Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám
Az amerikai magyarság számbeli és gazdasági erejének pontos megbecsülése teljes lehetetlenség. Alig szorul bizonyításra, hogy a gazdasági statisztika csupa találgatás volna. De a számbeli statisztika is az. Mert az amerikai nemzetiségi statisztikai ugyan sokat javult utóbbi időben, de csupán arról ad fölvilágosítást, hogy a bevándorolt milyen országban született és milyen nemzetiségű.
Általában nem szabad Amerikában a nemzetiségi kérdést olyannak képzelnünk, amilyen Európában. A kettő közötti különbség, némi általánosítással, abban állapítható meg, hogy míg Európa államaiba egy nemzetiségi többség minden lehető eszközzel igyekszek a kisebbséget asszimilálni, ami ellen a kisebbség minden módon védekezik, addig Amerikában fordítva, a kisebbség szeretne asszimilálódni, ami ellen a többség részint (a négerekkel szemben) minden elképzelhető módon védekezik, részint (a dél- és kelet európaiakkal szemben) határozottan idegenkedik. Az átlagos amerikai - eltekintve a doktriner liberálisoktól - idegenkedve nézi, ha egy bevándorló az ő utcájába telepszik és talán jótékonysági akció keretében szívesen látja, ha az idegen megtanul angolul és "amerikaiasodik" (= civilizálódik,) ellenben legtávolabbról sem gondol arra, hogy vele társadalmilag érintkezzék.
Az amerikai magyarság gazdasági helyzetére következtetést vonhatunk a tanulatlan munkások munkabér viszonyaiból. A Manchester Guardian októberi "újjá építési" száma szerint míg a kőműves és a tanulatlan munkás heti bére Angliában 88, illetve 6l shilling, Németországban 1008, illetve 987 márka, Franciaországban 130, illetve 96 frank, Belgiumban 120, illetve 84 frank, addig Amerikában 60, illetve 14,40 dollár, vagyis a tanulatlan munkás negyedét sem keresi meg annak, amit egy kőműves. Mutatja ez az adat, hogy azok a nemzetiségek, amelyek zöme tanulatlan munkásokból áll, Amerikában gazdaságilag (és nyilván társadalmilag) mily mélyen alul szerepel a rétegeződésben.
Persze egészen más a helyzet, ha az európai, vagy éppen a hazai viszonyokhoz mérjük az amerikai magyar munkás helyzetét. A nevezett folyóirat szerint ugyanazt az élelmiszer mennyiséget, amelyet az amerikai tanulatlan munkás 5 1/4 órai munkával szerez meg (és az amerikai kőműves 1 óraival), azért pl. egy német betűszedőnek 7 8/4, egy franciának 5, egy belgának pedig 6 órát kell dolgoznia. Hozzávetőleges számításunk szerint egy amerikai tanulatlan munkás nyolc órai munkával annyi élelmiszert keres, amennyi nálunk most (dec. közepén) 2552 koronát ér meg, ami nálunk természetesen nagyon szép kereset volna, noha viszont Amerikában egy kőműves 8 órai munkával annyi élelmiszert keres, amennyi nálunk most mintegy 13.400 koronába kerülne.
Mind ezeket az észrevételeket e sorok írójában egy album keltette, amelyet a Detroiti Kossuth Lajos férfi- és női betegsegélyező és haláleset biztosító egylet adott ki fönnállásának húszéves jubileumára 1922 október 20.-án. Az album külseje kissé amerikaias ízlésű, állítólag a bőrt utánzó préselt feketeszínű vászonborítékban, Kossuth bronzszínű mellképével, sok a szöveg közötti hirdetéssel, de oly papiroson és oly nyomással, amilyennel bármely magyar klasszikus kiadását szívesen látnánk. Az album 112 négyrétű oldalát hirdetéseket és az egyesület történetével összefüggő számos arcképen kívül a következő cikkek foglalják el: előszó. Kossuth Lajos (Prattinger Ferenctől, ez a cikk mintegy felét foglalja el a szövegnek.) Elnöki előszó (Gregus Józseftől). A Kossuth egylet története. A biztosításról (Dr. Gáldonyi Miklóstól) továbbá apróbb egyesületi közlemények. Az albumot az egyesület megbízásából Prattinger Ferenc szerkesztette és pedig nem rosszul, mert belőle az olvasó eleven képét nyeri annak, hogy milyen egy amerikai magyar egyesület, amely az egyházakon kívül úgyszólván egyetlen társadalmi összekötő kapocs a magyarok között. Nemcsak arról nyer képet az olvasó, hogy hogyan működik és mit tett idáig az egyesület, de megérzi a sorokban és a sorok között a magyarság politikai hangulatát is.
Az egyesületnek mintegy 1000 tagja van és idáig mintegy 80 ezer dollárt fizetett ki biztosítási díjakra és temetési költségre. Most az egyesület 100 dollárt fizet tagonként temetési költségre és 1000 dollárt halálesetkor és nyílván a legerősebb amerikai magyar szervezetek egyike. Megalakulása és működése a háborúig olyan volt, mint a legtöbb amerikai magyar egyesületé, legkiemelkedőbb eseménye az (ó hazából hozatott vámmal együtt 388 dollárba kerülő zászló fölszentelése volt és fölvirágzását és vezetők buzgóságán kívül bizonyára annak köszönhette, hogy Detroit Amerikának legrohamosabban fejlődő városa volt 1910-1920 között. Az egyesület szellemét teljesen kifejezi neve. Ápolta Kossuth szellemét, a demokráciát, liberalizmust és republikanizmust. Már az alapító tagok nevei mutatják, hogy itt nemzetiség- és valláskülönbség nélkül volt kezdettől fogva egész Magyarország képviselve. A függetlenségi párt és Károlyi Mihály háború előtti akciójáról ezt olvassuk:
"A Kossuth egylet hűen megmaradt Kossuth Lajos eszméi mellett és lelkesedéssel határozta el, hogy a Károlyi Mihály és társai függetlenségi mozgalmát támogatni fogják."
A háború kitörése után az egyesület minden alkalommal kifejezést adott az "óhaza" iránti ragaszkodásának és 1915 nov. 20.-án hosszas vita után elvetette azt a javaslatot, hogy vagyona gyümölcsöztetésére 6 db 1000 dollár névértékű detroiti városi kötvényt jegyezzen, hanem ezért az összegért magyar hadi kötvényeket jegyzett és társadalmi akciót indított a magyar vöröskereszt támogatására. Mikor Amerika is belépett a hadviselők közé, az egyesület 3000 dollárt jegyzett a Liberty bond-ból, e jegyzés azonban aligha lehetett olyan spontán, mint a magyar hadikölcsöné. Eléggé mutatja a tagok érzelmét, hogy amikor az egyesület az (amerikai) "Hűség Ligá"-hoz csatlakozott, azt is kimondta, hogy Magyarország megmentése érdekében Washingtonba kérvényt küld," amit végre is hajtottak. Kiemelhető az egyesület tevékenysége a szibériai magyar foglyok hazaszállítása és a detroiti református magyar iskola támogatása ügyében.
Különös figyelemre tarthat igényt az album főcikke Kossuth Lajosról. Ez a cikk elsősorban Kossuth amerikai tartózkodásával foglalkozik. Amerikai forrásmunkák alapján inkább csak az események elmondására szorítkozik, bővebb fejtegetések vagy magyarázatok nélkül. Ez az elbeszélés maga élénk, modern magyar irodalmi nyelvű, sőt mondjuk ki a szót, nyugatos. A szerző, Prattinger Ferenc, fiatalember és e dolgozatában az írni tudás határozott jeleit mutatja.
Sajnos, Kossuth külföldi tevékenységét még mindig homály borítja. Életének ez a szaka, amely kimenekülése és Olaszországba való letelepedése közé esik, úgyszólván ismeretlen. Még angolországi és amerikai beszédei (a magyar ékesszólás legszebb diadalai külföldön) sem jelentek meg magyar nyelven mai napig sem. Pedig ez az időszak annyiban legérdekesebb szaka Kossuth szónoki működésének, hogy ekkor állt a legnehezebb feladattal szemben. Nem annyira a nyelvi nehézségre kell gondolni, mint inkább arra a nehézségre, amelyet egy idegen nép történelmi hagyományaiba és lélektanába való beleélés okoz. A politikai szónoklat főművészete tulajdonképpen abban áll, hogy a szónok lelki közösségbe képes jutni közönségével. Ennek elengedhetetlen előfeltétele a közönség, a tömeg, ismerete és ez csakis a tömeggel való gyakori érintkezésen alapulhat. És ez az a pont, ahol a régi, vármegyei politikusok előnyben voltak a negyvennyolc utáni és a mai parlamenti szónokokkal. A vármegyékben mindennapos volt az érintkezés a vezetők és a velük társadalmilag egyenrangú tömegek között, amelyeket a szó hatalmával lehetett valaminek megtevésére vagy meg nem tevésére rábeszélni. A parlamenti szónoklat egészen más. Itt a szónok előre tudja, hogy beszéde úgysem fog senkit sem arra bírni, hogy másképpen szavazzon, mint pártja, itt tehát nem fontos a lelki belekapcsolódás a hallgatóságba. Így nevelődhetnek szépen, okosan beszélő szónokok, ügyes, félelmetes debaterek, mint Apponyi Albert, Szilágyi Dezső, Polónyi Géza, de nem oly lelkesítő, a tömeget magukkal ragadó szónokok, mint Kossuth egyebütt is, így Angliában és Amerikában neveltek.
Nagyon tévesen ítélik meg Kossuthot azok, akik azt hiszik, hogy csupán jó szónok volt. Kossuth a vármegyei "kismunka" utján nevelődött és kitűnő gyakorlati politikus volt, ha annak lehet nevezni azt, aki tudja, hogy egy tömeget mire lehet (és főleg, hogy mire nem lehet) rábeszélni és hogy hogyan, milyen érvekkel kell ezt megtenni. Szabó Ervin posthumus könyvében azt igyekezett beigazolni, hogy Kossuth a nemzeti ügynek többet használt volna, ha nem vezetteti magát osztályérzelmei által és a jobbágy felszabadítást kárpótlás nélkül hajtotta volna végre, miáltal a nemzeti ügy a parasztság aktív támogatásával legyőzhetetlen segítséghez jutott volna. E sorok írója valaha maga is ezt hitte, azonban, mint ezt egyebütt bővebben kifejtette, a forradalmak tanulságát levonva azt hiszi, hogy Kossuth politikája volt a helyes (és tudatosan helyes) reálpolitika, mert egy még oly nagyszámú, de szervezetlen tömeg nem reális, hanem csak lappangó, lehető politikai erő, hogy a parasztság egészben véve még ma is csak ilyen erő és negyvennyolc előtt még inkább az volt, hogy akkor az egyetlen reális politikai erő a nemesség volt és hogy ezt anyagi érdekeinek egy bizonyos ponton túl való sértése (pl. kárpótlás nélküli jobbágy felszabadítás) épp oly matematikai bizonyossággal tette volna a nemzeti ügy ellenségévé, mint ahogy pl. ma tenné a keresztény egységes pártot ellenségévé a mai kormány, ha a kereszténységet úgy értelmezné, hogy mindenki köteles javait a szegények között szétosztani.
Kossuth amerikai akciójánál sok fontos pont van homályban és vár megvilágításra. Így pl., hogy miért nem ment Kossuth Kis-Ázsiából egyenest Amerikába és miért szállt ki Angliában? Prattinger olyasmit sejtet, hogy ezt zokon vették Amerikában. Nyilván úgy gondolták, hogy Amerika szabadította ki Kossuthot és küldött érte hajót, illő lett volna tehát, hogy ne Angliában töltse idejét és ne az akkor Amerikában éppen nem népszerű Anglia intézményeit dicsőítse, hanem személyesen és azonnal fejezze ki háláját megmentői iránt. Lehetséges, hogy apró ügyek gátolták ebben Kossuthot, de az is lehetséges, hogy előbb kellően akart informálódni Amerika politikai viszonyai felől. Azt valószínűleg érezte, hogy Amerika a fő ütőkártyája, nem akarta tehát könnyelműen és azonnal kijátszani.
Homályos pont az is, hogy mit remélt és kívánt Kossuth Amerikától. Nem látszik valószínűnek legkevésbé sem, mintha Kossuth komolyan hitt volna egy fegyveres intervenció lehetőségében. Ha erre gondolt volna, azt kellett volna kérnie, hogy Amerika üzenjen háborút Ausztriának és Oroszországnak. Kossuth ilyesmiről sohasem beszélt, amennyire a Prattenger által közöltekből megítélhető. Nyilván csak annyira számított, hogy akadni fognak olyan amerikaiak, akik egy magyar fölkelés céljaira elegendő pénzt fognak adni. E számításában csalódott. Amikor azonban ezt megállapítjuk, csak azt állapítjuk meg, hogy Kossuth nem tudta leküzdeni az útjában álló akadályokat, de nem azt, hogy ezek leküzdését nem helyes módon kísérelte meg. Mindabból, amit Prattinger ír, az látszik, hogy Kossuth Amerikában rendkívül tapintatosan viselte magát, hogy alaposan ismerte az amerikai hagyományokat és az amerikaiak lélektanát.
Némelyek talán azt vethetnék Kossuth szemére, hogy miért küzdött legyőzhetetlen akadályok ellen. Kossuth célja Magyarország fölszabadítása volt a Habsburg uralom alól. Ma úgy ítélhetjük, hogy ez akkor teljesen kivihetetlen terv volt. Lehet, sőt valószínű, hogy Kossuth előtt is gyakran fölmerülhetett az a gondolat, hogy e terv kivihetetlen. De mit tegyen egy aktív természetű ember, ha az, amit a világon legfontosabbnak tart, emberi számítás szerint valószínűleg kivihetetlen? Az optimizmus pillanataiban mégis lát valamiféle lehetőséget, de ha nem is látna, akkor is csupa aktivizmusból megkísérli a kivitelt. Az pedig nem volt helytelen föltevés, hogy ha a világon valahol, akkor Amerikában lehet segítséget találni. Kossuth terve (a Habsburg uralom fegyveres megdöntése) lehetett utópisztikus, de ha a célt elfogadjuk, Kossuth eszközei reálisak voltak.
A kivitel fő akadálya az a reakciós hullám volt, amely negyvennyolc (és minden forradalom) után végigsöpörte a világot, így Amerikáét is. Ha a lapok között voltak is barátai, a plutokrata sajtó mindvégig ellenséges magatartást tanúsított. Sokat ártott az emigrációknál oly szokásos belső, ellentét is, amely botrányos módon tört ki és lerontotta a magyarság tekintélyét.
Amikor azonban Kossuth csalódottan távozott Amerikából, e kicsinyességek lassanként feledésbe merültek és az amerikai köztudat előtt Kossuth látogatásából csak egy ideális hazafi és egy tüneményes szónok emléke maradt fönn, akinek dicsőségéből egy sugár ráesett azokra a későbbi kivándorlókra is, akiket nem közvetlen politikai üldözés, hanem a politikai jogfosztottságból és a tudatlanságból eredő szegénység üldözött ki hazájukból, illő és méltó tehát, hogy ezek ápolják Kossuth emlékét.