Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám
Carlyle Tamás Ecclefechan skót falucskában született 1795. december 4.-én. Az apja effajta kisember volt, földbérlő s amellett a kőfaragáshoz is értett. Szigorú, erkölcsös embernek ismerték, gyakran idézett a szentírásból, a hívságos tréfákat nem szerette. Ilyen volt a felesége is. Komoly, bibliás, állandóan tudatában annak, hogy az itteni dolgokról egyszer majd számot kell adni - fent. Az ő lelkük korán beleszűrődött a kis Tamás lelkébe.
A szülők azt szerették volna, ha kiemelkedne az ő sorukból, talán pap is lehetne belőle. Miért ne? Hiszen a falusi tanító nem tudott a dicséretével betelni, az esze - mondotta - olyan éles, mit a borotva, állandóan a könyveibe temetkezik, szeret félrevonulva gondolkodni és nem igen vegyül el a pajkos kölykök lármás játékába, pedig alig látszik ki még a földből az istenadta! Hát csak tanuljon tovább s ha a jó isten is úgy akarja...
Így került Carlyle Tamás az annani iskolába, az "Akadémiába" majd mikor itt sem volt már tanulnivalója, tizenöt esztendős korában az edinburghi egyetem küszöbére tette lábát. Ez az egyetem készítette elő a téglákat ahhoz a pályához, amelynek fényességben és szépségben nem sok párja akadt. Hét esztendőt töltött a híres univerzitáson, de már az első években tisztában volt vele, hogy jó szülei álmát nem válthatja valóra - nem való papnak. Istenről és vallásról való vélekedései nem fértek meg a dogmák szűk kerete között. Már akkor csiráztak benne azok az eszmék, amelyek később ily gondolatokat hajtottak:
"Nincs megvetendőbb, mint az érzelem nélküli, elhadarható ceremónia... amikor gépiesen imákat mormolnak... Csak a belső érzés adhat egy vallásnak igazságot és tartalmat. Minden vallás csak azért jött le erre a földre, hogy többé-kevésbé emlékeztessen bennünket arra, amit többé-kevésbé tudunk. Nevezetesen, határtalan különbség van a jó és a rossz ember között, határtalanul kell szeretnünk az egyiket és határtalanul meg kell vetnünk a másikat, határtalanul törekednünk kell arra, hogy jók legyünk és határtalanul igyekeznünk kell azon, hogy rosszak ne legyünk."
Mindenek fölött becsületes és egyenes lelkét irtózat fogta el arra a gondolatra, hogy valamit meggyőződése ellen mondjon és tegyen - nem tudta tehát magát a papi pályára rászánni. Azután meg ott voltak az exakt tudományok, kivált a matematika. Ezek ellenállhatatlanul csábítgatták magukhoz, nem tudott varázsuknak ellent állni, magukhoz ölelte tehát őket s ezeknek a tudományoknak lett a tanítója az egyik fifeshire-i kollégiumban. De úgy látszik csakhamar megérezte, hogy az ő elméjének kicsiny terület egy katedra néhány négyszög métere, nem maradt itt sokáig, visszament Edinburgba és kezébe fogta azt a tollat, amellyel világhíres munkáit megírta.
A kiadók, persze, akkor éppenséggel nem tartották világhíreseknek e munkák zsengéit. Idegenkedve fogadták a komoly fiatalembert s így az anyagaikból csak éppen, hogy csurrant-cseppent a komoly fiatalember zsebébe. Szerencsére, Mr. Bullernél házitanítói állást kapott, ezt jó megfizették, ennélfogva kedve szerint írhatott és tanulhatott. Főképpen tanulhatott - mert már abban az időben vallotta, hogy az írást kínos-keserves tanulmányozásnak kell megelőznie. Ha az olvasóra hatást akarunk gyakorolni, ha valamiről meg akarjuk győzni, ezt csak úgy tehetjük meg, ha a tudás egész fegyvertárával látjuk el magunkat. Ehhez az elvéhez mindhalálig hű maradt, sőt minél ragyogóbban égett feje felett a dicsőség csillaga, annál következetesebben.
Ebben az időben jelentek meg az Edingurg Cyclopaediaban Monteaigeneről, Nelsonról és a két Pittről szóló tanulmányai. Az ember felé fordult tehát, az embert kereste, és éles szemeivel az ember lelkének tartalmát fürkészte. Szinte öntudatlanul hódolt annak az elvnek, amelyet csak később fejtett ki s amely abba foglalható össze, hogy a világtörténelem voltaképpen a nagy emberek életrajzából tevődik össze.
Ennek ellenére még nem lett végképpen hűtlen régi szerelméhez, a matematikához. Lefordított egy francia szakmunkát, amelyhez az arányokról szóló értekezését fűzte. De mintha ez csak búcsúzkodás lett volna a hajdani kedvestől, mert ettől fogva nem vette le többé szemét a nagy "emberekről" a "hősökről". A német irodalom tanulmányozásának gyümölcse - Schiller élettörténete. Majd angolba átülteti Goethe "Wilhelm Meister tanuló éveit" és posta útján megismerkedik a weimari félistennel. Ez a munkássága a német irodalom csodáit fedi fel az előtt az angol közönség előtt, mely ezekről a csodákról jóformán semmit sem tudott.
Harmincegy éves volt, amikor feleségül vette Welsh Jane kisasszonyt, aki hat évvel fiatalabb volt nála. Ez a házasság jelentős eseményként ékelődött be életébe. A felesége ugyanis jómódú volt s ez a körülmény lehetővé tette számára, hogy a kiadóktól és a folyóiratoktól teljesen függetlenítse magát és megalkossa azokat a munkákat, amelyek talán nem születtek volna meg, ha a mindennapi kenyér kereset kálváriás útján kellett volna bandukolnia. Janenak kis birtoka volt Craigenputtoch-ban, nem messze férje szülőföldjétől. Ide vonult vissza az ifjú pár és itt kezdte el azt a házaséletet élni, amelyet a kortársak nem éppen a legboldogabbnak mondottak. Jane nem volt hódító szépség, ami nem lett volna még baj, de a nyelve elevenen pergett s azok közé tartozott, akik tűzön-vízen keresztül amúgy magyarán szeretik a véleményüket megmondani. Férjének ezzel nem egy kellemetlen órát szerzett. De viszont mások úgy tudták, hogy az asszonynak is sokat kellett tűrnie, a férfi szeszélyes volt, bogaraival néha alaposan megkínozta élettársát. Mindezek ellenére, Jane jó hitvestárs volt, odaadással ápolta a különböző betegségekben szenvedő férjét s minden lehetőt megtett, hogy a lángész megfelelő környezetben kivirulhasson.
"Barátaim - írja Carlyle házasságának első éveiről Goethének - azt hiszik, hogy bizonyos fajtájú szellemi diszpozíció hajtott ki erre a kis földre és semmi jót nem jósolnak belőle. Az igazság az, azért jöttem ide, hogy az életem minél egyszerűbb lehessen, a teljes függetlenségem biztosítva legyen s hogy meggyőződésemet soha megtagadni ne kelljen. Ez a kis darab föld itt az enyém! Itt élhetek és írhatok tetszésem szerint. Az ablakomból ellátok addig a halomig, amelyen Agricola táborának romjai vannak. Ennek a dombnak a tövében születtem én. Apám, anyám ott vettek körül gyöngédségükkel..."
A ablakhoz tolt íróasztal mellett ülve írta az egyik fehér papírlapot tele a másik után és e lapok lassanként ismertté tették nevét. Nagy nehezen - a kiadók eleinte húzódtak tőle - megjelent a "Sartot Resartus". A közönség is idegenkedve fogadta ezt a könyvet. Nem csoda, hiszen új és merész dolgokat hirdetett benne.
"Mi a közönséges halandó szemében az ember? - kérdi itt többek között. - Kétlábú húsevő, aki nadrágot visel. És micsoda a tiszta ész szerint? Lélek, szellem, isteni megjelenés. A hús ruhám alatt titokzatosság rejtőzik bennem."
A nyelv, a költészet, a művészet, az egyház és az állam csak - szimbólumok. Hogy mi van mögöttük, senki sem tudja. A teremtés, mint valami pompás szivárvány terül el előttünk, de a Napot, amely azt előidézte, nem látjuk. Tudjuk és érezzük, hogy ez a világegyetem szép és rettenetes, de a lényegét nem ismerjük...
Persze, ily gondolatok sértették a megszokottat, a sablont, de tovaszárnyalásukat meg nem akadályozhatták. A megbotránkozás után lassanként lábai elé hullott az elismerés. Amikor 1834-ben London mellé Chelsabe költözködött, homlokát már bőven díszítette babér. De igazában a "Francia forradalom" hozta meg a nagy sikert. Mintha ingerkedni akart volna vele a sors, hogy, hogy nem, a "Francia forradalom" kézirata elkallódott, valamelyik szolgáló befűtött vele. Ez a szívig érő kellemetlenség más írót talán annyira elkeserített volna, hogy bosszúsan és haragosan fordul ettől a tárgytól - ő leült és elejétől végig még egyszer leírta a három kötetes munkát. Semmi kétség, érdemes volt.
Az olvasók, csak ekkor látják, hogy hatalmas egyéniséggel állnak szembe, akinek mindent átfogó esze és szokatlan stílusának varázsa alól nem tudnak menekülni. Ó, főképpen a stílusa! A híres Carlyle stílus, amelyet azóta annyiszor és annyian utánozni akartak! Mily merész, hol megvesztegető, hol megfélemlítő ez a stílus. Egyszer a felséges síkságra emlékeztet, másszor a hegyláncot juttatja észbe, tele szakadékokkal és szirtekkel. Jelzőivel és fordulataival ott csap le az olvasóra, ahol nem is gondolja. Néha simogat, mint a craigenputtochi lankákon játszadozó szellő, de gyakran hasít, mint a sodronyból font korbács, vagy rávág az ember agyvelejére, mint a szerszám kalapács. Még ma is, amikor Carlyle már több mint 40 esztendeje, hogy a föld alatt pihen, sokan vannak, akik egy-egy könyve olvasása után így sóhajtanak fel:
- Az érvelése ellen tudnék valahogy védekezni, a stílusa ellen nem. Ezt azt csinál velem amit akar, a földhöz nyom, vagy a magasba röpít...
Hát még akkor, az ő életében, amikor a gazdasági és társadalmi tudományok és általában természettudományok nem világítottak be oly élesen az események ráncai mögé, mint ma, sok mindennek okát nem ismerték, miért így történik valami és nem úgy, a históriás könyvek előadását szó szerint vették... abban az időben az ő munkáit nem úgy olvasták, hogy no most elolvasom egy történetíró könyvét, más szóval, olyan könyvet olvasok el, amelynek a valósághoz öregjében-nagyjában annyi köze van, szoktak ügyelni. Leborultak előtte.
A "Chartizmus", továbbá a "Múlt és jelen" című értekezés gyűjteményét szintén majdnem osztatlan tetszéssel fogadták. Híre-neve megnőtt, a kortársak már el is zarándokoltak hozzá. De ő úgy érezte, nem elég, ha íróasztaláról hirdeti igéjét. Szemtől-szembe kell állnia azzal a közönséggel, amelynek prédikál. A felolvasó asztalhoz lépett. Először a német irodalomról, majd általában az irodalom történetről tartott felolvasás sorozatot. A hallgatók el voltak ragadtatva. Nem csoda, hiszem a két égő gyertya között ugyanaz a Carlyle beszélt, dörgött, ostorozott, gúnyolódott, korholt, gyújtott világosságot és mutogatott elrejtett szépségeket, mint amelyik a folyóiratokban hódította meg Angliát és a művelt embereket. Később "A modern Európa forradalmai"-ról szóló felolvasásaira sereglettek össze. A legnagyobb hatást mégis Ön heroes, heroworship and the heroic in history című értekezés sorozata keltette.
A nagy hatás érthető, ha meggondoljuk, hogy ezekbe van voltaképpen egész világnézete és gondolkodás módja beépítve. Az ő felfogása szerint a világtörténelem nem egyéb, mint a nagy emberek - a hősök - munkájának összessége. Amit a szemeinkkel magunk körül látunk, az a hősökben lakozott gondolatoknak materializálódása.
"Éppen ezért - írja - a hősök kultusza most és minden időkben az emberi élet hatalmas éltetője. A vallás erre van alapítva. Az egész társadalom ezen nyugszik."
Így néz ő fel a hősökre - Odinra, Dantéra és Shakespeare-re, Luther-e és Konx-re, Muhamed-re, Johnsonra, Rousseau-ra és Burns-re, Cromwel-re és Napoleon-ra. Mindent, amit róluk hallott vagy olvasott hatalmas agyvelejében feldolgozta, életüket összefüggésbe akarta hozni az eseményekkel és azután hódoló tisztelttel rakta emlékezetük talapzatára. Magasba nyúló momentumok ezek a tanulmányok. Még most is, majdnem száz esztendővel első megjelenésük után, földbe gyökerezett lábakkal áll meg előttük az ember és önkéntelenül azt suttogja - mennyi erő, mennyi szépség! Valóban erő és szépség száll ki ezekből a lapokból, még abban az esetben is, ha a mai kor gyermeke a mai tudományos kutatások eredményeivel és megállapításaival felfegyverkezve, levelezi őket. Ha a vallások keletkezését, az úgynevezett nagy embereknek - hősöknek - a kortáraikra való hatását, az ideák születését és útját, a társadalmi rétegek elhelyezkedésének módját és okát, továbbá a történelem egymás utánit, elhelyezkedésének módját és okát, továbbá a történelem egymásutánjait másképpen is tudjuk mint ő azt hitte, hogy a mögött már csak kóválygó misztérium lakozik - bűvölten nézünk fel hőseire és ne tudunk látásunkkal betelni. Bizonyos, ha nem Muhamed vagy Napóleon életét festi meg, de egy drótostót vagy egy suszterinas lelkéhez közeledik, az a lélek szintén csudálatosan izzana és szikrázna, ezen a lelken szintén keresztül hatolnának a Carlyle-féle katódsugarak.
Mindezek tulajdonságai "Cromwell Olivér írásai és beszédei" című könyvében szintén megnyilatkoztak. Rajta keresztül az angolok új Cromwell-lel ismerkedtek meg, kit addig még soha nem láttak. Második Frigyes porosz király alakját is feltámasztotta, de a németek erre azt mondták, hogy nem ismernek rá benne a királyukra. Embert és mindig embert vizsgált, - a Latter Day Pamphletsben, John Sterling életrajzában és Norvégia királyaiban - embert kutatott, boncolt s azután összerakva és felépítve, a közvélemény elé állította. Az építmények malteréből felismerhetően áradt ki az ő idealizmusa, puritánsága és erkölcsi ideál után való olthatatlan vágyakozása.
Ennek során ki-kilobban belőle a múltat a jelennel mindig többre becsülő prófétaság, nincs megelégedve földre néző kortársaival s azt szeretné, ha pillantásukat felfelé rányithatná.
"Az angolok csak a statisztikában hisznek, - veti oda keserűen - csak milliomosaink, bakáraink, iparbáróink vannak, akik az arany evangéliumát prédikálják... És vannak gentlemanjeink, piperkőceink, akik az élni tudás evangéliumát hirdetik... Ma nem attól rettegnek, mint Cromwell alatt, hogy igaz bíró előtt bűnösnek találtatnak, de attól félnek, hogy rossz üzleteket csinálnak, vagy hogy az illem szabályaival jutnak összeütközésbe... Kormányunk csak az adó behajtásával és a közbiztonság fenntartásával törődik... Parlamentünk szómalom, amelyben az intrikusok rekedtre ordítják magukat, csak azért, hogy lármájukra figyelmesek legyenek..."
Mit kell tehát csinálni? Mitévők legyenek? A próféta erre is válaszol:
"A legerényesebb és a legtehetségesebb embereket kell a kormány élére állítani. Ezek vezessenek és ne őket vezessék, és találja meg a nép az ő Lutherét, meg Cromwelljét, a papját és a királyát."
Carlylenak ugyanaz volt a sorsa, mint a legtöbb felhőkön trónoló igazságosztónak. Áhítatos arccal végighallgatták nagyszerű ideáit, azután elmerültek abba, amit az élet prózájának és a gyomor követelményeinek neveznek. A tisztelet valamennyi külső jelével elhalmozták. Még a hatalmas Disraelivel szemben is megválasztották az edinburgi egyetem tiszteletbeli rektorának, 80. születésnapját nemzeti ünnepként ünnepelték, de azért az angolok tovább csináltak statisztikát és közgazdaságot. Egy-egy napi kérdésről volt a vezércsillaga - feltűnést és erős visszhangot keltett. Aztán... elrohant mellette az élt folyama, már emberi gyarlóságokat és emberi étvágyakat hömpölyögtetve.
Élete estéjén a maga és felesége feljegyzései között babrált, rendezgette az emlékiratait, törölt belőlük, írt hozzájuk s alkalmasint nem egyszer jutott eszébe, hogy az embereknek hiába beszélnek. Mintha rúgóra járó mechanikus figurák volnának, csak topognak tovább a maguk utján, és ki tudja, talán törvényszerűen vagy "szükségszerűen" cselekszik ezt, azért nem tudnak a hősök és próféták megjelölte mezsgyéken haladni.
1881. február 5-én halt meg Chelsea-ben. A kegyelet múzeummá alakította át lakóházat és elé odaállította az író szobrát. A szobrot magyar ember faragta, Böhm József.
[+]