Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 1. szám
Horváth tudós alaposságának legmeddőbb erőfeszítése és elriasztó csődje az irodalmi hatások erőnek erejével való kimutatása Petőfi költeményeiben és egész egyéniségében. Horváth e téren a filológiai neki gyürkőzésnek olyan akrobata mutatványait nyújtja, amelyekkel a hatás keresés legmegvadultabb német tudós artistáira is rálicitál. Úgyszólván alig van Petőfi vers, amelyben, egészben vagy részletekben, ne fedezne föl "olvasmány ihleteket". A kötet végéhez csatolt Függelékben a költemények és egyéb Petőfi írások címének ábécé-rendje szerint csoportosítja ezeket a hatásokat s a magyar és külföldi költők, nagyok és kicsinyek (és sose hallott nevűek) számtalanjai állnak elébünk, hogy a Petőfi nagy életművében való érdemüket bejelentsék. A nagy munka végén, úgy látszik, Horváth maga is meghökkent ettől az eredménytől, mert a Függelék elé bocsátott "tájékoztatásban" némi engedményeket tesz: azokat az olvasmány ihleteket igyekezett felderíteni - úgymond - "egyeztetéseim jelentékeny részért kész bizonyosságnak tartom ugyan, de a tudományos bírálat lesz hivatva megállapítani a bizonyosság vagy valószínűség fokát a részletekben. A tapasztalat ugyanis szerénységre int s "hatások" megállapításában, tudjuk, elfogultság a legnagyobb hiba. Igyekeztem bele nem esni". Sajnos, valósággal belezuhant! S ennek a palinódia szerű tájékoztatásnak a vége felé még, azt is megemlíti, hogy "mindenféle kapcsolt" (tehát nem csak a "hatás") jelzésére alkalmazott "**"jel "a szó szerinti átvételtől kezdve az egyszerű ösztönzés, sőt puszta rokonság" feltüntetésére szolgál. Az alábbiakban szem előtt tartom ezt az útmutatást s csak a Horváthtól bizonyosnak mondott "hatások" között nézek körül.
Elvben rendjén van, hogy Horváth Petőfi egyéniségében és költészetében idegen hatásokat keressen és találjon. Petőfi épp úgy, mint a költészet más eredeti és nagy mesterei megtermékenyülni tudó lélekkel fogadta magába a költészet nagy alkotásait is, nemcsak az élet tényeit. Az eredetiség egy költőművésznél sem jelenti a még meg nem érzettségeket, a még ki nem mondottságokat, az igazi alkotó művészi munka az alakítás egyéniességében áll s abban a ritka képességben, hogy a művészi egyéniség az önmaga belvilágában, külön misztikumában olvaszt föl mindent, ami kívülről jut hozzá, úgy, hogy még a nyilvánvalóan átvett érzés, gondolat, hangulat is az ő legsajátosabb sajátjául zománcozódik ki. Horváthtal ellentétben - aki a Petőfi "támogató irodalmi hatásokról" beszél, "melyek irányítják (az ő) tovább fejlődését", - azt tartom, hogy ezek a "hatások" nem befolyásoló és irányító erők, hanem csak a Petőfi énje veleszületett adottságú (s már a kifejlés előrehaladott stádiumához ért) emberi és művészi mivoltainak elősegítő tényezői. A distinkciót, amelyre Horváth gondolni se gondol, még egy más megvilágítással akarom élesebbé tenni: az eredeti talentum és az epigon között az a különbség, hogy az előbbi csak önmagát találja és találhatja föl másban, az epigon pedig egy idegen költői egyéniség reményeit véve föl magába sohasem képes igazában magamagát revelálni. A tévedés Horváth hatás megállapításaiban éppen ott van, hogy Petőfi egyéniségének ezt a szuverén belülről fejlődését nem tudja meglátni és Petőfit valami alárendeltség szerű kapcsolata hozza a ráható nagy költőkkel. "A lényeges irodalmi hatások Petőfire nézve mindenkor egész (Horváth aláhúzása) idomulását eredményezték a lírai egyéniségnek": így csúszik félre Horváth hatáskereső buzgalmában és a Felhők (nagy túlzással) másfél évre mért korszakában Petőfi egyéniségét átalakító Shakespeare, Byron, Shelley hatásokat szimatol a költő minden emberi és művészi megnyilatkozásában: "...megállapítható" - írja e korszak Petőfijéről, - hogy a "Shakespeare-i tragikus hősök líraiságát veszi át, illetőleg azokéval egynek látja s azokéhoz idomítja a magáét." (Ezek tetejében aztán különösen hat az olvasóra Horváthnak az a megállapítása - 206 - 7. lapon, - hogy Petőfi 1844 végétől 1845-46-ig a Shakespearei hatásokon kívül még "teljesen a romantika bűvkörébe" is kerül és teljes odaadó líraisággal idomul hozzá a romantika mögött ott lappangó költő ember ideálhoz. Horváth a francia s főképp V. Hugó féle romantika hatását érti itt, aminek rég megállapítottan csakugyan erős nyomai vannak a Tigris és Hiénában s A hóhér kötelében, de nem találja-e mindenki furcsának, hogy ugyan abban a korban, amikor Petőfi Horváth szerint a "Shakespearei tragikus hősökhöz idomult" s a Shakespearei hatások "szüret korát" éli, előbb említett drámájában merőben a francia romantika receptjei szerint dolgozik?) És ezután fejtegetéseiben a kritikusi "józanságnak" olyan meghibbanása következik, amely ha kuriózumnak vesszük, nincs komikus érdek nélkül, de komoly kritikusi munkának nem fogadható el. Íme:
1. "A Szerelem gyötrelme" (egy hat versből álló ciklus, még a Ciprus lombok előtt, 1844-ből: Volnék bár, Szívem, te árva rab-madár, Az én szerelmem, Szemek, mindenható szemek, Szerelmem zúgó tenger, Élet, halált! nekem már mindegy) emésztő szenvedélye s lélekdúló féltékenysége, mely a szelíd népdal szerelmek után oly igen hirtelen s életrajzilag oly fölöttébb indokolatlanul tőr elő: a Téli rege Leontesének, a Cymbeline-beli Posthumusnak, de legkivált a csupa robbanás Otellónak tragikus féltékenységét mímeli."
Horváth ebben a ciklusban egy árva frázisra sem figyelmeztet, amely Shakespeare-re emlékeztetne s mert a megdalolt érzelmek és lelki állapotok: a heves lobogású szerelem s a szerelmi féltékenység Shakespeareben is megtalálhatók: lehet-e ez a legparányibb támpont is Sh.-hatás föltevésére. Nem elegendő magyarázat-e ezekre a versekre egy 22 éves, szerelem éhes, szilaj temperamentum, lángelméjű költő hirtelen - de őszinte s nem Shakespeare-hatás alatti - föllángolása, amely viszonzás híján (sőt az adott esetben minden valószínűség szerint a versre ihlető nővel való találkozni nem tudás miatt) épp oly gyorsan el is lobban.
2. "A Ciprus lombok Petőfije Rómeó veszteségét ismétli a magáéban... s a Jőj, tavasz, jőj egész lírai anyaga Rómeó és Júlia könnyforrásából merít. Petőfi Etelkéje s Rómeó Júliája a véletlen támogatásával is azonosulhattak a sirató ihletben: Etelkét négy napig el sem merték temetni, tetszhalottnak vélték, oly "szép volt a halotti ágyon" s Júlia szépségére sem tűzheti ki sárga zászlaját a halál: ajkán, orcáin a szépség zászlaja piroslott".
A Rómeó és Petőfi párhuzamban nincs más rokonság, mint a Shakespeare-i hős s a fiatal Petőfi gyásza az ifja meghalt kedvesért, az élmények hangulatát, színét, fájdalmát szolgáltató körülmények merőben mások s a Jőj, tavasz, jőj c. versben megint elegendő Horváthnak a vőlegény Párizsnak s a szerelmes Petőfinek csak a kedves siratásában azonos, egyébként egészen más izgalmú gyásza s a Petőfi Shakespearéhez hasonló költői szemlélete, hogy "a vers egész lírai anyagát" Shakespeare-től származtassa. (Capulet: "Mit a víg ünnepélyre rendelnék, Gyászünnepélyre fordul mindaz át... A nászfüzér halotti koszorú. Petőfi: "Jőj, tavasznak illatos fűzére, Tegyelek föl jegyesem fejére". S a vers végén: "Tegyelek föl sírja keresztjére". Figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy az idézet a Szász Károly fordítása. Petőfi Shakespeare 1845 elején a német Schlegel fordításában olvasta, tehát a magyar Shakespeare szöveg s a Petőfi vers "fűzér" szavának azonossága tiszta véletlen.)
3. "A Ciprus lomboktól kevés, de határozott nyom vezet tovább 45 őszéig, a Shakespeare-hatások szüret korához. Az újra ébredő szerelem vágy Rómeóból merít óhaj gondolatot, elképzelhetetlen jónak sejtvén a szerelmet magát, ha már gyötrelme is oly boldogító (Szerelemvágy), talán II. Richárd ihleti Ki a szabadba! kedves metaforizmusát, mely operai jelenetezést néz bele egy bájos tavaszi képbe, a Nő szerelmem egy merész kép túlzásában pedig ismét Othello ad jelt magáról."
A Szerelemvágy és Rómeó és Júlia "rokonhelyei" a következők volnának: Petőfi: "Óh, istenem, ha gyötrelmében is ily boldogító már a szerelem: Hát akkor még minő lehet, ha a Szívben szelíd mosolygással pihen". - Shakespeare: "Ó mily dicső a szerelem maga, ha árnyai is már ennyi üdvöt ad". Az idézett Shakespeare-i szentencia így kiszakítottan valóban éreztet valami rokonságot, de ha szöveg összefüggésben olvassuk, úgy egészen más értelmű, mint a Petőfi lírai költői és emberi érzésbeli közhelye. Rómeó azt álmodta, hogy Júlia hozzájött, halva találta őt és csókjai életre keltették s az "árny" szó az álomban átélt szerelmi boldogságra vonatkozik. A két egész más élményt, hangulatot kifejező Petőfi-Shakespeare sorokban legfeljebb teljesen esetleges s különben is igen szokásos mondat szerkesztésben van grammatikai egyezés. S hogy a Ki a szabadba! c. Petőfi versnek is alig lehet köze az árnyalatokban eltérő Shakespeare-i szemlélethez, azt a Horváth által a Shakespeare-i idézze után közölt hasonló hangulatú s még hasonlóbb tartalmú két Heine vers igazolja, csodálom, hogy Horváth elhallgatott egy negyedik egyező verset, az az időtáj Szeder Fábián fordításban elterjedt Hafiz-ét, amelyből a Honderű leleplezése szerint Petőfi a szóban forgó költeményt "lopta": "itten is az egész eszme el van sajátítva, mert hogy a hazafi hallgatódzó rózsája helyébe ibolya van téve, az mit sem változtat a dolgon, hol van oly gondatlan író, aki szóról-szóra lopjon?" S ha mindenképpen "hatás" alatt írottnak tekintjük ezt a graciózus apróságot, úgy vers motívumai sokkal inkább emlékeztetnek Heinére és hazafira, mint Shakespeare-re. Én egyik hatásban sem hiszek: Petőfinek az eperjesi erdőkben éppúgy eszébe ötlött ez a kissé modernizáltan is ősi lírai közhely, mint máshol és máskor Hazafinak és Heinénk. (A Csokonai Hazafi sírhalmában is van egy hasonló hely.) Erre a versre és a Horváth hatások sugallta Petőfi versek legtöbbjére is az áll, amit Eckermann grethéje mondott: "A világ mindig ugyanaz marad, az állapotok ismétlődnek, az egyik nép úgy él, szeret és érez, mint a másik: miért ne költene hát az egyik poéta úgy mint a másik, Az élet helyzetei hasonló egymáshoz: miért ne hasonlítanának hát egymáshoz a költemények helyzetei is?" Alighanem így kell megítélni a Nő szerelmem c. vers lelki életre alkalmazott széles hasonlatát, mely egyébként nagyon hasonlít az othello vihar szemléltető képéhez, (Petőfi: "Föl az égre csak szilaj hulláma, S lemos onnan minden csillagot". - Shakespeare. "A fölkorbácsolt hullám az eget Megvívni látszik és a fölkavart Tajték vizet köp a göncölre, mintha az örök pólus csillagát akarná Eloltani..." (legalább egy másik Petőfi kép analógiája is erre vall: "Inkább vesszen ki nézetünk Egy szálig, S dagadjon föl kifolyt vérünk Árja az ég boltjáig!" Föl a szent háborúra! A képekben való szemléltetés kozmikus szélességű lendülete, Petőfinek és épp olyan adomány volt, mint Shakespearenek, mindezzel azonban nem akarom azt mondani, hogy Shakespeare nem hatott Petőfire, de meddőnek vélem ezt a hatást átvételekben, utánzásokban, ellenőrizhetetlen reminiszcenciákban keresni, ha legnagyobb költője is Shakespeare a világnak: a Petőfi egyszerűsége, őszintesége és büszke tudatosságával vallott és viselt eredetisége Horváthot is óvatosabbá tehette volna. Shakespeare hatása Petőfire egy nagy művészi példa ösztönző ereje volt a Petőfi önmagához jutásához, önereje megbecsüléséhez, egyebekben időfecsérlő minden filológus erőlködés, mert a részletekben alig-alig lehet olyan eset, hogy elvitathatatlanul állapíthassuk meg az átvételt s ez így van a Byron, Shelley, Lenau hatásokkal is.
4. Horváth mind tovább és tovább lovalja bele magát a Petőfi Shakespeare utánzásába. Petőfi Shakespeare hőseivel való azonosulásának szerencsétlen ötlete annyira megtéveszti, hogy 1845. szept.-től kezdve 1846. közepéig (voltaképpen tovább is) nem tud mást látni Petőfiben, mint egy Shakespeare szerepekbe öltözött poéta színészt. Mániákus tévedésében se lát - se hall s a legkétségtelenebb Petőfi tényeket sem veszi észre. Ha pl. Petőfinek a barátságban való csalódásait kell megmagyaráznia: természetesen Athéni Timon a lélek idomító minta. Pedig félreismerhetetlen életrajzi adataink vannak rá, hogy Petőfi hatalmas temperamentuma, egész vitalitása vele születetten Shakespeare-i méretű - Shakespeare nélkül is, Petőfiről írt tanulmányomban megemlékeztem az ő rendkívüli igényeiről (és érzett kötelességeiről is) barátaival szemben. 1843-ban (tehát még a sh.-i hősökkel való "azonosulás" gyanús kora előtt) így fordul Szeberényi Lajoshoz egy levelében: "S most engedj egy kérdést teljesítenem elődbe... Érzel-e valóban irántam oly meleg, forró indulatot, mi szívet szívhez kapcsol, erős, szent lánccal? szóval igazi barátságot", vagy csak úgy van vele, kérdi tovább, mint "sok mással?" - "ha az első áll. Úgy írjál minél előbb, minél többet... ha az utóbbi áll: akkor ne felelj levelemre, akkor szakadjunk el örökre egymástól..." Gondoljunk vissza a Pákhkal való rövid afférjeire s az ebből eredet Végszó **hez c. versére, melyben a szívét "veszett ebként megmaró" barátról szól, Arany Jánoshoz intézett hexameteres levelének az ő baráti érzését jellemző soraira és mind ezeket az adatokat szem előtt tartva meg fogjuk érteni, hogy Petőfi élet érzésének az élet minden viszonyára kiterjedő hősi méretei, az élet mindig nyomorúságos, kisszerű, megalkuvó laposságában, könnyen meghasonlásba kergették bele ezt a nagylelkű, nagyszívű embert. Neki, aki mindig "százszoros visszhanggal" felelt az élet szavára, igazán nem kellett Shakespearei hősökből fölszívni az ő nemes életnedveit. Hogy azután a Shakespeare fantáziájának teremtményei Petőfi vágású alakok és Petőfi bennük a maga érzés erejére ismert, ez az azokkal való lelki rokonságot jelenti s nem a hozzájuk azonosulás parvenü kapaszkodását. Petőfinek, az embernek szertelen, féktele, lendületében, erkölcsének elvűségében mindvégig megtalálható az a tragikus pátosz, amely a Shakespearei hősöket jellemzi s Petőfinek a költőnek fantáziája, kifejező ereje is méltó a Shakespearehez. A Shakespearei szemlélet nagyszerűségére emlékeztető soroknak és szentenciáknak egész tömegét lehetne Petőfiből idézni. Amikor Petőfi az Egri hangokban így jellemzi magát: "Kedvemnek ha magja volna: Elvetném a hó felett, S ha kikelne: rózsaerdő koszorúzná a telet. S hogyha feldobnám az égre Szívemet, Melegítené a világot Nap helyett!" - vagy amikor vőlegényi nyugtalanságait így érzékelteti: "Milyen fél év volt ez! hánykódtak-e ezalatt a tengerek annyit, mint az én lelkem?" - vagy ugyancsak az úti levelekben: "Az öröm úgy jár keblemben és fejemben, mint a részeg ember a szobájában, hányja-veti a bútorokat, asztalt fordít föl, székeket tör, ablakot ver be s mindenképpen garázdálkodik. Bolond, szilaj fiú az a váratlan öröm. Még fejem óráját: eszemet is majd a földhöz vágta" - az olyanféle Petőfi sorok mindenkivel kell hogy éreztessék a két nagy költő Petőfi és Shakespeare, lelkiségének azonos karakterét. (Egyébként a költői szemlélet grandiozitására minden nagy poétától lehet Shakespeare-i stílusú sorokat idézni, mennyire Sh-i erejű és lendületű pl. Adynak ez a képe: " Havas üstökünket jégsapkás viharkölykök hada cibálja.") A Gyulai és Ferenczi Petőfi jellemrajzaiból éppen ezt a Petőfit nem tudom kiolvasni, ez a Petőfi a maga emberi költői egyéniségének óriási méreteivel idegen volt nekik, ezért róla nyújtott képük - amely a köztudatba is átment - csak nagyon leszelídített mása az eredeti igazi Petőfinek. Horváth minden estre nem rossz helyen kereskedett, mikor Shakespearei hősöket látott Petőfiben s ha a magára erőltetett profán józanság nem állít falat, elvéből, megláthatta volna az igazi és nem "szerepjátszó" Petőfit, aki csak az őt megillető alattvalói hódolat elfogult tiszteletnyilvánítása előtt hajlandó maga uralkodói fenségében megjelenni.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Nem akarok sokáig időzni a Shakespeare hatásoknál, az eddigi szemelvények is eléggé rávilágítanak ezekre a nagy odaadással és "alapossággal" végzett és mérlegelésben mégis könnyelmű és felületes elme műveletekre. De nézzen utána az olvasó a többi Shakespeare hatásoknak és meglepődve fogja látni a komikus és bosszantó tévedések egész sorozatát. Ha Petőfi elhagyja a várost és gyógyulást keresve a természethez menekül. (Elhagytam én a várost), úgy Horváth rögtön ráidézi Rómeót, aki szintén az erdőbe menekül és magányt keres, mert Petőfi azonosult a Shakespearei hősökkel. Ugyancsak ez okból a Ha férfi vagy, légy férfi hajthatatlan jellem szilárdságot hirdető férfias büszkeségének magyarázatára Coriolanus rántódik elő és szerzőnk téves eszme társulásokra beidegzett memóriájával nem tud visszaemlékezni rá, hogy már az 1843 legelején írt Én c. Petőfi versben, mint egy kis előre vetett önjellemrajz kompendiumban - szerényebben és halkabban bár, de - benne van a ha férfi vagy, légy férfi Petőfije: "Nem építek sors kegyére, Tűrök, mit fejemre mér, Jót, rosszat, Mit ma ad, elveszi holnap, Majd megadja, amit elkap - Jellemképe változat. Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben egyesen, Szavaimmal egy az érzet, Célra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres." (Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány gyönge báb, Mit kény és kedv szerint lök. A soros idébb-odább. Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited..." telítheti a Petőfi lelkét a legsejtelmesebb panteisztikus életérzés fölül múlhatatlanul egyéni bájú ihlete és természet megelevenítő hatalmában a legközvetlenebb egyszerűséggel hallhatja a virágillatban a virág beszédét-dalát. Horváth tudós asszociációiban rögtön ott terem a Petőfire ható Shakespeare tréfás Arielje, aki gazdájának elbeszéli, hogy a szigetükre került iszákos fickók hogyan "szagolták a zenét". (Petőfi: "Igen, az illat a virág Beszéde, annak dala ez... Szagolja csak s nem hallja meg A test e szellem hangokat." - Shakespeare: " S szagláltak orrlyukukkal, a zenét szagolva.") hiába a szerelmi elragadtatás szent dadogású, mindent feledtető, képet szót egymásra buggyantató ihlete: Horváth a Minek nevezzelek? legáhítatosabb misztikumában is rábukkan a Shakespeare kölcsönre (Petőfi: "...hangjaid, - melyeket ha hallanának A száraz, téli fák, Zöld lombokat bocsátanának, Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, - Mert énekel a csalogány." - Shakespeare Rómeója: "S szeme az égben oly fényt hintene szét, Hogy dalra kelne a madár sereg, Hívén, hogy nincs is éj s föltűnt a regg.") s nem tud hideg kritikusi eszébe jutni, hogy a szerelem mámora azért áradoztat a Petőfi ajkára a Rómeóéhoz hasonló (s azoknál még dúsabb áradatú) szavakat, mert Petőfi a Júlia szerelem boldog teljességében Rómeónál is Rómeóbb volt és nem azért, mert egy nagy irodalmi sugallottság varázslata alatt állott. És így tovább. S ez a szomorú hibája és kritikátlansága az összes más költőkre utaló hatás leleteknek is: Horváth Petőfiben százával éri tetten a reminiscenciákat ott is, ahol csak ő emlékszik vissza a rokon helyekre, azaz hogy igazában ez nála sem visszaemlékezés, hanem egy sajnálatos össze-vissza kutatás izzadságos egybehalmozása.
A Függelékben jó pár Petőfi versnél rámutat. Horváth arra, hogy egy-egy képnek, szemléletnek, hangulatnak több forrását, ható okát lehet más és más magyar vagy idegen költőnél meglelni, de egy helyt sem gondol rá, hogy a föltételezhető hatás helyekben való válogathatás a Petőfi variáns eredetiségének bizonysága. Amint pl. alig van olyan mai filozófiai elgondolás, melynek szépen és határozottan kifejezet előzményeit ne találnák meg már a görög gondolkozóknál, vagy a keleti filozófiákban, úgy alig lehet olyan XIX. századköltői elképzelés vagy hangulat, amelynek hasonló, sőt csaknem azonosságig menő rokon passzusait ne fedezhetnénk föl régibb évszázadok és évezredek költészetében. De ebből eldisputálhatatlan szükség képiséggel következik, hogy nagyon sok költőnek ötlik eszébe, fantáziájába - és minden hatástól függetlenül - ugyanaz a gondolat, szemlélet, kép néha a kifejezésben, szavakban, való legmeglepőbb egyezésig is. Sajátságos filológus betegség ezekben az egyezésekben a későbbi poétáknál mindig egy előbbi költő hatását fürkészni. Évekkel ezelőtt, nem sokkal Ady Valamikor lányom voltál című költeményének megjelenése után, egy fiatal íróval beszélgetve, érdekes kuriózumképen konstatáltuk ennek a Ady versnek Goethe egy Frau von Steinh-hoz írott versével való föltűnő hasonlóságát: úgy a kedvesükhöz egy volt életben már valami kapcsolt fűzte őket. (Göethe: "Ach, was will das Schicksal uns bereiten, Ach wie band es uns so rein genau, Ach Du warst in abelebtenzeiten, meine Schwester oder meine Frau." - Ady: "Ezer éve vagy több éve, Valamikor lányom voltál, Az én biztos lányom voltál, Lányom vagy feleségem, Egyek vagyunk mi nagyon, Valamikor lányom voltál.") De egyikünk sem gondolt arra, hogy az Ady vers a Goethe vers ismeretén alapszik, hanem ez a költői "sejtelem" Adynál is éppúgy mint Goethénél egy nagy misztikus szerelmi elragadtatás eredménye s később Ady közelébe kerülve, kívül alig olvasott valamit, aminthogy német verset az iskoláikon és a könnyebben érthető Heinén kívül úgyszólván semmit sem ismert. Reidl Frigyes azonban 1919-ben írt egy kis Ady és Goethe című filológiai apróságot s ebben így vélekedik. "Goethe... versének hatása erősen megérzik Ady... Léda dalán" és hogy a két költő közötti szöveg különbséget megmagyarázza, különös metafizikai érzékkel még azt is megemlíti, hogy Goethe a "lányom" szót nem igen használhatta, mint Ady, mert Stein Sarolta hat-hét évvel idősebb volt a költőnél." Józanul igazán nehéz megérteni ezeket a filológiai célon túl lövéseket, mikor a felvilágosító példák megszámlálhatatlan mennyiségre van előttünk, - a nép és műköltészetben egyaránt - motívumok és szemléletek egymástól független eredetű analógiáiból. Nagyon tanulságos dolog volna a népköltészetek és a legkiválóbb költők konkordaniáit megcsinálni s ez bizonyára újra meg újra visszatérését a költészet alkotásaiban. Ilyen szempontból tekintve a hasonlóságokat, bizonyos vagyok benne, hogy a Shakespeare és Petőfi féle rokon helyeknek sokkal többjét lehetne összeállítani, mint úgy az nem a legnagyobb részt elfogadhatatlan hatás kimutatásokban, hanem az egyetemes költő művészi szemlélet analógiáiban van s ha Horváth eleve azzal a szándékkal fog hozzá filológiai és pszichológiai kutatásaihoz, hogy ezt földerítse, úgy igen érdemes munkát végzett volna. Ugyanígy sokkal elme ébresztőbb lett volna a függelék, ha a Petőfi és az ő közvetlen magyar elődeinek és kortársainak rokon helyeiben a magyar költői dikció s az egész magyar költői kultúra fejlődését vizsgálja (amint erre Az alföld c. vershez nyújtott jegyzeteiben, szűkebb vonatkozásban, kísérletet is tesz), ahelyett, hogy egyes esetenként egyes hatásokat keres.
Horváth rövidlátó filologizálására nagyon jellemző Petőfi A szájhősök c. költeményéhez írott jegyzete. A Petőfinél négy-öt évvel fiatalabb Vajda Jánosnak vagy egy A nemzethez c. verse, mely felfogásban, fordulatokban, frázisokban szinte ikertestvére A szájhősöknek. A Petőfi költemény már 1847 augusztusában kész volt, de csak 1848 derekán jelent meg, míg a Vajda verse már 1847. szept. 30.-án... megjelent, tehát később ugyan a Petőfié íratásánál, de előbb annak megjelenésénél? Nem tudom." A Horváth külsőségekre támaszkodó módszerével bajos is feletet adni, mert még azzal is meg kell toldanom a Horváth nehézségeit, hogy Petőfi 1847. július 1-től késő őszig nem volt Pesten, tehát még az a valószínűtlen föltevés is elesik, hogy Vajda kéziratban olvashatta a Petőfi verset, vagy talán a Petőfi szájából hallhatta azt a Pilvax-ban. De aki tovább is tud menni a külsőségeknél s a furcsa formájú filológiai exaktrásoknál, annak igazán nincs mit törni a fejét e versek rokonságán. Az az eszme és hangulatvilág, melyből ez a két vers kisarjadt, már a 48-iki vihar előtt ott elevenedett a lelkekben és szavakba törve hangoskodott az ajkakon is, úgy hogy az asszociációk és frázisok rokonsága ebből a korlélekből fakadt és nincs miért kutatni: melyik költő és vers hatott a másikra, vagy ha erre nincs nyom: megállni a "nem tudom"-nál. De ez a tanulságos adat arra is rávezethet minden gondolkozó embert, hogy amint a korlélek egymástól függetlenül is ugyanazokra a gondolatokra és szólásokra hajtja a költői fantáziát és beszédet: úgy kerülnek az örök emberi gondolatok, érzések, hangulatok egész az azonosságig hasonlító szemléletekben, képekben, szólásokban, szavakban az emberi szellem legreprezentánsabb költőinek munkáiba, beszédébe anélkül, hogy a későbbi költőknek az előbbiektől kellett kölcsönt koldulniuk.
De nem akarok Horváth hibájába esni. Nem tagadom, hogy Shakespeareből Byronból, Shelleyből, Heiéből, Bérangerből, Lenauból és másoktól is hozzátapadhatott Petőfihez egy-egy idegen költői szemlélet és frázis, sőt Petőfi magába szedhetett nem egy olyan más költőtől való életérzésbeli vagy világnézeti elemet vagy eszmét, amelyek a konvergensek voltak az ő nagyszerűen predesztnált lényével és így hozzájárultak az ő énje kibontakoztatásához, ám ezek a reminiszcenciák és hatások igen-igen elenyésző részét alkothatják a Horváth filológusi mohóságában megállapított hatásoknak. Horváth túlzásai ad abszurdum vitték a hatás bogarászás filológusi járványát és Horváth nagyon csalódik, ha azt hiszi, hogy fáradságos munkájával előbbre vitte a "Petőfi filológiát", eszme tisztázás helyett zűrzavart támasztott és előre sajnálom azokat a szegény kezdő filológusokat, akik az ő tekintélyétől és tudásától megtévesztve az ő nyomain haladnak majd még beljebb azokba a filológiai lélekvesztőkbe, ahonnan nincs út egy nagy költő megismeréséhez sem.