Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám · / · Figyelő
Érdeklődéssel olvastam a "Nyugat" január l. számában megjelent cikket, melyben Földessy Gyula bírálja Horváth János könyvét. Az én műveltségem inkább csak tulajdon gyönyörűségemet szolgálja, sokkal szeszélyesebb, idegesebb, semhogy igazgat akarhatnék tenni a két tudós között. De egyet-mást mégis hangsúlyoznom kell.
Jórészt egyezem Földessy barátom szempontjaival, ki a Shakespeare- és Petőfi találkozásokat, melyeket Horváth kiemel, erősen megrostálja és sokat mint általánosságot elvet. Szigorú bírálat töredékéből azonban nem alkothat fogalmat az olvasó, hogy a szónokló jellemzésekkel szemben milyen becsületes, szólamtalan az a munka, melybe én is elmélyedtem, milyen gondosan gyűjti össze az adatokat, melyek Petőfi lelki fejlődését megérteti, milyen szorgalmasan kutat föl minden egyes, csak fel is ötölhető párhuzamot, melyet a tudomány módszeres megítélésére bíz. Igaz, a Shakespeare-ről és Petőfiről szóló rész leginkább támadható. De többek között Shelley és Petőfi összevetése egészen meggyőző. A Fragments pár soros, futva odavettet versecskéi indították meg azt a termékeny gerjedést, melyből 1846-ban Petőfi kis költeményei születtek (elvándorol a madár... emlékezet... Hajamnak egy fürtjét levágom... Itt állok a róna közepén... ha jönne oly nagy förgeteg... Mi a dicsőség?... A bánat? egy nagy óceán... Gyertyám homályosan lobog... Elmém ezen sokat gondolkozik... Mit ettél föld... Hová lett a kacaj... stb. stb.) ezeket a lélekben, formában tökéletes impresszionista remekműveket, melyekhez az angol költő csak az ösztönzést, a merészséget adta. Petőfi versei finomabbak, különösebbek és - merem állítani - eredetibbek is.
Itt a vitát be is rekeszthetném. Minthogy azonban adatokról van szó, én is közölhetek párat, melyet évekkel ezelőtt Petőfi könyvem margójára jegyeztem. Azt hiszem, más még nem vette észre. "Hattyúdal-féle" című verse 1844-ből. A költemény nem jelentős. Sokan bizonyára nem is emlékeznek rá. Egyik versszaka:
"Hányszor kívántam a halált,
És most, midőn már közeleg,
Midőn félig rám lehele:
Olyan formán vagyok vele,
Mint a mesében az öreg."
Ez a hang visszatér Reviczky 1889-ben írt, mindenki által ismert költeményében, nem humoros, hanem tragikus zengéssel, öntudatlanul:
"Óh, hányszor hívtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most, hogy itt
Ólálkodik,
nem érzek mást, csak borzadályt."
Petőfi szintén keveset emlegetett verséből (Szilveszter éje 1847-ben) két sor:
"Az milyen szegény gazdagság!
Ez milyen gazdag szegénység!"
Vajon Jókai két regénycímét "Szegény gazdagok"(1860), "Gazdag szegények" (1890) ez az ellentét sugallta-e?
"Szüleim halálára" című verse 1849-ben.
Az utolsó, döbbenetes hasonlata:
"Csak egyszer, még egyszer
Ölelkezem össze
Sí keresztekkel...
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyújtaná ki karját..."
Emile Verhaeren kötetében (Počmes Ille série Mercure de France 1907) "Le vent":
"Les croix du cimetiére étroit,
Les bras des morts, que sont ces croix,
Tombent, comme un grand vol,
Rabattu noir, contre le sol."
A kép ugyanaz, több mint félszázad múltán. Mégis kizártnak tekinthető, hogy Verhaeren ismerte Petőfi versét. Csak a szemlélet, a képzelet megjelenítő munkája hasonlít egymáshoz az ismétel meg ilyen csodás, egyéni finomságot is, melyről azt hinnénk, hogy csak egyetlen-egyszer juthat eszébe földi halandónak. Ez viszont Földessy felfogását igazolja.