Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 1. szám
A Petőfi kritika még csak most fog megkezdődni. Az a frázis zagyvalék, amely most a Petőfi ünnepek alkalmából a költő körül feltornyosul, mindennél meggyőzőbben mutatja, hogy a közvetlenül előttünk és velünk járt nemzedék mennyire eltávolodott Petőfitől, mennyire elvesztette kongenialitását ő vele és milyen meghamisított, a saját képmutatásán átszűrt Petőfit szeretne átadni hagyományul az utókornak. Gyulai Pál nevezetes tanulmánya óta nem merült fel Petőfi értékelés és értelmezése körül olyan kritikai gondolat, amelynek súlya volna és amelyet a költő szellemének, poézisének vagy formák kincsének átérzése sugallt volna. Ami érdemes munkát végeztek, az csupán az életrajzi adatok összehordása és tisztázása volt. Ezt a feladatot elvégezték a múlt század második felének kutatói, de nem akadt köztük, akiben meglett volna az erő és képesség az adatok megelevenítésére, a költő személyiségének rekonstruálására s poézisének mindenki számára való értékesítésére.
Talán az eljövendő nemzedék majd megpróbál a mostani közvélemény elé állított, mindenféle célokra meghamisított Petőfi helyett egy másik, igazabb Petőfit megismerni. Hogy erre a törekvés máris megvan, annak jeléül tekinthetjük Horváth János tavaly megjelent terjedelmes Petőfi könyvét, amely mondhatni újra, elejétől kezdi a Petőfi tanulmányozást, ha végső eredményeiben nem sokkal ad is többet és különbet annál a Petőfi képnél, amelyet nagy vonalaiban már Gyulai felvázolt, részleteiben szellemi műhelyébe, sok lélektani és formai problémát vet fel, sokat tisztáz is és valóban kiszélesíti és kimélyíti Petőfiről való tudatunkat. Aprólékosan elemző módszeréről, egyes megállapításairól lehet vitatkozni, remélem, fognak is még, nagyjában véve mégis ez a könyv a Gyulai tanulmánya, Ferenczi életrajzi monográfiája és Endrődi Sándor Petőfi napjai című könyve mellett a negyedik olyan könyv, amelyet a roppant terjedelművé dagadt Petőfi irodalomból érdemes a kezébe venni annak, aki Petőfinek a megismerésére törekszik. Szeretném, ha az áhítatos elmélyedésnek az az erkölcse, amely ezt a könyvet áthatja, példaadó kiindulópontja lenne egy újan meginduló Petőfi kutatásnak, amely végre-valahára - legyen szabad a költő allegóriáját idemódosítani - kiemelné szobrát a frázisok mocsarából, letisztogatná róla a két nemzedék során rátapadt iszapot és igazi valóságában mutatná fel a magyarságnak ezt az egyik legnagyobb lelki erősségét. Ennek az új Petőfi kutatásnak szeretném figyelmébe ajánlani az itt következő egy-két szempontot, megvitatás céljából.
Petőfi abban is originálisabb és merészebb minden kortársánál és Adyig minden más magyar költőnél, hogy a végsőkig levonta a maga költő voltának összes konzekvenciáit. A világgal és a magyar világgal szemben való álláspontja teljesen a költőé, míg más nagy költőink, köztük Vörösmarty és Arany is, többé-kevésbé a közéleti ember általános attitűdjében állnak a világgal szemben. Szükségét érezték, hogy költő voltukat úgy viseljék, mint egy ünnepi ruhát, amely a mozdulat, a viselkedés bizonyos ünnepélyességét teszi kötelezővé viselőjére nézve. Petőfinek a költői szerep mindennapi viselet, amelyben teljes fesztelenséggel mozog. Őt nem korlátozta sem politikai, sem pedagógiai meggondolás, nem alkalmazkodott semmiféle közvéleményhez még kis dolgokban sem. Ebben a tekintetben is a teljes szabadság embere volt. Végső eredményben ez is abba a rovatba tartozik, ahol a kritika a közvetlenségét szokta elkönyvelni, de különös figyelemben kell részesíteni azért, mert a költőnek egy nálunk egészen új típusát hozta bele a magyar világba: a modern költőét, aki kívül érzi magát az összes társadalmi osztályokon, nem érzi magára nézve kötelezőnek egyiknek a konvencióit, osztály erkölcsét, társasági formaságait sem, mert fölöttük áll, teljes szabadsággal. Petőfinek alig lehetne találni olyan ítéletet, véleményét, mondását, amelynek forrása valamely társadalmi osztály vagy csoport tudata volna, - szabadon és elfogulatlanul formálta minden ítéletét. Éppen ezért belőle soha nem is lehetett volna hivatalos költő, egy uralkodó vagy uralomra törő réteg közvéleményének kifejezője vagy propagálója, - az ő véleményei mindig külön vélemények, teljesen az övéi, őt sem tudatosan, sem tudatlanul nem impresszionálja semmiféle közvélemény. Ha ítéletei mégis találkoznak nem egy ponton kora általános véleményével, ez ő tőle teljesen független jelenség, mert ő kimondta volna - ahogy nem egyszer ki is mondta - ítéleteit akkor is, ha egyedül marad velük. Ezért került minduntalan konfliktusba kora embereivel, írókkal és politikusokkal és katonákkal. Nem fogadott el maga fölött semmiféle fegyelmet, különösen pedig semmiféle társadalmi fegyelmet. A kompromisszumról kompromisszumra bukdácsoló közélettel és társadalmi élettel szemben a költészet kompromisszum nélkül szűz szabadságában akarta megőrizni. Ide tartozik az is, hogy egzisztenciájában is megőrizte teljes függetlenségét. Mióta a színész élettel felhagyott és mint költő szóhoz jutott, soha nem gondolt más egzisztencia lehetőségre. Hivatalra, állásra, az írói tollával kívánta fenntartani magát. Ezzel a vonással is teljesebbé válik a modern költő típusához való tartozása, szemben az Arany Jánosban megszemélyesedő másik típussal, amely elfogadja maga fölött a társadalmi fegyelem hatalmát, önkéntelenül és meggyőződésből alkalmazkodik hozzá, szabadsága korlátival magára vesz bizonyos nemzet pedagógiai szempontokat és külső egzisztenciáját is igyekszik némi társadalmi dekórumot és anyagi támasztékot nyújtó közhivatalban elhelyezni.
Ez az attitűd nagy mértékben meghatározza Petőfi poétikáját is. Ezt is érdemes volna részletesebben elemezni. Minden költő, tudatosan vagy tudatlanul csinál magának egy külön poétikát, ha elméletileg nem fejti is ki, gyakorlatában megvalósítja és ezzel elárulja a költészetről, eszközeiről és formáiról való fogalmait. Petőfinek a poétikája is teljesen konvenciótlan. Ő ezt úgy magyarázta, hogy a természet vadvirágának érezte magát, aki nem törhető semmiféle szabályhoz. Azonban a vadvirág szirmai is bizonyos természet adta szabály szerint formálódnak és csoportosulnak és Petőfi költészete is bizonyos, az ő szelleme és mondanivalójának természete szerinti, de pontosan meghatározható formákba ömlik. Mindössze emancipálta magát korának poétikai konvenciói alól, amelyeknek a legnagyobbak is hódoltak, Vörösmarty és Arany is. Az akkori felfogás szerint a poétika bizonyos a költőkre kötelező iskolás szabály gyűjtemény számba ment, amelytől eltérni hibának tekintetett. a kritika feladata volt ezek fölött a szabályok fölött őrködni s rendre utasítani a költőt, aki véteni mert ellenük. Petőfi nem törődött szabállyal, sem kritikával - kritikusai, mikor mégse vonhatták már kétségbe hivatottságát, ezt hidalták át azzal, hogy kinevezték népkötőnek - összetörve az akkor érvényesnek tartott klasszikus hagyományukon alapuló poétikát és csinált magának a saját költői ösztöne szerint, a maga mondanivalóinak megfelelő poétikát. Ez is teljesen új, modern jelenség, szemben a szabály fékét önként magára vállaló klasszikus hagyománnyal. Speciálisan a magyar irodalomra nézve roppant felszabadító hatása volt és eddig még nem értékelt módon gazdagította a költői kifejezés lehetőségeit. Tagadhatatlan nagy hatása volt Arany Jánosra is, akinek szüksége volt merész barátja példájának bátorítására, mikor epikájának poétikai körvonalait megalkotta. És tagadhatatlan hatása volt a kritikát is, amelyet az ő poéta gyakorlatának ellenállhatatlanul meggyőző volta szabadított fel az iskolás szabály alkalmazás nyűge alól, amely még Bajza kritikáját is sok tekintetben a pedáns iskola mester kínos szerepében tűnteti fel.
Ezekben áll lényegében véve az az irodalmi forradalom, melyet Petőfi, a poétikai forradalmár győzelemre segített. A költő új típusát valósította meg, felszabadította magát és a magyar poézist a politikai és társadalmi konvenciók alól és egyidejűleg a poétikai konvenciók alól is.