Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám
Csaba Vilmosnak az a históriai szerep jutott újabb művészetünk történetében, hogy ő volt egyik első hírhozója az új művészeti törekvéseknek, melyek Cézanne hatása alatt kezdtek Párizsban mozgolódni s melyek azután Gauguin és Van Gogh kísérletein és eredményein fölbátorodva, próbáltak új, stílusra találni. Csaba Vilmos Matissenak volt tanítványa, de még inkább hatott rá az öreg cézanne kései művészete. Párizsba Nagybányáról, a magyar naturalizmus hazájából került el Csaba, kissé korán, még minekelőtte mindannak urává lehetett volna, amire Nagybánya a fiatalokat megtanította. De amit Nagybányán magába gyűjtött, az minden tévedezésen által becses anyaga lett jövőjének. A természetet Nagybányán ismerte meg, formát és színt látni ott tanult meg. Hogy tovább is nagybányán nem maradt, az belső okokon múlt. Vele született nyugtalanságán, mely nem hagyta, hogy tanulásának és keresésének eredményét készre érlelje, hanem egyre újabb és még szebb célok felé hajszolta. Annak az egyetemes nyugtalanságnak, mely abban az időben - a húszadik század küszöbén és első évtizedében - az európai művészetet elfogta, a magyar művészetben ő volt az első képviselője és minden esetre a legerősebb egyéniségű művésze. Évekkel megelőzte ebben Kernstokot és a "Nyolcak" csoportjának festőit. A magyar művészet legkiválóbb modernjei akkoriban közeledtek életük delelőjére Ferenczy, Csők, Iványi, Réti és mások, akkoriban jutottak el művészetük zenitjére. A magyar festőművészet nagyszerű felvirágzásának abban a megteljesedő korszakában érthetetlen disszonanciának tetszettek az a hangok, melyeket Párizs felől hozott a tavaszi szél. Itthon úgy látszott, hogy a tökéletesség felé közeledünk, s Párizsból a fiatalok a mi virágba borult művészetünk halott hírével tértek haza. A mi itthon alig, hogy pirosra érett, az szerintük már fonnyadtság és rothadtság volt. Megint az történt, a mi művészetünk történetében (és irodalmunkéban is) annyiszor megismétlődött már, hogy megkéstünk egy gondolattal és a művészet európai evolúciójának tempójától elmaradtunk. Így látták azt Párizzsal megtelt ifjaink és így az, ki közülük elsőnek ivott az új művészet vizéből: Csaba Vilmos.
Ma már jobban el tudunk igazodni abban a zűrzavarban, ami a modern művészetben a naturalizmus és az impresszionizmus lassú elmúlása után az új stílust keresők össze-vissza csapzása miatt támadt. A valóság az, hogy az új művészeti stílus nincsen sehol, mert a kubizmus és futurizmus és az expresszionizmusnak mindent jótékonyan beburkoló köpenye alatt meghúzódó többi elmélet, irány és jelszó mind nem stílus, hanem csak megannyi stílus kísérlet, néha csak egy-egy neki vetemedés, néha lehetetlen elméleteknek az abszurdumig erőszakolása. Sok szemfényvesztést, sok hamis játékot, kedvező esetben önmaga-megtévesztést láttunk a modern művészetnek ebben a vajúdó korszakában. Csaba Vilmos elejétől fogva az őszinték, a legőszintébbek egyike volt benne. Ő nem divatból lett acolyta, mint sok más tehetséges, hanem mert érzékenysége, amelyet nem kisebbítünk meg azzal, ha nyugtalanságnak nevezzük, előbb megérezte náluk a szót, amely a pusztában felhangzott. Már a bölcsőjében és azon is innen: a csillagában meg lehetett írva ő róla, hogy sohasem lesz belőle a nyugodt harmóniák megtalálója, általában soha megtaláló, hanem holtáig kereső. A politikában forradalminak nevezik az olyan temperamentumot, mint az övé, mely a teljességet a halál mozdulatlanságával érzi egynek s melynek azért kedvesebb az örök neki gyürkőzés állapota. Ez a magyarázata annak, hogy bár pályája delelője felé közeledik már, az a mi minden értékes művész küzdelmeinek egyik eredménye szokott lenni: a stílus, az egyént megkülönböztető és egyben tulajdonságait is összefoglaló stílus, még mindig nem alakult ki művészetében. Pedig nem egy olyan szakaszára emlékszünk alakulásának, amely megállónak és alapnak, melyen az erők a már láthatóvá lett cél érdekében szinte maguktól fogjanak össze, kiválóan alkalmasnak látszott. Volt Csabának egy korszaka, melyben a természetet igen nagy színerővel igen egyéni módon érzékeltette meg. Az ihletet mintha cézanne művészetéből kapta volna hozzá. Volt egy másik korszaka, amelyben leginkább csendéleteket festett, bizonyos szándékos formatorzítással, amelyben szintén Cézanne hatására lehetett ismerni. Egy időben aktokat komponált meg képekké, s ezzel a kép szerkesztés ősi problémáinak közelébe jutott. Minden korszakának emlékét értékes alkotások őrzik, elképzelések, melyeken az elrendező fantázia mértéke a megragadó és megvalósítások, melyekben a művésznek különösen a színes tulajdonságai, a színereje, a felejthetetlenek.
Alakulásának utolsó (de bizonyára nem legutolsó) fázisához Németországban jutott el Csaba. Azok a törekvések, melyeket általában a német expresszionizmus programpontjaiként ismerünk, régi, talán veleszületett törekvései Csabának: a belső élmény eluralkodása a külső élmény, a természettől kapott impresszió fölött. Érthető, ha művészeti irányának német rokonai között olyan ösztönzéseket kapott, amilyeneket művészete addig nem ismert. Finom érzékkel talált rá arra a stílus rokonságra, mely a német gótika és a maga formabontó vágyai között van. Gótikus templomok csúcsíves belseje száz szögbe törött felhevült képzeletében. Jól megérezte azt is, hogy az ilyen motívum nem színnel kifejezhető feladat, hanem grafikai megoldást kívánó. Krétarajzokkal ragadta meg azokat a szürkületre emlékeztető impresszióit, melyek gótikus templomok vonal irdatlanságában felfogták. Ugyan ilyen módon igyekezett a templomok gótikus szobrait és szobor csoportjait is feldolgozni. Önkéntelenül átvette hajdani elődeinek primitív életérzését, eszközeinek, keze ügyességének minden fejlettsége dacára primitív művésszé tudott alakulni ő maga is. S ez a megragadó ilyen munkáiban: az őszinteségük, a mesterkéletlenségük.
Őszintesége, amely olyan jólesően különbözteti meg Csaba művészetét más expresszionistákétól, mértéktartással jár együtt. Absztrakcióba sohasem téved. Még ahol legmesszebbre eltávozik is attól, ami inspirálta, megismerhető rajta a természet, amelynek tanulmányozásából és áthasonításából keletkezett. Ha némely képén vagy rajzán, melyen város részeket, utcákat, tereket ábrázol, a házsorok egymásnak dőlnek, szinte összeszorulnak, az csak annyira elvonatkozás a természettől, mint amennyire a lázas vizionárius emelkedik a valóságnak fölébe. Előadásának lázas tempóját, amely legutóbbi munkáira nézve annyira jellemző, temperamentuma diktálja, amelyet forró áramok járnak át. De akármennyire lázálomban születettnek érzik oly munkája, az előadás bonyodalmasságán, a vonalak és foltok zűrzavarán keresztül ütközik a pozitívum: a természet, melytől ez a maga útját járó és mindig csak belső sugallatokra hallgató művész soha el nem szakad. Ezért tud a néző szem megnyugodni alkotásain, ha még oly fantasztikusan vagy önkényesen is mások azoknál az emlékképeknél, melyek számukra a természetet jelentik.
S ha legújabb eredményei között olyat keresünk, amely alkalmasnak kínálkozik arra, hogy ez az önmagát tékozló tehetség megvesse rajta lábát és fölfelé koncentrálja magát, három színes tussal készült képe előtt kell megállnunk. Krisztust és Máriát és a Szent családot ábrázolják, mindegyik alakot csak derékig, olynak csak a fejét, rajtuk azt a kifejezést, melyet korai gótikus domborművekről ismerünk: aszkétaságot, élet irtózatot, a szenvedés vágyát, s mindezt sovány és ha nem is nagyon eltorzított, de nem is szép fejeken, ám olyan féle képen mint a hajdankor felfogásukat éreztetve bennük. A művészet százféle lehetősége között hánykódó művész talán ezekre az eredményeire nehezedve juthatna el a megnyugvás és az egybefogott művészi akarás állapotához: a végleges stílushoz, amely minden tulajdonságával magába zárja lényét és egyben lobogásra szítsa föl mindazt, ami jó és értékes benne.