Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám · / · Babits Mihály: Könyvről könyvre
- Minden irodalomnak lelke a líra - írtam egyszer, s ez különösen igaz minálunk, ahogy a jó Tinódin kezdve Ady-ig a lírikusok ajkáról a nemzet beszélt, s a líra ütemei szinte e mitologikus lény lélegzésének érződnek. Ez ütemek változásai, mint a magyar kedély lélegzésének változásai, minden figyelmünkre igényt tarthatnak, s nem legutolsó feladata lenne mai kritikánknak diagnózist adni és prognózist a magyar lírai versforma fejlődéséről és lehetőségéről, mely nem egyéb, mint lehetősége az új hangulatnak, az átalakult lélek kifejeződésének. Annak, hogy líránk Ady halála óta ha nem is hallgat, mégis csak úgy szól, mint a csüggedt madár, bizonyára egy oldalról a jambus forma kijátszottsága az oka (mely persze mondanivalók kijátszottságát szimbolizálja): Ady nem adott új formát, legalább nem olyat, melyet ő utána mások is használhatnának, a szigorúbb művészetre való törekvés, melyet kortársai inauguráltak, egy pillanatra fölfrissíthette verselésünket, de új és új kezekben epigonságra a mesterkedésre kellett vezetnie, a "nemzeti" formákhoz való visszatérés előbb e - sokáig elhanyagolt - formák modernné olvasztását igényelné s ez csak egy előreláthatatlan zseni aktusa lehet - nem csoda végre is, ha fiataljaink egy része a szabad vershez fordul, mely ismét éppen formátlansága által vihet elomló egyhangúság zsákutcájába. Ilyen körülmények között (mint a megakadt mozgás pillanatában az öntudat) természetesen beáll az érdeklődés a verstani kérdések iránt, melyek vitálisnak tűnnek fel, ez az oka annak a figyelemnek, mely Sík Sándor egy évekkel ezelőtt megjelent tanulmányát fogadta.* [1] Csak ugyan ez a tanulmány felfedezni látszott az utat, mely az újabb magyar verset bíztatóan vezeti az új, modern, nyugati és mégis nemzeti verselés felé, melynek lehetősségei csak most kezdenének föltárulni. E cikk nyomán, mely a modern magyar jambus olykor művészi, máskor hanyag pongyolásait mint gazdagodást újjá és nemzetivé fejlődést fogta föl, a vágynak oly optimizmusa dagadt, hogy a kritika is inkább istápolta, mint nyirbálta. A magyar verstan, mint minden speciálisan magyar tudomány, (talán a bennük lappangó sovinizmus miatt) az elméletek nagy bőségét, és a kritika gyengeségét mutatja. Annál inkább "méltón kérheti a művelt magyar olvasó figyelmét" Horváth János könyve - magyar ritmus, jövevény vers idom - mely a magyar verselés mai kérdésének egész komplexumát gyökereiből vizsgálja, tudatában annak, hogy "nem holmi verstani kuriózum, hanem műköltészetünk kifejezésbeli lehetőségeinek a kérdése forog itt szóban", s mégis teljesen elfogulatlan józansággal.
Ez magyarázza hogy e kis füzetkének szenteljük első cikkünket, s nem például ugyan e szerző hatalmas Petőfi könyvének, mely a nagyon is hiányos Petőfi irodalomnak derék műve ugyan - de éppen terjedelme és alapossága szükségszerű túlságokba árad (a Nyugatban is szó volt már erről), másrészt fő mondanivalójában inkább összefoglaló, mint felfedező - míg a kis füzet túlzás nélkül korszakosnak mondható.
Horváth észreveszi, hogy a kérdés nem a jambus meg nemzetiesedésének, hanem egyáltalában a magyar jambus (vagy általában ún. időmértékes vers) lehetőségének kérdése. Hisz "pongyola jambus elejétől fogva írtak magyarjaink, s ha a jövevény versek ritmusában egyáltalán van valami probléma, az már ott kísért a legelső idegenelvű magyar vers fogantatásánál s magyarázatot kíván a legkimértebb magyar jambusban is." A probléma pedig ez: Mi átvettünk egy idegen prozódiát, mely teljesen közömbös nyelvünk természetes hangsúly rendszerével szemben, s meg az idegen prozódián alapuló verselés kiszorítja a természetes hangsúlyon alapuló régi, nemzeti verselést. Hogyan lehetséges ez? s hogy "Megvalósítja-e a prozódia szándékát a felmondás ritmusa? Viszont nem érvényesülnek-e a felmondásban oly ritmikai ösztönök is, melyeknek feltételei nincsenek beleoltva a vers alkatába?"
- Kétségtelen igazság, hogy a jövevény versformák felmondásbeli, tehát valódi ritmusa részint kevesebbet, részint egyebet is létesít, mint mit prozódiájuk előír - felel azonnal Horváth, s evvel az a priori valószínű válasszal mi is teljesen egyetértünk. S előre hangsúlyozva itt hogy Horváth fejtegetéseit nagyjában nemcsak lényegbe vágóknak, de eredmény szerint is helyeseknek ismerjük el, sietünk itt mindjárt jelezni a pontot, ahol tőle mégis eltérünk, illetve ahol nézeteivel szemben kritikát látunk szükségesnek.
- Részint kevesebbet, részint egyebet is - mondja Horváth, s ez igaz, de ebből nem következik, hogy azt éppen (amit a prozódia előír) egyáltalában ne, hogy abból semmit! Igaz, hogy ezt kimondottan Horváth sem állítja, mégis a prozódia lehetséges felmondásbeli szerepét fejtegetései során annyira negligálja, hogy szinte (bár más módon, mint Sík Sándor) maga is abba a hibába esik, melyet "előítélet"-nek jellemez: "mintha eleve bizonyos volna, hogy a jövevény vers ritmusa csakis magyar elvű, tehát hangsúlyon alapul lehet" Horváth abból indul ki, hogy a naiv felmondó az idegen formájú verssorban is, amikor csak lehetséges, magyar ritmusérzékét érvényesíti, s jambust is magyar ütemeknek olvas. Ez igaz, de nem szabad feledni, hogy a mai magyar vers általában nem naiv felmondók által, s nem naiv felmondók számára készül, s vajon ezekben a vájt fülűekben kifejlődhetett volna-e a szótag hosszúságon és rövidségen alapuló ritmusnak oly élénk érzése, amilyen tényleg kifejlődött, ha a magyar nyelv hangzásának természetében nem volna meg alap ha a primitív magyar fülben is nem volna már meg valami lehetőség, a hosszú és rövid szótagok időmértékének ritmusbeli megkülönböztetésére? Hogy ritmusnak megérzése lehetséges hangsúlytól függetlenül, hangsúllyal szemben is: eléggé bizonyítja a görög verselés, és a latin, hogy (akár a magyarban) szintén egy hangsúlyon alapuló ős nemzeti verselést szorított ki az időmérték. S hogy az időmérték importálása nálunk sem történt a magyar nyelv és ritmusérzék természetében meglévő alap nélkül, azt mutatja egyrészt, hogy a hangsúlyos német mintákkal ellentétben az importált ritmus azonnal, természetesen és minden esetben az időmérték felé hajlott, másrészt, hogy ezt az időmértéket nem lehetett egyszerűen átvenni a latintól: a magyar nyelv saját külön prozódiát kívánt, s (pl. a h betű értékével, vagy az elizió meg nem tűrésével) ellenszegült a diák szabályoknak. Sylvester János prozódiája a XVI. században nagyjában ugyanaz, ami tőle függetlenül a későbbi meghonosítóké, jeléül annak, hogy a magyar fül magával hozta a szótagok hosszúságának és rövidségének valami természetes és primitív érzését, melyre igenis lehet ritmust építeni. Vajon megmagyarázható-e az időmértékes verselés gyors elterjedése, vérré válása, az a gond és készség, mellyel legnagyobbjaink és legmagyarabbjaink jamvizáltak és trochazáltak, ha a szótagok hosszúsága és rövidsége vagy az ezen alapuló ritmus a magyar fül számára csak tanult és nem érzett valami, s a primitív érzékben semmi alapja nincs? ha hideg, erőltetett importálás az egész, meg vagyok győződve, hogy ha mindezt Horváth meggondolta volna, sohasem mondta volna, hogy pl. a Petőfi Salgójának első hét sorából éppen a legtisztább jambus:
"Borús napokban a pihenni vágyó..."
a magyar fül számára teljesen közömbös lejtésű, hogy, ha csupa ilyen jambust írnánk, "melynek hosszú szótagja sohasem nyeri meg a hangsúly támogatását: a jambusi lejtést képtelenek volnánk előállítani."
Ezeket fenntartva és előrebocsátva nézzük Horváth vizsgálatait, melyek természetesen két részre osztható: l. Miféle hangsúly adja nyelvünk ritmusának a lüktető erőt? 2. hogyan érvényesül és alakít ez a hangsúly az "importált" versformában?
[1]