Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám · / · Figyelő

Gyergyai Albert: Berzsenyi estéje

Deák Gyula színművében s az írók kísérleti színházában annyi tiszta szándékot, friss erőt és tehetséget látok, hogy szinte bűnnek tartanám, ha hallgatnék e kettős eseményről, főképpen most, postfesta, ebben az ájult irodalmi levegőben, amely a legszebb erőpróbákra is csak közönnyel, gúnnyal, gánccsal s jóhiszemű vagy szándékos félreértésekkel válaszol. Semmi se jellemzi jobban ezt a mai letargiát s ami ezzel együtt jár, az irodalmi ízlés bántó durvulását, mint az a furcsa tanácstalanság, amely a Színház megnyitását fogadta. Pedig, tiszta szemmel nézve, olyan világos a dolog: egy csapat elsőrangú író, eleven irodalmunk legjobbjai s egy csomó fiatal színész, megannyi ígéret valamennyi, összefogott, azzal a céllal, hogy visszaadja a színpadnak mindazt, amit az utolsó évek, sőt évtizedek már-már végképpen elraboltak tőle, a formát, az illúziót, a tükörkép tisztaságát, az egyszerűséget, a közvetlenséget, az emberi szó művészetét, azt a "valamit Istenből", ami, mint Berzsenyi estéjében mondják, "elugrást, fölszállást, rögtön szabadulást" jelent s "szagos violát januárban." Az a növekvő kis tábor, amely minden ünnepnapon elzarándokol az Eskü-térre, bizonnyal, áhítattal érzik, hogy ott most új szelek fújdogálnak. Ám a fiatalság egy része az, amely Berlin felé tekint s onnan várja az új színház csodáit, csalódottnak érzi magát ennyi szándékos puritánság láttán, azt hitte, újféle fényhatásokban, monumentális kubista díszletekben, kacsalábon forgó színpadban lesz része s felejti, hogy amit Berlin olyan verejtékesen keres, azt Párizs már évek óta megtalálta s, hogy Jacques Copeau színháza, a Théatre du Vieux- Colombier, épp a nemes egyszerűségen, a szinte teljes díszlettelenségen s a sajátos drámai művészetnek erőteljes kidomborításán alapul. Viszont a színházi táltosok, azok, akik ízlésüket - luxus a non lucendo - és színházi ismereteiket csalhatatlanoknak tartják s talán még a növő fű sercenését is hallják, az új Színházról való véleményüknek egyetlen szóval adnak kifejezést: Irodalom, mondják tömören s ebben a nyelv újításkori szóban egy egész mikrokozmosz helyet talál, van benne fitymálás és jó akarat, undor, unalom, fojtott ásítás, elnézés, lenézés, elismerés, várakozás, tisztelet, gúny, kétely, lelkiismeret furdalás, fásultság, üzlet és hitetlenség, egy porszem abból a homokból, ahonnan tizenöt esztendeje, épp a Nyugat írói emeltek ki bennünket s van valami andalító ebben az új argonauta hadban, amely a nyugatból kiszakadva, a dráma terén indul harcra a táltosok, a hitetlenek, az ügyeskedők és a szemfényvesztők ellen.

A megnyitó Berzsenyi darab mindenképp szerencsés választás volt és bizonyos tekintetben, valóságos eleven program. Nemcsak magyarsága miatt, ami nyelvénél s témájánál fogva, úgyis magától adódó és természetes, bár ugyan az elfogultság még ebbe a komor és tiszta műbe is belekötött [*] holmi "pikáns" házasságtörést és érzéki csiklandozást szimatolt benne, s magyarságát, erkölcsiségét egyaránt kétségbe vonta. Manapság nemcsak a közéletben, vagy amit annak neveznek, és nem csupán azok között, aki a hazát csak ordítva szeretik, hanem már-már a művészet elméletben is mindegyre szorgosabban emlegetik az író vagy a mű fajiságát, próbakőnek, fegyvernek, s ha szabad épp itt-e szóval élnem, igazi "sibbóléth"-nek használják egy-egy művészi egyéniség meghatározásánál, s mint egykor az őshazát, úgy kutatják most lámpással a magyar faji sajátságokat. Bár e sorok írója már csak vér alkatánál fogva sem lelkesülhet az efféle tudományos társasjátékért, mégse hisz, hogy csalódik, ha Berzsenyi estéjét lényegesen és hagyományosan magyarnak tartja. E darabnak főereje drámai dikciójában rejlik, hangjában, zenéjében, szavaiban, e szavaknak hol viharos, hol szinte leheletes szárnyalásban, darabos, méla, férfias "dübögésükben", egyszóval abban a tragikus ritmusban, amely a magyar drámából szinte nyom nélkül elsikkadt, és amelyért Deáknak majdnem Berzsenyi koráig, de legalább is Bánk-bánig, s középiskolai ifjúságunk kedveltjéig, Vörösmartyig kellett visszamennie. Ezt a múlt felé fordulást a téma is parancsolta, s épp az adja a darabnak sajátos magyar zamatát, hogy írója a kor nyelvével együtt a magyar drámai nyelvre is rátalált. A Berzsenyi ház szójárása eleven műhelye a nyelvújításnak, minden szón s szókötésen frissen érzik deákos vagy germán eredete, ódon íze, parlagi bája, heves újsága, franciás módisága s főképpen a beszélőnek a formával való feszült birkózása. A legkisebb szógyökér is szinte láthatóan hordja magán az alkotás izgalmát, az anyag és a temperamentum vergődését, a vajúdás termő lázát, a találat örömét s minden hangból felénk árad az az olykor csüggeteg, olykor meg délcegen ágaskodó teremtő kedv, amely száz mezt is felpróbál, minden követ megkopogtat, minden anyagot építésbe foglal, s amely a Berzsenyiek korát és költészetét oly naivvá és heroikussá, s manapság már-már tragikusan távolivá varázsolja. A dráma erős, olykor erőszakos, dagadó, olykor dagályos, lüktetése néhol szinte egyszerre emlékeztet Bánk-bánnak és az új németeknek dinamikájára. Történése alig van, az is csak fűtőanyagul szolgál a vénülő költő fellángolásának, amely, az alkotó gőg múltán, s az isteni Malvina búcsújával, szelíd kis háztűzzé rokkan. Nincs ebben a darabban semmiféle alkalmi betét, afféle irodalmon kérődző irodalom, amelynek, hivatalos ünnepeinken, annyi szép példájában gyönyörködhetünk, nincs itt spinét, se hárfapengetés, sem hervadó ligetek, sem hatásos szavalmányok Berzsenyi vagy Takács Judit koszorúra fűzött verseiből, s még csak halvány nyoma sem az úgynevezett alkalmi költők oly annyira kedvelt rekvizitumainak, akik, úgy látszik, elfelejtik, hogy a költői idézetek nem minden szöveg-szomszédságban érezhetik magukat otthonosan. A Berzsenyi estéjének sajátos, önálló muzsikája van, mert nem csupán Berzsenyinek, hanem az alkotónak drámája, s íróját főképp ez menti meg az alkalmiság, az irodalmaskodás, a pastiche-művelés veszedelmétől. E darab hőse a bús magyar művész, aki élete "giccsel telt iszákját" két oltár szolgálata között osztja meg, minden egyes művével egységre vágyik a kettősségből, istenítené közepes sorsát, a rögöt, a mezei szorgalmat, az insurrectiós nemességet, másfelől magyar talajba plántálná a Horákat, a Charisokat, Róma és Hellas mitológiáját, "oszlopos sugárral égne", a "köznapok zsírja és nincse"mellett, míg aztán győz a józanság, s föld, idő előtt "este lesz Niklán", s elégiává lágyul a tragédia. - A színészek megérezték, hogy ebben a darabban újból a magas kötészet és a szárnyas szó az úr, s úgyszólván velük együtt élvezhettük a költő sűrű, fanyar melankóliáját, Judit röpke, simulékony leányságát ("pádimentumon gombolyag, mit macskatalp illeget játékosan"), s Helmeczynek, a literátornak, pillangózó vakmerőségét, aki, egy friss kéziratért, még a cselszövéstől sem riad vissza s álma, hogy rigmusban beszéljen a világ... Ez a darab és ez a vállalkozás sokunknak hitét visszaadta a magyar színház jövőjében, amelyet a rég boldogult Thália társaság óta, (ugyan ki emlékszik még rá? egykori harcosai talán a legkevésbé) ugyancsak bekormoztak az évek, a pénz, a műkedvelés és az elvtelenség. E hívők száma hétről-hétre nő s hálás szeretettel várja az új stílus kiteljesülését...

 

[*] Irodalomtörténet (Pintér Jenő folyóirata), 1921. január-májusi számába, a darabnak a Nyugatban való megjelenésekor.