Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 3. szám · / · Karinthy Frigyes: Madách
Ez ötletszerű akkord után, melynek semmi vonatkozása a következőkhöz, szeretném "az értelem mérónját" lebocsátani "vizének mélységeibe" - előre sejtve, hogy a mérón "félrebillen" s nem marad más, mint dadogó kiáltások, vagy néhány hasonlat. Próbáljuk meg mégis.
Húszéves koromban azt írtam fel jegyzőkönyvembe: "Ha az Ember Tragédiájából nem maradt volna fent más, mint az a papírlap, amire Madách feljegyezte a dráma ötleteit - ha soha meg nem írja, csak a tervet a dráma meséjét, röviden, néhány szóban - ez a terv, ez a vázlat elég lett volna hozzá, hogy nevét fenntartsa s úgy emlegessék őt, mint a legnagyobb költők egyikét."
Ezt groteszken túlzottnak látszó meghatározását Madách jelentőségének ma is vallom. Vallom, hogy az Ember Tragédiája feldönti a művészi alkotás legnépszerűbb , a legnagyobb tekintélyektől támogatott alaptörvényét, mely szerint a műalkotás értékének kérdése csak a "miként"-en és nem a "min" múlik - hogy az alkotás tárgya, annak első látomása a költő lelkében egészen közömbös valami az összehasonlításban, hogy a költőt csak a kifejezés ereje teszi, függetlenül attól, amit kifejez - röviden, hogy a költői alkotás művészete ugyanolyan vonatkozásban áll a természettel és emberrel, mint akár a zene, akár a képzőművészetek.
Nem akarok az alapfogalmak tisztázásába belebonyolódni. Ez a tisztázási folyamat régen megtörtént bennem és eredményeit mindenben igazolta számomra a tapasztalás. Csak egy feltűnő jelenségre szeretnék rámutatni. Azok a kiváló esztétikusok és kritikusok, akik a fent vázolt művészet-szemléletet alkották és vallották, alkotják és vallják, amikor valamely adott költői művet vagy költőt méltányolna, hasonlataikat, képeiket szívesen veszik a képzőművészetek és a zeneművészet szótárából - sőt e nélkül nem is tudnak hozzáférni a műhöz. Csak úgy hemzseg stílusuk ilyen szavaktól, mint "festői", "monumentális", "plasztikus", "színes, színtelen, orkesztrális" és a többi. A végén már el is felejtik e fogalmak származását és közvetlenül alkalmazzák a költészetre. Ez nagyon természetes. Aki a kötészetben csak az érzéket keresi, nagyon könnyen esik abba az érzéki csalódásba, hogy szavakkal kifejezett "ábrát" lát maga előtt "ábrázolás!" leírt képet, vagy szobrot, szavak anyagából összeállított képét a természetnek. Nem veszik észre, hogy ez a jellemzési mód milyen egyoldalú: hogy milyen könnyű "megfesteni" a költőt - de milyen nehéz, sőt csaknem lehetetlen "leírni" a festőt. A "mű" és "művészet" szó eredetien érzéki alkotásokra, zenére és képzőművészetre vonatkozott - a költészetre csak alkalmazták, később a kifejezés tökéletességének jellemzésére per analógiám. De a kötészetnek a "művészet" csak eszköze és jelképe, sohasem lényege és célja - magában foglalhat minden művészetet, lehet "festői, zenei" - de soha nem lehet "egyik válfaja" a művészetnek, mint zene és festészet: innen van, hogy a költői alkotás lehet "művészi", de a művészi alkotás nem lehet "költői." Mert a költészet lényege az érzék fölötti, vagy mondjuk minden érzék összhangzásából eredő elgondolás - lényege mindent együttvéve, aminek testet ad forma és művészet - mert a költő maga az ember és nem annak valamilyen megnyilatkozása, mint festő és muzsikus. A költő maga a Gondolat és kompozíció - ama Gondolat, amint kép és zene csak illusztrál. Amaz ismeretlennek, akihez minden gondolatunk száll, mikor magunkról beszélünk az Emberről a költő ad hírt - festő és muzsikus csak az ő kísértetében jelenik meg, tolmács gyanánt, hogy szavait magyarázza.
Ennyit a költészetről általában s ennyit is csak azért, mert Madáchról van szó. Annak ugyanis, aki a Madách problémával foglalkozik, számolnia kell valamivel, egy bizonyos lappangó kritikai felfogással, ami más költőnél mellék kérdés maradt volna, Madách értékelésében azonban csaknem végzetessé vált. Ez a kényes kérdés Madách művének Goethe Faustjával való rokonsága, vagy durvábban az a feltevés, hogy Goethe műve Faust-Nachdichtungnak tekinthető. Ez a felfogás nem magyar eredetű: a "Tragödie des Menschen" szédítő arányain meghökkent s zavarát esztétikai dialektikával leplező német kultúrgőg eszelte ki - a magyar kritikának annyi bűne van csak benne, hogy nem tiltakozott ellene, nem állt ki méltó fegyverzettel Madáchért (összesen két számba vehető Madách tanulmányunk van s így az, aki, mint jómagam, nemcsak hogy Goethe epigonnak nem tartja Madáchot, de a Tragédiát, ha százszor hatott is alkotójára a Faust, a Faustnál tökéletesebb remeknek vallja - tekintélyekre nem lévén módja hivatkozni, kénytelen maga keresni meg a törvényeket, amikből mértékét veszi.)
Nem érzem magam elfogultnak. Ha a Toldi trilógiáról volna szó, vagy Petőfi műveiről, tekintetbe venném s leszámítanám azt a rokonságnál is mélyebb rokonszenvet, ami hál istenek, megzavarja a hűvös tárgyilagosság tekintetét - s amit annak köszönhetek, hogy magyarnak születtem. De az Ember Tragédiája csak költője személyénél fogva nemzeti kincs - maga a mű a Világirodalomé s a mellette vagy ellene való harc világirodalmi jelentőségű.
S ha már e harc fennáll: lássuk, világirodalmi szempontból, a legfontosabb ütközőpontot, az eredetiség kérdését.