiérzi belőlük, milyen nagy költő írta őket. Az ilyen amatőr-dilettáns, művész-ünneplő, autogramról elájuló és kéziratot elemző mű kritikus (ki a maga helyére életrajzi adatok és szoborra való pénz gyűjtésére utasítva, igen hasznos kultúrmunkát végezhet) persze semmit sem becsül annyira, mint az "eredetiséget, az egyéni hangot, az új formát." Akit nem lehet senkihez hasonlítani, az nyilván a legkülönb. Ha egy új szókötést, megváltozott ritmust, a megszokottól eltérő mondatszerkezetet fedez fel, rögtön "új korszak"-ot szimatol a költészetben - az új költőről, aki mindezt kiagyalta, hajlandó feltenni, hogy nem volt elődje és nem lesz utódja, hogy az egész költészetet az ujjából szopta, átalakította és újjáteremtette és mindenkit lepipált. Az "új hangot megütő" költőt aztán kiemeli természetes helyéről, az Eszmék és Formák (irodalom) folytonosságának történetéből s úgy tekinti, mint minden esztétikai megismerés ősforrását: mintha a nyelvet is a költő találta volna föl, minden szavának gyökerét az ősi fogalmakig vezeti vissza erővel s persze álmélkodva és szörnyülködve jön rá, hogy az új költőben tulajdonképpen "minden benne talált először ihletet látnokára. (Az ilyen rajongó legfőbb ütőkártyája a "vátesz" és "próféta" minősítés - nem is igazi költő szemében, aki csodálatos ihlettel meg nem jósolta előre, hogy vagy így lesz, vagy úgy lesz, valahogy csak lesz). És az "új költő" személye körül megindul a belemagyarázás posvány dilettantizmusa, melynek tulajdonképpeni magva az a nagyon érthető és kedves csodálkozása a botfülű polgárléleknek, amit az egyszerű ember, aki nem ér rá esztétizálni, így fejez ki fejcsóválva, de legalább őszinte tisztelettel: "honnan a csodából vette ez az ember azt a sok bolondságot?!" Mert ne felejtsük el, hogy a polgár megbotránkoztatása (épaterle bourgeois) egyben szomorú, de nagyon hatásos felkeltése a polgár érdeklődésének - persze, inkább csak a költő személye iránt.
Ismétlem, Madách jelentőségének hamis beállítása kényszerít rá, hogy az "eredetiség" hálátlan és terméketlen problémájával többet foglalkozzam, mint magával a Tragédiával. - Nagyon jól tudom, milyen haszontalan munka olyas valamit cáfolni, aminek tarthatatlansága, előbb vagy utóbb, magától kiderül, de igyekszem ingerültség és elfogultság nélkül okoskodni - a valóságra, a tapasztalatra, a múltra hivatkozom hát. Abban, csekély kivétellel (futurizmus!) megegyezünk, hogy a költői nagyság egyik objektív ismérve az Idő - a herosztráteszi esetektől eltekintve a leghatalmasabb hang az, amit legtovább vernek vissza "az idő bércei, a századok" (Petőfi). Nos tehát, aki az Eszmék és Formák történetében igazán otthon érzi magát, lassanként rájön, hogy a kipróbált legnagyobbak hangban és formában jobban hasonlítanak egymáshoz, mint a másodrendűek. Mintha valami közös cél sarkalná őket, évezredek folyásában, rokontörekvés, egymás támogatása valami emberfölötti erőfeszítésben, igyekeznek lemondani az "egyéni hangról, az új hangszerről" - igyekeznek átadni egymásnak, átvenni egymástól a régi lantot: - igyekeznek eszközzé tenni csak a "művészetet" - (és itt lehetetlen nem idézni Madáchot: "A művészetnek is legfőbb tökélye, ha úgy elbújik, hogy észre sem veszik"). A gondolat apróbb rakétája hetykén, magabízó önállóssággal robban fel és sokszínű szikrát dobál maga köré - a nagy gondolat örömétől vagy bánatától terhes lélek azonban fél, nem szívesen foglalkozik magával, nem keresi magában azt, ami megkülönbözteti, tart tőle, hogy túl sokat talál, nagyon is egyedül marad - rokonlelket keres térben és időben. S ha megszólal végre - inkább a közlés lehetősége érdekli, mint a kifejezés és (nagy különbség van a kettő között!) s szívesen veszi át a már bevált, felhasznált közlési formát, közismert keretet. Persze, akinek csak "egyénisége" van, azt a kifejezés érdekli jobban, a megkülönböztető jegyek. És kialakul a költők második csoportja, a magában álló különlegesség, amiből csak egy van, "akire minden sorából rá lehet ismerni." De csodálatos képen az ilyen valamely szempontból unikumszerű ritkaságok száma mégis nagyobb, mint azoké, akik általános szempontból voltak a legkülönbek. Marinetti úrra valóban ráismerek minden sorából - Petőfire nem. Mégis több Marinetti van, mint Petőfi. A legnagyobb szellem a "zseni" (ha mindenáron annak kell nevezni) nem valami érthetetlen, megfoghatatlan, Marsbeli elmeszörnyeteg, hanem "primus inter pares" különössége, arányaiban van - közületek való, minden egyes emberhez közelebb áll, mint közülük ketten egymáshoz. Ádám ő, akiben Fáraó és Miltiádesz, Sergiolus és Tankréd, Danton és Keppler éppen úgy magára ismer, mint a Tower nyüzsgő tömegének egy névtelen szemlélője, vagy a hómezők vándora, ki embertársát keresi az eszkimó hó putriában. Ne elemezzétek lelkét, ne próbáljátok megfejteni titkát, vegyétek, amit adott és ismerjétek meg belőle önmagatokat.