Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 2. szám

Molnár Ferenc: Emlékezés Sebők Zsigmondról
- Székfoglaló a Kisfaludy Társaságban -

A Kisfaludy Társaság hagyományai róják rám a kegyeletes és szép tisztet: emlékező szavak koszorúját tenni le a költő sírjára. Ezek az emlékező szavak éppúgy hervadnak, mint minden szó, amit ember gondolt és mondott. De arra valók, hogy a maguk rövid életével frissen tartsanak egy emléket, legalább addig, amíg újabb szó-koszorú nem váltja fel az ő hervadásukat. A költők felett az utókor ítél. De ez az utókor nem kezdődik a költő halálával. Triviálisan szólva: az utókor akkor kezdődik, amikor ő akar. Hogy mikor kezdődik és mikor kezd ítélni, ez a levegőben van, ez elvitathatatlan, ezt megérzi minden művész és minden jóhiszemű bíráló. Mi magunk sem vagyunk mindenkinek az utókora csak azért, amiért sok idővel a halála, a munkássága után élünk. Utókor az a kor, amelyben véletlenül, anélkül, hogy bárki is csinálná, megvannak az előfeltételek arra, hogy épp egy bizonyos művész életmunkáját revedeálja. Így volt meg a francia irodalomban Balzacnak és Flaubertnek külön-külön a maga ítélkező utókora, így a tél épp most, épp ma a Goncourtok utókora, így tudnák évszámos pontossággal kimutatni a mi irodalmunkban a Csokonai utókorának a kezdetét, így következett már el a Petőfi utókora, - s hogy negatív példával is szolgáljak, így várat még magára a mi nagy Jókaink objektív utókora.

Az írók morális kötelessége - és ezért bölcs és szép az emlékezésnek ez a hagyománya - az írók kötelessége, hogy annak az emlékét, akit ők művésznek, költőnek tartanak, folyton ébren tartsák, kézről-kézre adják, amíg elkövetkezik az a légkör, az a világhangulat, az az összessége a feltételeknek, amelyben ez a gondosan őrzött emlék, ez a kézről-kézre adott, nemzedékről-nemzedékre áttolt megbecsülés igazán kivirágozhat.

Így fogom fel szerény szerepemet Sebők Zsigmond emlékének megőrzése körül. Tisztelettel mély és lélekkel teljes tehetsége iránt, őszinte respektussal gyönyörű, formában ékes, lényegben egyszerű , tiszta és friss ízű magyarsága iránt, a művésznek kijáró hódolattal emlékszem meg rajzairól, elbeszéléseiről s a magyar gyermekeknek adott ragyogó ajándékáról, az ő gyermek könyveiről. Jegyeztessék fel róla, hogy ennek a földnek a virága volt a tehetsége. Hűséges festője, miniatűr rajzolója volt e föld egyszerű embereinek, növényeinek, vizeinek, fáinak, állatainak, levegőjének horizontjainak. Jegyeztessék fel róla, hogy ama boldog magyar írók közé tartozott, akik, mikor a tehetségük a recipiálásra legfogékonyabb volt, - egy szép, feledhetetlen, okos, őszinte világban éltek: Szegeden, azok közt az írók közt, akik a Tisza partján tanultak magyarul és ott tanultak embert látni. Boldog magyar írónak nevezem, - mert amint eddig még nincs mesterséges fogamzás, úgy nincs mesterséges művészi benyomás sem. Akit a végzete akkor tett a Tisza partjára, mikor a lelke egy egész életre magába szedhette annak a levegőnek a felséges erejét, - az irigylés tárgya marad ama magyar írók szemében, akiket a végzetük más folyó partjára tett, más házak közé, más emberek világába. Aki tisztességes író, az nem írhat mást, mint amit élt. És sok van, aki nem tudta, hogy író lesz, amikor még élt és nem figyelt. Aki akkor megy írónak, amikor már figyel, az lekésett a leglényegesebb valamiről. Sebők újság csinálónak ment, a Tisza partjára, és mint magyar költő jött onnan el.

Jegyeztessék még fel róla, hogy mint ember komoly, szelíd, becsületes, szerény és szegény volt. Irassék fel róla, hogy kívül-belül tiszta volt. Csöndes volt és elmélyedő, bölcs és naiv. Írjuk fel róla, hogy a gyerekek barátja volt, - ne azt írjuk fel, hogy szerette a gyerekeket, mert ez csak szép, de nem sok. A gyerekek szerették őt, ami sok, mert ritkaság és mert bizonyítvány az úr színe előtt, bizonyítvány a művész és az ember számára. Aki a gyereket lelkébe horgonyozta le írói dicsőségét, igen bölcsen cselekedett. Emléke jó helyen van a gyerekek szívében: nemcsak azért, mert ők tovább fognak élni, mint mi, hanem azért is, mert az ő jó kritikájukban mindig zúg valami a halhatatlanságból, - mint ahogy az ő lelkük közelebb van a végtelenséghez, mint a miénk. A világ irodalom legépebb termékeit, az ezeréves meséket, amik még sok ezer évig fognak duruzsolni, a gyerekek tartják fenn. Ha ránk, felnőttekre volnának bízva az édes, szép mesék, már tudja Isten, hova revideáltuk volna valamennyit. A gyerekek az irodalom történet előtti korok óta vigyáznak a mesére, olyan komolyan, olyan becsületesen, sírva és nevetve, aztán a saját gyerekeiknek mindent hőn tovább adva, hogy illenék már egyszer, hogy az irodalom történet megdicsérje őket ezért a nagy konzerváló munkáért, amit évezredek óta szerényes végeznek.

Sebők Zsigmond egyéb munkáit mi tartjuk számon, hűtlen felnőttek, előítéleteknek kiszolgáltatott, vagy előítéleteket döngető okoskodók. A gyermekeknek írott irodalma van a jó helyen: a kisdedek szívében, és a nagyapákká lett kisdedek ajkán.